- Honnan indult és milyen munícióval érkezett a McCann-Ericksonhoz?
- Újpesten, a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségiztem, német tagozaton. Ez meghatározta a következő éveket, ugyanis szerettem volna külföldön közgazdaságot tanulni és egy nyelvet jó szinten elsajátítani. Kitűnően érettségiztem, s az NDK-ba, Drezdába kerültem, ahol elvégeztem a közlekedési-közgazdász mérnök szakot, valamint tisztességesen megtanultam németül.
- Ehhez képest pályamódosításnak tűnik az első munkahelye.
- Nem egészen az. A diplomamunkám ugyanis a közlekedés valutahatékonyságának vizsgálata volt, és az NDK-ban a közlekedés címszóba az idegenforgalom, a turizmus is beletartozott. Ezért - miután hazajöttem - az IBUSZ-nál, a Malévnél kezdtem munkát keresni. Mindkét helyen 2300 forintos fizetéssel kecsegtettek. Én viszont úgy éreztem, hogy invesztálnom kell a jövőbe, ezért inkább a Kulturális Kapcsolatosk Intézetének "kevésbé zsíros", 2000 forintos ajánlatát fogadtam el. A félórás első megbeszélést követően ugyanis úgy éreztem, hogy rövid időn belül én leszek Magyarország egyik első számú kultúrdiplomatája.
- És hogyan teljesültek a reményei?
- Nagy lendülettel vetettem bele magam az osztrák-német referatúra embert próbáló feladataiba: vízumokat szereztem és vasúti jegyeket rendeltem a német nyelvterületre igyekvő ösztöndíjasoknak. Volt azonban egy állandóan visszatérő rögeszmém, hogy tudniillik ebben az intézetben, diploma és három nyelv birtokában, esetleg fontosabb munka elvégzését is rám bízhatták volna. Erre nem került sor. Váltottam tehát.
- Hova?
- A Hotel Interpresshez kerültem Balatonszéplakra. A feladatom az volt, hogy a hazánkba érkező - főleg - kelet-európai újságírók programját szervezzem, német és orosz nyelven az idegenvezetést ellássam, és kultúr-, illetve sportlehetőséget biztosítsak számukra. Szerettem ezt a munkát, amely csak a nyári idegenforgalmi szezon néhány hónapját foglalta le. Igaz, hogy nagyon sokat dolgoztam naponta, ráadásul négy hónapon keresztül egyetlen szabadnapom sem volt, viszont az év többi része valójában fizetett szabadság volt. Ennek köszönhetően tudtam elvégezni a Bálint György Újságíró Iskolát és az idegenvezetői iskolát.
- Úgy tudom, hogy nem "csak" ennyi iskolát végzett. Mit még?
- Elvégeztem a közgazdaságtudományi egyetemen a nemzetközi gazdasági szakértői kétéves szakosító iskolát, a disszertációmat a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank információs rendszereinek vizsgálata témakörében írtam meg. Mindezek után 3000 forint volt a fizetésem, és a még nálam is kevesebbet kereső pedagógus feleségemmel két gyermekünkről kellett gondoskodnunk. Bedolgoztam a magyar rádió Krónika rovatába, egy svájci gazdasági hetilapnak voltam a magyarországi tudósítója és az 1982-ben indult Ötlet című hetilapnak a rovatvezetője. Mindezt mellékállásban követtem el.
- Hogyan tovább? Mi történt ezután?
- Újabb munkahely következett. Ezúttal a Külföldi Újságírókat Tájékoztató Iroda munkatársa lettem. Azon újságírók részére, akik Magyarországra jöttek és szervezett programokon akartak részt venni, mi szerveztük meg ezeket. Én magam egyre közelebb kerültem az újságíráshoz, egyre többet publikáltam, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az életem újabb váratlan fordulatot vett.
A 80-as évek elején megalakult a Magyar Harci Művészetek Szövetsége, és mivel én valaha bokszoltam, a szövetség megkeresett, hogy nem tudnám-e őket újságíróként segíteni. Lesz egy nagy karateverseny, mondták, és erre az alkalomra szeretnének egy olyan magazint létrehozni, amely nem veszteséges. Rábólintottam. Három hónapra
rá megjelent a magazin, és 300 ezer forint tiszta nyereséget hozott a karateszövetségnek, ami akkor óriási pénz volt. Ezen a sikeren felbuzdulva, néhány hónap múlva kimentem Japánba a karate-világbajnokságra, és megint csináltam egy magazint, abból megint nyereség lett. Aztán a következő években a nemzetközi karateszövetség lapjának főszerkesztését bízták rám. Majd - miután egyre közelebb kerültem a sportághoz - megjelentettem Magyarországon az első karateképregényt.
- Ennyire érdekli a téma?
- Érdekel is, meg szerencsére van bennem egy olyan képesség, hogy rá tudok koncentrálni egy-egy témára. És miután feketénfehéren kiderült, hogy itthon igény van a harci művészetekkel foglalkozó irodalomra, és a magánkiadásban megjelentetett könyvek hoztak is valamit a konyhára, örömmel írtam karatekönyveket.
