Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Bármikor megjelenhet az a lehetőség, hogy az önkormányzat saját beruházásait vagy a szociális segélyeket egy saját maga által kibocsátott pénzhelyettesítővel fizesse, és e pénzhelyettesítőket a helyi adó fizetésére lehessen felhasználni – állítja a pénzhelyettesítőkről készített tanulmányában a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) szakértője, Kun János, aki elmondta: az ilyen pénzhelyettesítő kibocsátásánál arra kell ügyelni, hogy a kibocsátott mennyiség kevesebb legyen, mint a várható helyiadó-bevétel. Ha ilyen pénzhelyettesítőkre igény mutatkozna, a kibocsátást az államháztartásról szóló törvényben lehetne szabályozni, és amennyiben szükséges, az ellenőrzéssel az Állami Számvevőszéket vagy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt kellene megbízni, bár ebből a szempontból szóba jöhet a PSZÁF is.
A tanulmány érdekes nemzetközi példákkal is szolgál. Ezek közé tartozik, hogy a brazíliai Curtiba szegénynegyedének lakói élelmiszer- és közlekedési utalványokat kapnak a szeméttelepre szállított szelektív hulladékért. A jegyeket beváltó kereskedő a jegyekért az önkormányzatnál készpénzt kap, amelynek forrása a szelektív hulladék továbbértékesítésének bevétele és a tisztább környezet miatti egészségügyi megtakarítás. A közlekedési utalványok a városi tömegközlekedésben használhatók fel, és hozzásegítik a szegénynegyed lakóit, hogy munkát találjanak.
A szerző egyébként leszögezi: ha valaki technikai pénzhelyettesítőt vásárol (persze a hitelkártya kivételével), pénzt helyez el annál az intézménynél, amely a pénzhelyettesítőt kibocsátja. A pénzzel azonban a pénzhelyettesítő kibocsátója nem rendelkezhet sajátjaként, azt át kell adnia annak, aki a pénzhelyettesítőt készpénzre kívánja váltani. E pénzhelyettesítők kockázatát az határozza meg, hogy mennyire biztonságos helyen van a pénzhelyettesítőnek megfelelő számlapénz, mennyire valószínű, hogy a pénzhelyettesítő birtokosa hozzájut a pénzhelyettesítőnek megfelelő bankszámlapénzhez. (A technikai biztonsággal, tehát hogy mennyire biztonságos maga a tranzakció, a tanulmány nem foglalkozik.) A PSZÁF műhelyéből kikerült anyag szerint megfontolandó a szűkebb körben használatos elektronikus pénztárcát, a mobiltelefonnal történő fizetést, a saját hálózatban fizetésre használható plasztikkártyákat és az étkezési utalványokat kibocsátók szabályozása. A szerző ugyanakkor nem tartja szükségesnek a pontgyűjtő kártyákat, az üdülési utalványokat és a jelenleg működő egészségkártyákat kibocsátók szabályozását. Utóbbiaknál azonban egyes esetekben elképzelhetőnek tartja, hogy elengedhetetlenné válik a kontroll.
