Veszélyben a "Jangceszaurusz"

A világ harmadik legnagyobb folyója, a Jangce a Dél-kínai-hegyvidéken a Kutang-, a Vu- és a Hsziling-szoroson keresztül vágja át magát. A szorosok a meredek hegyoldalak közt kanyargó folyam gyönyörű tájképével Kína fontos idegenforgalmi látványosságai, a hajózást azonban rendkívüli módon megnehezítik. A folyó itt ugyanis felgyorsul és örvényeket vetve, kavarogva rohan a szűk mederben. A szorosokon az ötvenes évekig kézi erővel vontatták fel a dzsunkákat, de a modern motoros hajók is megszenvednek itt. Már a századelőn felvetődött az a gondolat, hogy egy megfelelő helyen épített gáttal ezt a vad, turbulens vizet könnyen hajózható, békés tóvá lehetne duzzasztani. A gátépítés ötlete melletti további fontos érv, hogy a forrásvidékén lezúduló nyári esőzések módfelett árvízveszélyessé teszik a Jangcét. A folyó az alsó szakaszán rendszeresen kilép a medréből - utoljára 1998-ban tette ezt -, amivel a század folyamán becslések szerint 300 ezer ember halálát okozta. A vízszint óriási ingadozását töltésekkel nem lehet kivédeni, a hegyvidéki szakaszon vagy a mellékfolyókon épített gát, illetve gátak viszont megfoghatnák az árhullámokat. A harmadik fő érv a kínai gazdaság óriási energiaigénye. Bármennyire is látták azonban a szakemberek a Jangce szabályozásának előnyeit, a háborúk és az anarchia évtizedeiben mindez jámbor óhaj maradt.
A legnagyobb
A tervezők csak a politikai viharok elültével, a 70-es évek elején láttak munkához. A legnagyobb mellékfolyók - a Csialing, a Vu és a Min - gátasítására szorítkozó változatot elvetették, mondván, hogy az nem nyújtana elegendő védelmet az árvizek ellen. (Ezt a premisszát vitatják a leghevesebben az óriásgát ellenzői.) Ehelyett egy olyan gátat álmodtak a Jangcéra, amely ha elkészül, tarolni fog a Rekordok könyvében. A tervezett erőmű 18,2 millió kW-os teljesítménye másfélszeresen haladja meg a brazil-paraguayi Itaipú erőműét, amely jelenleg a legnagyobb ilyen létesítmény a világon. Hasonló a helyzet a beépített anyagok mennyiségével, sőt a kínai források - némi csúsztatással - a képződő 1045 négyzetkilométeres víztározót is a világ legnagyobbjaként hirdetik. Az erőmű által termelt évi 86 milliárd kilowattóra elektromos energia (Magyarország áramtermelésének körülbelül háromszorosa) 40-50 millió tonna szén elégetését tenné fölöslegessé. A Szanduping helységnél épülő gát maga 185 méter magas és 2 kilométer hosszú lesz, a víztározó pedig a 600 kilométerrel feljebb fekvő Csungking városáig ér majd. Ha felépül a gát, a folyó érintett szakaszán a jelenlegi 3 ezer tonnával szemben 10 ezer tonna vízkiszorítású hajók is közlekedhetnek.
A gát fő feladata azonban az árvízvédelem. Ennek érdekében az esős időszak kezdetén, májusban a mesterséges tó vizéből körülbelül 60 százalékot, 22 köbkilométernyit leengednének. A hegyvidékről lezúduló árhullámok az így képződő üres tározóteret töltenék fel ahelyett, hogy elöntenék a környéket. Szeptemberben aztán a tó vizét visszaállítanák 175 méteres téli szintjére. Ezzel a megoldással az árvizek valószínűsége a tizedére csökkenthető.
Mindezekért az előnyökért Kínának hatalmas árat kell fizetnie. A közvetlen költség a hivatalos adatok szerint 29 milliárd dollárnak megfelelő összeg, igaz, az ellenzők még ezt a megdöbbentő számot is alulbecsültnek tartják, és 70, sőt 100 milliárdról beszélnek. Bármekkora is azonban a végösszeg, biztos, hogy a gyorsan fejlődő kínai gazdaság képes lesz előteremteni. Kérdéses viszont az elárasztandó területen található rengeteg vallási-kulturális emlék sorsa.