- Mondhatjuk, hogy csak hobbiból írt, hiszen hivatalosan még mindig a Külföldi Újságírókat Tájékoztató Iroda volt a munkahelye?
- De még mennyire! Az ott eltöltött évek során mindig arra gondoltam és abban reménykedtem, hogy három nyelv birtokában, újságírói végzettséggel és gyakorlattal, mérhető könyvszerzői sikerrel a hátam mögött engem előbb vagy utóbb biztosan külhoni szolgálatra javasolnak majd. Sajtóattasé leszek! Amikor a berlini posztra nem engem küldtek, akkor gondoltam egy nagyot és merészet, elhatároztam, hogy szabadúszó író-újságíró leszek.
- Mit tett ennek érdekében?
- Terveimet szövögettem, amikor 1988 januárjában elmentem - életemben először - az újságíróbálba, ott összetalálkoztam az Interpress vezérigazgatójával, aki elmondta, hogy a közeljövőben két nagyobb projektet kívánnak megvalósítani, elindítják a hazai Burdát és megalakítják a McCann-Erickson Interpress reklámügynökséget, ha bármelyik érdekel, keressem meg. Miután az újságírás és a reklám mindig is érdekelt, és néhány dolgot kommunikációs témakörben már le is tettem az asztalra, megpályáztam a reklámügynökség igazgatói posztját. Kiválasztottak és elnyertem az állást, így a megalakulás óta vezetem a céget. Noha előtte sohasem dolgoztam reklámügynökségnél, ez nem jelentett hátrányt az állás megszerzésében, mert a főnökeim úgy gondolkodtak, hogy a felkészítés, a trenírozás során egyből a mccann-es gondolkodásmódot sajátíttatják el velem. Nem volt nehéz dolguk, mert őszintén érdekelt ennek a nagy múltú, világhírű cégnek az üzleti kultúrája. Kihívásnak éreztem, hogy a régió első nemzetközi reklámügynökségét vezethettem. Azóta több mint tíz év telt el. Ma 150 alkalmazottunk és négy ügynökségünk van. 1992 óta piacvezetők vagyunk a térségben és ugyancsak 1992 óta a cég 100 százalékban amerikai tulajdonban van.
- Mennyit dolgozik ezekért az eredményekért?
- Sokat. Nem hiszem, hogy napi 10-12 óránál kevesebb munkával el lehet látni ilyen munkakört. De ha éppen nem dolgozom, többnyire akkor is a cég dolgai járnak a fejemben. Mit kellene és lehetne másként, jobban csinálni. Mindez nyilván rengeteg rohanással és kevés szabadidővel jár. Szerencsére feleségem és felnőtt korú gyermekeim (23 éves fiam a Nestlénél asszisztens, 20 éves lányom az International Business Schoolban tanul) már "rutinos megértők". Nekem ők jelentik a biztos hátországot. Ahogy a szállóigévé lett filmdal is mondja: egyedül nem megy! Mint ahogy a társadalomnak sem megy. Meggyőződésem, hogy a reklámiparban dolgozóknak sem csak a partnerek kiszolgálása és a tulajdonosi profit növelése a feladatuk. Épp ezért fontosnak tartom, hogy a McCann-Erickson minél több társadalmi célú akcióban és kommunikációban vegyen részt. Kampányt készítünk például az AIDS és a futballhuliganizmus ellen, a gyermekkórházak vagy éppen az SOS Gyermekfalu megsegítésére. Vért adunk a rászorulóknak és használt ruhát gyűjtünk az árvízkárosultak számára. Azt hiszem, ez így van rendjén.
HÁMORI JUDIT
A különféle árucikkeket más-más osztályon forgalmazó kiskereskedelmi egységek - más néven nagyáruházak - csaknem egy évszázadon át voltak a nagyobb városokban a kiskereskedelmi forgalom egyeduralkodó gócpontjai. Monopóliumukat az utóbbi évtizedekben kezdik megtörni a sok különféle szaküzletet egy helyen összpontosító - mintegy a nagyáruházak előtti bazárok, galériák "modelljét" felelevenítő - bevásárlóközpontok. A nagyáruházak a XIX. században születtek-fejlődtek ki Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, ahol egyik "szülőapjuk" Alexander Turney Stewart, a kereskedőkirály volt, aki élete végén - 1876-ban halt meg - több mint 50 millió dollárt mondhatott a magáénak. Amikor megkérdezték, mi a titka sikereinek, ezt válaszolta: - mit is mondhatott volna mást az amerikai sikerlegendáriumban? - "Munka, munka, munka!"
Stewart 1803-ban született Írországban. Nagyapja nevelte, aki egyházi pályára szánta, és a teológiai akadémiára íratta be. Az ifjú azonban nagyapja halála után, tizenhét évesen otthagyta az iskolát, hajóra szállt, és New Yorkban telepedett le, ahol ókori görög és római történelmet oktatott egy magániskolában. Nem sokkal később élete fordulóponthoz ért: hazautazott Írországba, hogy átvegyen egy ötezer dolláros örökséget; a pénzen egy kisebb rakomány ír vásznat és csipkét vásárolt, amit aztán New Yorkban eladott; 1823-ban megnyitotta kis rövidáruboltját a Broadwayn.
