Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Sok szó esik a körbetartozásokról, de arról már kevesebb, hogy ez a gyakorlat sokszor olyan cégektől indul, amelyek fizethetnének, ha akarnának.
– Magyarországon a fizetési határidő versenyeszköz lett. Sok szempontból fontosabb, mint a minőségi kritérium. Az árakat már rég rendkívüli módon leszorították, a marzsok további csökkenését a hagyományosan alacsony tőkeellátottságú magyar vállalkozások – a kereskedelmi kamara felmérése szerint az újonnan alakuló magyar vállalkozások átlagos tőketakarója 1,6 millió forint – egyszerűen nem bírják el. Maradt tehát a fizetési határidők kérdése – és erre ráébredtek a kereskedelmi láncok is. Ez szerintem egy hihetetlenül kétélű fegyver – azon túl, hogy piaci pozícióval való visszaélés –, ugyanis középtávon azt okozhatja, hogy az adott cégnek elfogynak a beszállítói.
– Az uniós csatlakozás után a közös piacon azért mindig megtalálhatók az új és új beszállítók – főleg ha a minőség nem olyan komoly kritérium, nem?
– Termékspecifikusan ebben igaza lehet, hiszen itt már csak a szállítási határidők lehetnek kérdésesek.
Ugyanakkor a nyugat-európai minta más: ott a vevők hangsúlyosan fontosnak tartják, hogy a kiválasztott beszállítói kört felkarolják, s azáltal, hogy piacot biztosítanak számukra, érdekeltté tegyék őket a minőségi árutermelésben, amitől az eladó nagyobb forgalmat, több vásárlót remélhet. Ez a mentalitás ma még távolinak tűnik a magyar valóságból nézve.
– Térjünk kicsit vissza a „körbetartozásra”. Ennek ugyanis ma már saját pszichológiája van. Mennyire tapasztalják azt, hogy egy-egy cég arról beszél: nem fizetek, mert valamelyik vevőm nem fizetett.
– Míg másfél éve nem volt szó ilyenről, ma már behajtási osztályunk adatai szerint a cégek 50 százaléka hivatkozik erre. Ez ugyanis príma ok arra, hogy tettesből áldozatot csináljunk. Hiszen a többség úgy indul ennek az útnak, hogy bár tudna fizetni, nem teszi, mivel bizonytalan az egyik vevőjével kapcsolatban, és inkább úgy dönt, tartalékol. Az ilyen helyzetek szülik azután igen hamar, hogy már nem is tud fizetni… S közben – s ez is általános gyakorlat – a hazai cégek nem tesznek meg lényegében semmit, hogy vevőiktől a pénzüket visszaszedjék. Azzal indokolják, hogy féltik a piacukat – mert ha most kiabálnának, akkor a cég már nem tőlük rendelne. Ijesztő példákat tudok erre mondani. Volt olyan vállalkozásunk, amely két és fél éves követelést adott át nekünk, ám kiderült, hogy azt a vevőt, akinek a számláját várják, több mint másfél éve felszámolták – partnerünk erről semmit sem tudott –, vagyis még a telefont sem vették fel, hogy rákérdezzenek, mikor akarnak fizetni! Egy másik cég annak ellenére folyamatosan szállít egy vevőnek, hogy az már 8 hónapja nem fizet neki! Ezt nem lehet az üzleti bizalom megnyilvánulásának tekinteni, ez biztosíték nélküli hitelnyújtás, ami szinte bizonyosan egy gazdasági Waterloohoz vezet. Azt, hogy a kockázati helyzet változóban van, jól mutatja, hogy a céginformációs szolgáltatásunk iránti érdeklődés 15 százalékkal nőtt az elmúlt évben –, ám a növekedést kétharmad részben a külföldi vállalatok által adott új megrendelések hozták, mert ők sokkal érzékenyebbek erre, mint a hazaiak. Ugyanakkor ez a helyzet tarthatatlan: a gazdaságnak okozott kár véleményem szerint olyan nagy lesz, hogy két-három éven belül senkinek sem jut majd eszébe 90 napnál hosszabb fizetési határidőt nyújtani partnerének.
– Ebben a változásban kulcsszerepet játszhatnának a vállalkozásokat finanszírozó pénzintézetek. Ma viszont a gyorskölcsönök ideje dívik – a bankok akár számlaforgalom alapján is hajlandóak hitelezni a cégeket, s így nem igazán látják lejárt követeléseiket vagy éppen tartozásaikat. Mennyiben lehetnek felelősek a helyzetért a bankok?