A leendő tározó közepe táján fekszik például Jünjang. Maga a település sok más kínai kisvároshoz hasonlóan sivár betonrengeteg képét mutatja, a vele szemközti folyópart azonban igazi ékszert rejt: a Csang Fej templomot. A szentély egy 1700 éve meggyilkolt hadvezérről kapta a nevét, akit itt temettek el. A templom fontos zarándokhely, ünnepnapokon valóságos népvándorlás indul ide. Mindazon által a Csang Fej az erőmű megépítése esetén a szerencsés műemlékek közé tartozik: nem lesz a víz martaléka, mivel egy az egyben 30 kilométerrel odébb helyezik. Csakhogy nem lehet mindent számozott ládákba pakolni. Elvész a templomok "helyének szelleme" és fizikailag is odalesz egy sor nevezetesség, például a híres fengtui "Ördög városa", valamint a folyópart évezredes sziklarajzai és -feliratai. Elpusztul ezenkívül 1200 többé-kevésbé feltárt régészeti lelőhely és ki tudja, még mi, hiszen alig van tenyérnyi föld, ami ne rejtené a múlt valamilyen nyomát ezen az ősidők óta civilizált emberek által lakott vidéken. Nehéz megjósolni, hogy az emberek hogyan fognak reagálni a rombolásra, mivel a kommunizmus évtizedei sokat elvágtak azokból a kötelékekből, amelyek a kínaiakat elődeik pazar kultúrájához fűzték.
Hasonlóan sok féltenivalójuk van a biológusoknak. A folyó egy sor ritka és egzotikus állatfaj - például aligátorok, tokhalak és főleg folyami delfinek - élőhelye. Ez utóbbi a legritkább cetfaj a Földön, állítólag mindössze 150 példánya maradt, jórészt itt, a Középső-Jangcéban. Nem nehéz kitalálni, mi lesz a sorsuk, ha beigazolódik a gát ellenzőinek jóslata, és a tározót a beleürített tisztítatlan szennyvíz hamarosan bűzlő kanálissá teszi. Ezt a Probe International kanadai környezetvédő csoport szerint tetézik majd az elárasztandó 600 gyártelep talajából a vízben oldódó mérgek. Az ellenzők mindehhez hozzáfűzik, hogy a tó felső végén lévő Csungking és 30 milliós körzete nem sokáig fogja élvezni a hajózás megnövekedett lehetőségeit. Itt ugyanis a folyó a tározóba érve lelassul és lerakott hordalékával nagyon gyorsan kezdi majd feltölteni azt. Közben zátonyokat épít és tönkreteszi a vízi utat.
Gondok özöne
Bármilyen nagyok is azonban a környezeti károk, a legnagyobb támadási felületet az árterületről elköltöztetendő rengeteg lakos miatt nyújtja a Három Szoros. A különböző becslések elképesztő szórást mutatnak arról, hogy az exodus végül is hány embert érintene. Kína londoni nagykövetségének honlapján 880 ezres szám szerepel, amely előre nem látható okokból felmehet 1,2 millióra. A gátépítés ellenzői 1,6 és 1,9 millió közti emberről beszélnek. Körülbelül 1400 település tűnne el a gátépítés miatt, köztük 13 viszonylag nagy helység. Az Atlantiszként elmerülő városok ábrázolása jutalomfeladat a magazinok grafikusai számára, a gát tervezőinek azonban nagy gondot jelent a lakosok elköltöztetése. A nagyobb településeknek hasonmás városai épülnek a közeli, magasabban fekvő területeken - ahogy Orsovával történt a Vaskapu-erőmű építése idején. A kisebb falvak agrárnépességét azonban néha irdatlan távolságra "száműzik", hiszen az agyonzsúfolt országban üres földterületet még nehezebben lehet találni, mint ipari munkalehetőséget. A kitelepítés már évek óta tart, a java azonban még hátravan. A National Geographic riportja szerint az elköltöztetettek jó része elégedett, mert a korábbiaknál sokkal jobb lakáskörülmények közé juttatták. Ez nem nehéz olyan embereknél, akik számára a vízcsap és a vécé már fényűzést jelent. (Hosszú távon azonban nem lehet megnyugtató számukra, hogy a pekingi mezőgazdasági minisztérium egy 1989-es jelentése szerint a gátépítések kapcsán áttelepített 10,2 millió kínai 70 százaléka azóta is nyomorog.) A nagyobb városok népességét bőkezű infrastrukturális fejlesztések ígéretével kecsegtetik. Akik pedig még így is nyilvánvalóan rosszul járnak, azokba a propaganda eredményesen sulykolja, hogy áldozatuk a szebb jövő ára. A fenti lap riportere megkérdezett egy helybéli panziótulajdonost, hogy hogyan érinti a gátépítés. "Nekem szörnyű, de neki - mondta a delikvens 18 éves lányára mutatva - valóságos áldás lesz."
