Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Európai Unió GDP-jének csaknem 10 százalékára rúg a törlesztésre váró fogyasztói hitelek teljes összege, az e téren élenjáró országokban – ilyen például az Egyesült Királyság, Írország, Németország és Ausztria – a magánfogyasztás mintegy ötödét fedezik ilyenekből. Ezek a megállapítások 2005-ös adatokra támaszkodnak: abban az évben már javában járta az uniós procedúrák nehéz útját az a direktíva, amelynek szövegét az idén május 21-én hagyták végül jóvá az illetékes miniszterek. Fogyasztási hitelekről szóló direktíva korábban is volt, az azonban csak minimális uniós harmonizációt várt el, oly mértékben a tagállamokra bízta a konkrét helyi szabályozásokat, hogy az már akadályozta a belső piacot – állapítja meg a májusi miniszteri tanácskozás után kiadott közlemény.
A két ellenszavazattal (Görögország, Hollandia) és két tartózkodással (Belgium, Luxemburg) elfogadott, még az Európai Parlament végső áldására váró új direktíva a 100 ezer eurónál nem nagyobb fogyasztási hitelekre, személyi kölcsönökre vonatkozik. Az előírás kidolgozói öt fő dologra fokuszáltak: a hirdetésekben közölt információk szabványosítása; a szerződéskötés előtti és a szerződéskötéskori információk rögzítése; a visszalépés joga; a lejárat előtti törlesztés feltételei és az éves hiteldíjmutató kiszámítása, illetve közlése.
A hirdetések és a szerződéskötéssel kapcsolatos információk szabályozása nagyjából ugyanazt a logikát követi: minden fogyasztási hitel reklámjának tartalmaznia kell a jövőben egy „tények és adatok” minimumot, az egész unióban kötelező standard szerint.
A már a szerződéskötésen gondolkozó ügyféllel pedig ugyancsak egy szabványos formában kell ismertetni minden szükséges információt, hogy módjában álljon összehasonlítani az ajánlatokat, érkezzenek azok bármelyik ország bankjától.
Ugyanígy kell eljárni majd, amikor már a szerződéskötésnél tartanak a felek: a hiteligénylőnek mindenhol meg kell kapnia a részletes információkat a jogairól és a kötelességeiről, ugyancsak egy, az egész EU-ra érvényes lista szerint. Különösen fontos lehet majd a visszalépés jogának szabályozása, hiszen ezt ma az uniós országok csaknem felében nem is teszik lehetővé. Az új direktíva értelmében az ügyfélnek a szerződés aláírása után 14 naptári napon belül joga lesz mindenféle indoklás nélkül visszalépni. A szabály kidolgozói szerint ez egyrészt azért jó, mert az ügyfél meggondolhatja az üzletkötői nyomás alatt hozott döntést, másrészt azért, mert így a bankok is még inkább rákényszerülnek a pontos tájékoztatásra és a lehető legjobb feltételek nyújtására.
A mostaninál kiszámíthatóbb lesz a lejárat előtti törlesztés is: a hitelezők ez esetben bizonyos mértékű kompenzációra számíthatnak, hiszen kamatveszteség éri őket. Az időnek előtte törlesztett hitel 0,5-1 százalékára rúgó kompenzáció azonban csak a fix kamatozású hitelek esetében jár, és csak akkor, ha a 12 hónapon belül visszafizetett összeg meghalad egy adott szintet (ez utóbbit minden tagország maga szabályozza, de nem lehet magasabb 10 ezer eurónál).
Az egész, az összehasonlíthatóság követelményét mindenek fölé helyező szabályozás alapja pedig természetesen a precízen közölt teljes hiteldíjmutató. A szerződéseknek kötelezően tartalmazniuk kell az éves rátát, a hirdetésekben és a szerződéskötés előtti tájékoztatásban pedig ezt ki is kell bontani, megmondva, hogy hány százalék maga a hitel kamata és mennyire rúgnak az egyéb terhek.
A piacnyitást szolgáló direktíva nem teremt gyökeresen új helyzetet – hívják föl a figyelmet brüsszeli kommentárok –, hiszen eddig se tiltotta senki, hogy egy uniós polgár egy másik uniós országban folyamodjék hitelért, illetve hogy egy hitelező egy másik országban akarjon üzletet szerezni. A gyakorlat azonban mégiscsak azt mutatja, hogy ezen a téren – vélhetőleg a helyi szabályozások dzsungele miatt – nem működik a belső piac: a fogyasztási hitelek évi 800 milliárd eurósra becsült uniós piacán csak az ügyletek kevesebb mint egy százaléka minősülhet határok fölöttinek (hitelösszegben számolva). A verseny hiányát mutatják a kamatkülönbségek is, még akkor is, ha csak az azonos, ma 3,75 százalékos alapkamatra támaszkodó euróországokat nézzük. Finnországban, ahol a legalacsonyabb, alig 6 százalék fölötti az ilyen hitelek átlagos kamatszintje, mintegy feleakkora terhet cipelnek a fogyasztók, mint a sor másik végén, Portugáliában, ahol ez a 12 százalékot is meghaladja.
