Éves mérleg: 20 millió tonna kezelt települési szennyvíz, 4-5 millió tonna települési szilárd szemét, 85 millió tonna ipari, mezőgazdasági vagy más gazdasági tevékenységből származó hulladék, ezen belül összesen kb. 3,5 millió tonna veszélyes hulladék, melyből a vörös iszap 0,5 millió tonna.
Vészhelyzet
A helyzet - legalábbis a Nemzeti Környezetvédelmi Program szerint - katasztrofális. A szervezett hulladékgyűjtés például finoman fogalmazva sem teljes körű, alacsony hatásfokú, az alkalmazott eszközök műszaki színvonala és állapota pedig rendkívül rossz. A mintegy 2700 kommunális lerakóhelynek kevesebb mint egyharmada felel meg - többé-kevésbé - az előírásoknak, jelentős a potenciális környezetszennyező forrásoknak számító illegális és legális lerakók száma. Nem épült ki a megfelelő jogi, gazdasági szabályozás és nincs információs rendszer.
Nem kedvezőbb a helyzet a veszélyes hulladékok terén sem. Ezek kevesebb mint egyharmada égethető el, mintegy 700-800 ezer tonna körüli mennyiség hasznosítható. A további mennyiség más kezelést, fizikai-kémiai-biológiai ártalmatlanítást igényelne. Ám ez az elmúlt években jórészt kikerült az állam kezéből, a magáncégek ellenőrzése pedig természetesen jóval nehezebb. Ráadásul az évtizedek alatt felhalmozott, különféle üzemek raktáraiban "elfekvő" 70-80 millió tonna veszélyes hulladék kezelése sem megoldott. És akkor még itt van a kórházakban, egészségügyi intézményekben évente keletkező 12-14 ezer tonna veszélyes egészségügyi hulladék, amelynek mindegyik fajtája speciális feldolgozást igényelne, és hiányoznak az erre a célra alkalmas, speciális kazánok. (A radioaktív hulladékokról most nem is beszélünk.)
Szelektív gyűjtés, égetés, lerakás
A szelektív hulladékgyűjtés célja az lenne, hogy a települési szilárd hulladék veszélyes és hasznosítható alkotói minél kisebb arányban kerüljenek a lerakókra, és történjen meg az előbbiek ártalmatlanítása, illetve az utóbbiak hasznosítása. Ily módon a települési hulladék egyharmadát-felét lehetne kezelni, ugyanakkor a szakemberek szerint hazánkban az elmúlt években inkább csak beszéltünk a szelektív hulladékgyűjtésről. Az ilyen jellegű gyűjtés nem volt gyakorlat, csupán kis számú közösségben, viszonylag rövid idejű tapasztalatszerzés történt.
A "gyerekcipő" ellenére leszűrhető az a következtetés, hogy a gyűjtésre legalkalmasabbak az úgynevezett hulladékudvarok, ahová a végterméket a lakos viszi el, és ahol szakértő személyzet segít a szelektálásban. Az udvarok ráadásul mind a hasznosítható, mind a veszélyes hulladékok fogadására megfelelnek. Ám az is szükséges, hogy a további előkezelés során olyan minőségű (tisztaságú) hulladékot produkáljanak, amelyből a feldolgozóipar képes magas használati értékű terméket gyártani. Nem kerülhető el tehát a művi előkészítés, válogatás, mosás, bálázás stb. az e célra kialakított kezelőtelepeken. Természetesen majd akkor, ha polgárjogot nyer ez a gyűjtési forma.
Sűrűn lakott területeken egyébként a szakemberek szerint a legjobb megoldás az égetés. (A hulladéklerakás területigényes.) Magyarországon jelenleg egyetlen települési hulladék elégetésére épült égetőmű üzemel, Budapesten. A beruházás időszakában csupán a fővárosban és agglomerációjában volt erre szükség, azóta viszont a lakosság fogyasztási szokásaiban és az ország településszerkezetében lassú változás kezdődött, vagyis több égetőmű kellene - de nincs. Újak pedig csak a légszennyező anyagok kibocsátására előírt határértékek figyelembevételével építhetők.