Ugyanakkor szórványosan felüti fejét az elégedetlenség: legtöbben a pénzbeli kártérítést keveslik (a források fejenként 5000 jüan 600 dollár körüli összeget említenek). A hőzöngőket a kormányzat sokáig az ismerős pártállami módszerekkel szerelte le. Vu Ming, a gát egyik neves kínai ellenzője említ egy jellemző esetet a Human Rights in China emberjogi szervezet számára készített jelentésében. 1997-ben Li Peng akkori miniszterelnök az egyik elárasztandó városba látogatott. A település lakói történetesen zúgolódtak, mert elégedetlenek voltak a nekik járó kárpótlással. Az éber helyi hatóságok ezt tudva más városokból szállítottak a gyűlésre megbízható vattaembereket, így a kormányfőnek nem kellett a protestáló helybéliek előtt szónokolnia.
A tévécsatornák beszámoltak az ellenállás egy másik formájáról: néhányan a szabad ég alatt töltik az éjszakáikat, mondván, hogy a kitelepítés hajléktalanná tette őket. Ezeknek a "lakósztrájkolóknak" a kezelése nem irigylésre méltó feladat a hatóságok számára. Tudják ugyanis, hogy ha valakinek kielégítik a jogos igényeit, ezt meghallva kapzsi szimulánsok ezrei próbálkoznak majd hasonló kedvezményeket szerezni.
A kínai értelmiség gyenge ellenállásának legtöbbet emlegetett figurája Daj King, aki 1989-ben Jangce, Jangce címmel könyvet jelentetett meg az építkezés elleni írásokból, és akit ezért tíz hónapra be is börtönöztek. Az ő fellépése és Vu Ming jelentése egyébként azt az érzetet kelti, mintha az ellenzők stratégiája abban merülne ki, hogy minden hivatalos helyről származó információt vitatnak. Ezzel pedig nem lehet messze jutni.
Nagyobb a hangjuk a nemzetközi szervezeteknek, amelyek főként a környezeti károk miatt aggódnak, és a Kínával és a vízerőművekkel szemben külön-külön is előítéletes nyugati közvéleményt nem nehéz meggyőzniük. A International Rivers Network (IRN) már 1986-ban - hat évvel az építkezés megkezdése előtt - a világ legszörnyűbb duzzasztógát-beruházásának minősítette a Három Szorost. Az IRN mellett a Föld Barátai és még számos környezetvédő, illetve emberjogi szervezet exponálta magát az ügyben.