– A bankok alapvetően kihelyezési nehézségekkel küzdenek. Németországban egy bank kihelyezési politikájában kulcsszerepet kapnak a nagy, állami, félállami üzletek, amelyek kis profitot hoznak, de nagy volument mozgatnak. Ahogy haladunk lefelé, a bankok továbbra is hiteleznek, ám a kockázat növekedésével egyre szigorúbb feltételeket szabnak. Mivel nálunk az első, biztos jövedelmet hozó szegmens nagyrészt hiányzik – a maradék projekthitelek döntő részét is külföldi bankkonzorciumok szervezik –, a magyar bankok a kockázati benchmarkok lejjebb szorításában érdekeltek. Ha olyan feltételek mellett lennének kénytelenek hitelezni, mint például saját anyacégük, akkor egyszerűen nem tudnák jelenlegi üzleteik zömét megkötni. Hihetetlen kockázatot futnak a hazai bankok: a hivatalos felszámolási eljárás elindulta után a követelések kevesebb mint két százaléka jön vissza.
– Ezek szerint a bankok nem is figyelnek oda az adósaikra?
– Érezhető már a változás. A bankok egy bizonyos hitelnyújtási határ felett az elmúlt másfél-két évben aktivizálódni látszanak – egyre többen keresnek fel minket, hogy nyújtsunk segítséget ügyfélportfóliójuk rizikóminősítéséhez. Ugyanakkor még mindig úgy tűnik, a teória és a valóság néhány banknál nem fedi egymást, a kihelyezési nyomás rendkívül magas. Az értékesítési és a kontrollingrészleg harcában sok esetben még mindig az előbbi az erősebb. Ráadásul a hazai bankok döntő részénél hiányzik az individuális csődmegoldás – nem igazán segítőkészek a problémás esetekben, noha szerintem arra kellene koncentrálniuk, hogy segítsék partnerüket, hiszen annak továbbélése esetén ők is tovább fognak keresni rajta. Inkább olyanok felé fordulnak, akiknél látszik, hogy nem hitelképesek, mintsem azokkal szemben vállalnának egy kicsivel több munkát, akiknek jóhiszeműségéhez nem férhet kétség, ám átmeneti problémájuk van. Úgy tűnik, az a fontos, hogy a kétes követelés gyorsan kikerüljön a könyvből, holott nem hajt a tatár – két év múlva egy 40 százalékos megtérülés jobb, mint ma egy 10 – szerintem.
– Kicsit vissza az eredeti kérdéshez: felelőssé tehetők-e a bankok a körbetartozásért azért is, mert jó üzletet szimatolva szinte rögtön saját faktorcégüket ajánlják az ügyfélnek, ahelyett, hogy inkább azt mondanák: közvetlenül keressen meg egy hitelbiztosítót?
– Ezt megteszik ők maguk. Több faktorcég áll a küszöbön nálunk, hogy biztosítsuk le az általuk vállalt kockázatokat. Az őáltaluk elkért díjakhoz képest a mi néhány ezrelékes díjunk elenyésző. Ráadásul, ugyebár, a követeléseit fak-toráló cég sincs biztonságban, hiszen a hazai faktorcégek szinte kizárólag visszterhes faktort vállalnak, a vevő nemfizetését így továbbra is a faktoráló futja…
– Ugyanakkor a faktorálók likviditást teremtenek neki és nem kell előre fizetnie a hitelbiztosítónak.
– Itt álljunk meg egy kicsit: bár korábban tényleg az volt a gyakorlat, hogy a követeléskezeléskor a követeléskezelők előre elkérték a szolgáltatás árát, a ma piacon működő cégek sikerdíjért dolgoznak – azaz a behajtott pénz egy bizonyos részét kérik el, és ezt is csak a legvégső esetben. Ugyanis a legtöbbször a nem fizető vevőtől próbáljuk beszedni a követeléskezelés díját. Saját gyakorlatunkból azt mondom, adósaink 50 százaléka fizeti ki díjainkat, s ez szép arány a magyar helyzethez képest. Németországban a törvény egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a követeléskezelés költségei az adóst terhelik, szemben Magyarországgal, ahol ilyen jellegű jogszabály nem létezik. Nyugat-Európában az egyértelműbb törvényi környezetnek köszönhetően magasabb ez az arány.
Visszatérve a faktoringra: tudni kell, hogy egy gazdaság nem lesz jobb attól, ha faktorálunk. A nem banki hátterű faktorcégek jelentős része tőkeerő nélkül működik, s számos esetben egy-egy nagy vevő beszállítóit gyűjti össze. Ha a vevő borul, borul a faktorcég is – számos olyan faktorcég tevékenykedik ma Magyarországon, amelynél a vevők száma kisebb, mint a faktoráló vállalatok száma. Ez egészségtelen helyzetet teremt a faktoringpiacon, s ezzel is magyarázható, hogy a hazai faktordíjak magasabbak, mint a nyugat-európaiak.