Ami pedig a mai hazai lerakási gyakorlatot illeti, az a szakemberek szerint elkeserítő. Környezetszennyező, területigényes, nyersanyag- és energiapazarlással járó tevékenység, amelyet a legtöbb település önállóan próbál úgy-ahogy megoldani. A ma elterjedt gyakorlat helyett - éjszaka, kiskocsival csempészik ki nem egy vidéki településen a szemetet - regionális hulladéklerakókat kellene építeni, olyanokat, amelyek kielégítik a környezetvédelmi, műszaki követelményeket és ellenőrizhetők.
Új törvények, új szemlélet?
Ha csoda történik, és beindul a szelektív hulladékgyűjtés, a lerakók akkor sem nélkülözhetők. A ma Magyarországon működő 2700 lerakóhelyet középtávon 100-120 korszerű telep képes lenne helyettesíteni, hosszú távon pedig ezt a feladatot megoldhatja 10-15 objektum is.
A rövidesen bevezetendő hulladékgazdálkodási törvény előkészítése során az egyik legfontosabb szempont volt a nemzetközi követelményeknek megfelelő, korszerű hulladékgazdálkodás alapjainak megteremtése. A törvény először is kötelező szolgáltatásként fogja megszabni a települési hulladékkezelést. A csatlakozási tárgyalások eredményeképpen rögzíteni fogják a hulladék tulajdonosának, termelőjének felelősségét, magyarán bevezetik "a szennyező fizet" elvet. A települési önkormányzat köteles lesz megszervezni a helyi közszolgáltatást vagy más helyhatósággal együttműködve - önkormányzati társulásban - végezni azt. A gazdasági tevékenységből származó hulladék kezeléséről a hulladék tulajdonosa köteles gondoskodni. Ez történhet a közszolgáltatás céljára kiépített kezelő létesítményben, de csak akkor, ha a termelési és a kommunális hulladékkal összetétele folytán együtt kezelhető.
A szakemberek új regionális rendszert alakítanának ki annak érdekében, hogy a jelenleg még szervezett gyűjtési formával nem rendelkező - általában kis lélekszámú - települések könnyebben felkészülhessenek a feladatokra, sőt ehhez pénzt is kívánnak adni. A jelenleg működő, betelt és műszaki védelemmel nem rendelkező lerakóhelyek többségét rekultiválnák. Egyelőre még nem tudni, hogy mennyit sikerül majd betartatni a törvény előírásaiból, de mindez rendkívül fontos egy olyan ország számára, ahol a statisztikai adatok szerint lényegesen több energiát és anyagot használnak fel és sokkal több szennyező anyagot termelnek, mint azt a gazdasági fejlettség indokolná. Vagyis szennyezzük a környezetünket, kicsit kevésbé, mint a kelet-európai országok, ám a tisztasági versenyben messze elmaradva a fejlett államoktól.
DRÁVUCZ PÉTER
**** KERETBEN ****
EU-irányelvek
Az Európai Közösségek Tanácsának irányelvei szerint a környezethasználat kedvezőbb arányának kialakításával, a természeti erőforrások hatékonyabb felhasználásával kell elérni a hulladékképződés megelőzését. Mindez jelenti a termékfejlesztést, az anyag- és energiatakarékos technológiák előtérbe helyezését, valamint az olyan termékek elterjesztését, amelyek környezetkímélők, tartósak vagy többször felhasználhatók, illetve kidobásukat követően a termelésbe könnyen visszaforgathatók. Jelenti ezenkívül a nehezen kezelhető vagy hulladékként a környezetre nagy kockázatot jelentő termékek kiváltását. Az irányelvek összességében tehát előírják a keletkező hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentését s minél nagyobb arányú hasznosítását. Biztosítani kell továbbá, hogy a "termék" minél tovább a termelés-fogyasztás körforgásában maradjon, s a hulladék anyagok fokozottabban felhasználhatók legyenek! Az irányelvek kitérnek a nem hasznosuló hulladék környezetkímélő ártalmatlanítására is, eszerint a járható út a fizikai, kémiai és biológiai módszerek minél szélesebb körű egyenkénti vagy kombinált alkalmazása. A másképp nem semlegesíthető hulladékok hőhasznosítással egybekötött elégetése a jövő útja a lerakással szemben, ez utóbbit pedig a minimumra kell korlátozni - szabják meg Brüsszelben.