Pekingről azonban lepereg a külföldi kritika és ebben az esetben még arra is hivatkozhat, hogy áldozatot hoz a Föld légkörének tisztaságáért, amikor hőerőművek helyett a vízi energiát forszírozza. A rekordhajhászás vádjával szemben jó érv, hogy 1945-ben a helyszínen járt amerikai mérnökök a most épülőnél még nagyobb gátat ajánlottak a Jangcéra - márpedig őket aligha fertőzte meg a diktatúrák megalomániája. A nemzetközi tiltakozást némileg tompítja, hogy nyugati cégek hatalmas megrendelésekhez jutottak az építkezés révén. Az erőmű 26 óriási turbinájából 14-nek a szállítására az Asea Brown Boveri és a GEC-Altshom, illetve a Siemens és a kanadai Voight Hydro konzorciuma nyerte el a megrendelést összesen csaknem 800 millió dollár értékben. (A maradék 12 turbinát a kínaiak maguk akarják legyártani külső technológiai segítséggel.) Az amerikai kormány rosszallásának egyik jele, hogy a washingtoni Eximbank nagy garral visszautasított három céget, amelyek exportfinanszírozást kértek a gátépítéshez szállítandó termékeikre. (A Világbank már korábban megtagadta a projektben való részvételt.) A három vállalkozás közül az egyik az említett Voight, emellett a Rotec betonozási technológia és gépek, a Caterpillar pedig földmunkagépek szállítására szerződött az erőműhöz. Jellemző a Rotec reagálása az Eximbank elutasító döntésére: termelését áthelyezi Dél-Koreába (az exportfinanszírozás kizárta volna ezt a lehetőséget) és onnan látja el a kínai vevőket. Az Eximbank lépése remek alkalmat adott a környezetvédelmi elkötelezettség hangoztatására, valójában viszont mindenki tudja, hogy Kína öntörvényű ország, amelyet nem lehet embargókkal megváltoztatni.
Közben a munka a dandárjába ért, amikor 1997 őszén a Jangcét ideiglenes mederbe terelték, a kiszáradt eredeti mederben pedig elkezdték a gát betonozását. Úgy tűnt, hogy az építőket semmi sem állíthatja meg, hacsak valamilyen csoda folytán nem következik be fordulat a hivatalos álláspontban. A "csoda" lehetősége pedig hamarosan felvillant.
Közelgő fordulat?
Az építkezést szívügyének tekintő Li Penget 1998 márciusában Csu Zsung-csi váltotta fel a miniszterelnöki poszton. A jelek szerint Csu, aki már a küllemében is inkább hongkongi üzletembert, mint pekingi pártkádert idéz, stílusváltást hozott a kormányzati munkába. Ennek egyik indikátora éppen a Három Szoros megítélése. A kínai sajtó ugyanis támadást indított az építkezés ellen. A sort a Strategy and Management szakfolyóirat kezdte, amelynek 1998. márciusi híradását követően az újságokat ellepték a "leleplező" jelentések. Ez Kínában nem történhet meg kormányzati ösztönzés vagy legalábbis jóváhagyás nélkül. A cikkek súlyos vádakat fogalmaznak meg: a munkálatokat elképesztő mértékű szakszerűtlenség, korrupció és sikkasztás kíséri.
A miniszterelnök később személyesen is csatlakozott a maga vezényelte kórushoz. 1998. júniusi beszédében kijelentette, hogy a gát minőségi kivitelezésének felelőssége akkora súlyú, mint a Taj-san (a kínaiak szent hegye). Csu ezért kezdeményezte egy ellenőrző rendszer létrehozását, kifejezetten a gátépítés vizsgálatára, valamint azt, hogy a megrendelésekről nyílt pályázatokon kelljen dönteni. Csu beszéde tartalmazott még egy talányos utalást arra is, hogy nem kell mindenáron rekordot dönteni.
Bármennyire is bátrak - kínai viszonylatban - a kritikák, látszólag nem a lényeget érintik, hiszen a kifogásolt jelenségek alighanem az országban folyó összes építkezést jellemzik. A megfigyelők azonban tudják, hogy az ellenőrzött tájékoztatásban a legélesebb támadást is az "építő kritika" mezébe kell öltöztetni. Így a politikai üzenet legfeljebb a sorok között olvasható. Ezért valójában nem lehet tudni, hogy Csu Zsung-csi az építkezést leállító későbbi határozat lélektani előkészítését végzi vagy tényleg csupán a kivitelezés precizitása miatt aggódik. Ha "csak" a gát minőségére fokozottan érzékeny, arra is jó oka van: kiszivárgott hírek szerint az 1975-ös árvízkatasztrófa idején Henan tartományban 62 duzzasztógát szakadt át. Kínával kapcsolatban szinte már hozzá sem kell fűzni: több ezer ember halálát okozva.
TÓTH GÁBOR