Ilyen üzlet százával volt New Yorkban, de Stewarté hamarosan a legkeresettebbé vált, mert jó minőségű árut tartott, és olcsón adta. Boltjában megkülönböztetett figyelemmel bántak a vásárlókkal; az is kapott ajándékba egy-egy szalagot vagy egy spulni cérnát, aki semmit sem vásárolt. Ravasz üzletember volt: egyik legsikeresebb trükkje az volt, hogy dicsértette az árut az egyik eladójával, majd úgy tett, mintha ezt véletlenül meghallotta volna, előlépett, letorkolta az eladót, és ő maga beszélt az áruról, de most már a valóságnak megfelelően. Ezzel a produkcióval maradéktalanul megnyerte vásárlói bizalmát. Az üzlet szakadatlanul nőtt, Stewart az 1840-es évek közepére a város egyik legismertebb kereskedője lett, de igazán akkor került a figyelem középpontjába, amikor 1846-ban hatalmas épületet emelt a New York-i városháza közelében kis- és nagykereskedelmi műveleteinek lebonyolítására. Olyan masszív falakat csináltatott, hogy az emberek Stewart-erődnek csúfolták az épületet - amíg csak a rövidáru- és textiláruház meg nem nyílt, fényűző pompájával elfeledtetve a gúnynevet.
Stewart számos nagy jelentőségű újítást vezetett be. Ahelyett hogy minden egyes vevővel alkuba bocsátkozott volna, fix áron adta árucikkeit. Az áruházat osztályokra osztotta fel. Áruit kirakatokban tárta a járókelők szeme elé. Egyébiránt szigorú munkaadó volt. Nagyon alacsony béreket fizetett, és rendszeresen járta az osztályokat, ellenőrizte alkalmazottait. Kemény büntetést kaptak, ha késtek, ha túl sokáig ebédeltek, vagy ha hibásan számoltak.
Az 1861-65-ös polgárháború kitörése előtt Stewart nagy menynyiségű gyapjút és gyapotot vásárolt, s a háborús hiány idején uralta e cikkek piacát, de - sok más kereskedővel szemben - nem élt vissza a helyzettel. Óriási kormánymegrendeléseket kapott, egyenruhákat és flanel alsóneműt szállított az Unió hadseregének - rendes kereskedelmi áron.
A kereskedőkirály 1861-ben még nagyobb áruházat építtetett, még közelebb a város szívéhez. Ez volt a világ akkori legnagyobb kiskereskedelmi áruháza. A nyolcszintes monstrum 2,75 millió dollárba került. Amikor egy építész azt javasolta, hogy rakjanak "Stewart" feliratú cégért a homlokzatra, a tulajdonos azt válaszolta: "Az emberek anélkül is tudják, hogy ez kinek az áruháza."
Üzleti forgalma meghaladta a napi 100 000 dollárt. 1870-re Stewart lett az első kiskereskedő, aki több mint 10 millió dolláros forgalmat bonyolított le évente (az 1858-as alapítású Macy's - ma az USA egyik nagy áruházlánca - akkor évi egymilliónál tartott), és vezető szerepét hosszú évekig megőrizte. Számos textilgyárban szerzett meghatározó tulajdont, amelyek termékeikkel ellátták áruházait. Hat európai országban létesített irodákat és lerakatokat.
Stewart következő beruházása személyes jellegű volt: talán egykori ókori történelmi tanulmányainak hatására egymillió dolláros márványpalotát építtetett magának New Yorkban. Az épületet hatalmas korinthoszi oszlopok díszítették, belül mindenüvé márványborítást tétetett. A termek tele voltak klasszikus márványszobrokkal és más értékes műtárgyakkal. Stewart hatvanhat éves volt, amikor feleségével beköltözött a palotába. Stewartnak politikusi ambíciói is voltak, de kudarc érte.
Amikor Stewart hetvenhárom éves korában meghalt, New York egyik leggazdagabb embere volt. Temetésén nyolcezren vettek részt. Története azonban ezzel nem ért véget: két év múlva zsarolók elvitték a temetőből földi maradványait, és csak 25 000 dollárért adták vissza a családnak.
Az A. T. Stewart Companyt Henry Hilton vásárolta meg egymillió dollárért. A céget más névre keresztelték, de az új társaság hosszú távon életképtelennek bizonyult.
V. É.-K. L.
**** KERETBEN ****
Mindenki adósnak születik
A múlt század vége felé a budapesti egyetemen a pénzügytan professzorának volt egy híres szigorlati kérdése, - Ráth-Végh István Hatalom és pénz című könyvében - amellyel a tapasztalatlan jelölteket szokta sarokba szorítani.
- Ha ön a Gellérthegyről lenéz a városra, mit lát?
Erre sok mindent lehetett volna válaszolni, de pénzügyi jogi szempontból a következő volt az egyetlen helyes felelet:
- Adóalanyokat és adótárgyakat.