Indonézia

Jakartában, a szigetvilág fővárosában, ahol közel tízmillió lakos él, 80 százalékos páratartalmú a levegő, amit részben a tenger közelsége és a holland gyarmatosítók által örökül hagyott csatornák párolgása okoz. A rohamosan fejlődő fővárosban csillognak a banképületek, a toronyházak, a pompás szállodák, a többsávos sugárutakon száguldoznak vagy cammognak az autók, robognak a háromkerekű, nejlonzacskóval pótolt ablakú bajajok. Hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy a menet közben is nyitott ajtajú buszra felugrik a cukorka-rágógumi árus, majd egy maláj fiú kezében gitárral, s szórakoztatja az utasokat. A kínai negyedben szinte az utcán élnek az emberek, a fa ágaira akasztott kalitkákban szól a madárdal, a piacon fagylalt helyett nejlonzacskóban színes jeget árulnak, rántott chilit, halat, ananászt, sirsakot s európai számára ismeretlen bogyókat meg gyümölcsöket. Emitt gőzölgő, titokzatos ételek készülnek, amott pedig a csodálatosan díszített kínai templomból tömjén és virágfüstölők illata száll. Az egyik csatornán keskeny csónakban ül a révész és mosolyog. Előtte banánhéj s néhány műanyag flakon lebeg a vízen. A madzagokkal megerősített házak roskadoznak, emberek szorgoskodnak vagy pihennek, gyerekek sikálják a ciszterna mellett a szőnyeget. Félmeztelen öreg ül szárongban egy kőtörmelékdombra tett hokedlin, s két kezébe véve majszolja a papaját. Jakarta a végletek városa, ha valaki igazán meg akarja ismerni, végig kell járnia a szegénynegyedet is.
Sumbawa szigetén úgy bámulnak minket az emberek, mintha ufók vagy eltévedt istenek lennénk. Végigtapogatják a kezemet, húzkodják a szőrszálakat, vajon én is ugyanolyan vagyok-e, mint ők? Vannak, akik megijednek vagy ujjal mutogatnak ránk, kinevetnek, hiszen az ő nyelvükön olyan lucsunak, murisnak tűnünk.
Az emberek nagyon kedvesek, szolgálatkészek és türelmesek. Nem szabad tolakodásnak venni, ha a fél falu ott tolong a kunyhó előtt. Az első este sehogyan sem tudtam elaludni, mert körülbelül harminc ember nézte, hogy sikerül-e. Nem akartak zavarni, csupán szeretetből ácsorogtak, mosolyogtak, guggoltak mellettem. Fél óra mocorgás, visszamosolygás után az egyik angolul beszélő fiú érezte, hogy valami miatt nem jön szememre az álom, s megkérdezte, akarom-e, hogy kiküldje őket a házból, mire hálásan bólogattam. Így maradt csak tíz ember, már el tudtam aludni.
Indonéziában mesébe illő gyümölcsök teremnek. Egy útszéli fán félméteres, tüskés "óriás", a nangka lóg. Mellette, a cölöplábakra épült bambuszoldalú faház közelében, a földön, egy másik nangkán ül egy barna bőrű, szomorú szemű kisfiú. Úgy csodálkozik rajtam, ahogy én rajta. A gyümölcs nagyobb, mint a gyerek. Ő még nem látott fehér embert. Tátva marad a szája, s nem tudja, hogy sírásra görbítse, vagy éppen kinevessen engem. Én pedig csak ácsorgok a hatalmas, mesebeli, zöld, hordó formájú gyümölcs előtt, s nem hiszek a szememnek. Csodálom a fát, amely képes egyetlen termését varázslatos nagyságúvá nevelni. Egyre nő bennem a kíváncsiság a tiltott gyümölcs iránt: vajon milyen lehet a belseje, hány magja van, milyen a húsa, sós, édes vagy savanyú az íze? Vagy kesernyés, s összerántja a számat, ha belekóstolok? Vagy nem is lehet megenni, csak edénynek használják, s le kell fűrészelni a tetejét, vagy vízhordásra, esőgyűjtésre szolgál, netán pajzsot készítenek belőle, mert olyan tüskés? Mindenesetre nehéz, nem bírom megmozdítani. Hamarosan az egész falu apraja-nagyja ámulva, mosolyogva körbevesz, ujjal mutogatnak rám, kinevetnek, megböködnek, hogy igazi vagyok-e, a bátrabbak még belém is csípnek. Nagy a hangzavar, mbojo szavak keverednek indonéz mondatokkal. A tömegből előlép három öreg muzulmán. Fekete, kerek sapkát viselnek, derekukon piros csíkos, narancssárga szárong, lábukon gumipapucs, egyikük bambuszbotra támaszkodik. Mosolyognak és beszélnek. Nem értek semmit. Elmutogatom, hogy szeretném megnézni a gyümölcsöt, és megkóstolni, ha lehet. Bólogatnak, és valamiféle késhez hasonlatos szerszámmal kinyitják a kemény, tüskés páncélt. Ahogy a gyümölcs ruhájából lekanyarítottak egy darabot, a héj mögül kicsordult a nektárszínű lé, s megpillantottam a gyümölcs sárgás húsát, ami cikkelyenként ehető, s mindegyikben egy mag rejtőzik.
De mégsem ezt nevezik a gyümölcsök királynőjének, hanem a duriánt. Nem tudom, miért éppen a durián a legelőkelőbb gyümölcs, de az biztos, hogy aki egyszer megkóstolja, sokáig érzi az illatát. Látszatra olyan, mint a nangka, csak éppen egy tenyérben is elfér. Kívül zöld és tompa tüskés. Az ízére nem emlékszem, mert annyira megdöbbentem, mikor beleharaptam: egy gyümölcs, amelynek erős hagymaillata van. A sárga duriánfagylalt is olyan volt, mintha hagymát ettem volna.
Sohasem jutottam volna el egy sámánhoz, ha nem rándul meg a bokám, s nem nő másodpercek alatt olyanná, akár egy félbevágott kókuszdió. Akkor még nem féltem, mikor odaértünk egy bambuszkerítéses ház elé. Leültettek egy székre, a fájós lábamat pedig rátették egy téglára. A szoba egyik sarkában férfiak sakkoztak, a másik sarokból rengeteg szempár figyelt. Félhomály volt, egy fiatal nő fehér kulimásszal bekente a bokámat, s mosolyogva félreült. Vártunk. Fogalmam sem volt, hogy mire, csak azt éreztem, hogy valami olyasmi fog velem történni, amiben eddig még nem volt részem. Egy mezítlábas, idős asszony lépett be, leült velem szemben a földre, s a maga elé tett kosárkából kivett néhány falevelet, magvakat, gyógyfüvet, majd lassan összerágta. Újra a kosár felé nyúlt, beleharapott a bételbe, kiszedte a foga közé szorult fás szárat, s ekkor láttam meg piros ínyét, a rágást segítő első két vasfogát, a szája szélén kicsorduló színes nedveket. A beesett arcú, sokráncú sámánasszony ügyet sem vetett rám, félretolta kosarát, amelyben maradt néhány felismerhetetlen termés, levélgyűjtemény meg egy kalapács, s tovább rágódott.
Már kezdtem megnyugodni, hogy csak vacsorázik. Misztikusabb lett a félsötét helyiség, a bámuló emberek, a mennyezeten rohangáló gekkók, a tégla nagyságúra dagadt lábam, s az asszony, akinek szája össze van maszatolva a pirostól a véraláfutásos szín minden árnyalatáig. Lassan kúszott közelebb hozzám.
Ott kuporgott a bokámnál, a fejét egyre közelebb tartotta hozzá, s egy hirtelen robajjal mindent, amit a szájában összegyűjtött, az összes nyállal kevert őrleményt ráköpte a lábamra. A látványtól hányingerem támadt.
Az asszony a bokám fölé tartotta mindkét tenyerét, s számomra ismeretlen nyelven mormogni, majd skandálni kezdett, hogy kiűzze a rossz szellemeket a lábamból. Mikor befejezte az orvoslást, azt kérte, hogy éjszakára ne mossam le a gyógyírt, még akkor sem, ha nagyon fog csípni. A titkokat tudó asszony némán állt, mélyen a szemembe nézett. Akkor úgy éreztem, valójában ez a pillantás fog engem meggyógyítani. Két nap múlva kutya bajom se volt.
GALLA ÁGNES