Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki már hajtott végre Olaszországban egy vaporettójegy-vásárlásnál bonyolultabb ügyletet, az tudja, az olasz bürokrácia nem tréfadolog. Bármilyen, a legkisebb papírmunkával járó művelet sok időt vesz igénybe, nem árt jó előre tájékozódni a buktatókról. Igaz, a másutt ajánlatos kötélidegek nem okvetlenül szükségesek, lévén hogy a legtöbb helyen az elutasítást is kedvesen csinálják. A személyes kapcsolatok mindennél fontosabb hálójával átszőtt olasz hétköznapokban ez még a banki ügyintézést is oly mértékben megkönnyítheti, hogy voltaképp felesleges rögzíteni a szabályokat, alkalmazásuk mértéke, a kedvezmények megadása úgyis alku tárgya.
Persze megesik, hogy valaki csak úgy az utcáról bemegy a bankba, és tegyük fel, folyószámlát akar nyitni. (Zárójelben: az utcáról való bemenetel nem is olyan egyszerű, ma már a legkisebb vidéki fiókok zömében is működik valamilyen zsiliprendszer, az ügyfél elácsoroghat két ajtó között, mire kellőképpen átvilágítva beengedik.) Bankfiókot találni könnyű: az 57 milliós országban több mint 28 ezer van belőle, ám egy-egy tartományban általában néhány, a kisebbekben egy-két nagyobb pénzintézet az úr. (Nincs az egész országot egyértelműen uraló bank, bár a nagy északi házak délen is jelen vannak, fordítva ez kevésbé jellemző.) Ha már egyszer az ügyfél bejutott, látszólag könnyű dolga van. Nyakig elmerülhet a roppant vonzó feltételeket ígérő brosúrákban, majd ha nem túl kíváncsi a bennük megtalálhatókon túlmenő részletekre és kellő jövedelmet, illetve szinte akármekkora, de állandó munkahelyről rendszeresen érkező munkabért tud felmutatni, már írhatja is alá a szerződést. Kezébe nyomják a szinte automatikusan járó bankkártyát, gyakran az extra juttatásokról, például valamelyik, a bankhoz közel álló cégnél élvezhető kedvezményekről szóló papírokat, és már mehet is isten hírével.
Ha így jár el, rosszul teszi. Részletes, az ügyintéző kifaggatását is magában foglaló nyomozómunka, a többnyire összehasonlíthatatlan szolgáltatások legalábbis mérlegre tétele nélkül nem fogja megtudni a finom részleteket - viszont kellemetlen meglepetések érhetik, ha előbb nem, hát néhány hónap múlva. Például amikor kiderül, hogy az egyik legnagyobb bank, a Banca Nazionale del Lavoro havi tíz euró költségű családi csomagjában nemcsak olyan ajándékok vannak, mint a családfőnek járó biztosítás, hanem olyan kellemetlen meglepetések is, mint az, hogy a számlakivonatért plusz 2 eurót vonnak le, ha valaki mínuszba fordul, annak a fix díja 5 euró (a kamatokon túl), ha pedig egy évnél előbb fel akarja mondani a számláját, akkor is ki kell fizetni az egész évre járó összeget, azaz 120 eurót. A legtöbb bank e két témában a legzárkózottabb: mennyi a számlazárás költsége, illetve mibe kerül, ha valaki mínuszba fordul (a pénzintézetek zöme készséggel ad erre lehetőséget, általában a havonta rendszeresen átutalt összeg erejéig vagy annak adott többszöröséig). A nagy bankok átlag 13 százalékos kamatot számítanak fel ez utóbbiért, van ahol ezt megfejelik 1-1,50 százalék körüli rendelkezésre állási díjjal, van ahol bizonyos összeg - a San Paolo IMI esetében például ezer euró - fölött 28 euró összegű fix büntetés is jár érte. (Emlékeztetőül: az alapkamat az eurózónában 2 százalék, az olasz infláció szeptemberben 2,8 százalék volt.)
Az Adusbef fogyasztóvédelmi szervezet számításaiból azért kiszűrhető egy nem kedvezményes folyószámla átlagos költsége. Eszerint egy banki művelet 1,95 euróba kerül a számlatulajdonosnak, a POS-termináloknál is használható bankkártya éves költsége 16,10 euró, ha nem a saját bankja bankomatjából vesz ki valaki pénzt, az átlag 1,90 eurót visz el, de van olyan bank is, amelyik 4 eurót kér érte. A saját bank automatájából való készpénzfelvétel jellemzően ingyenes, ámbár vannak furcsa kivételek: a Banca Popolare di Milano például 0,25 eurót terhel saját ügyfeleire is, ha hét végén mernek pénzt kivenni az automatából - amikor persze a bank zárva van. A számla rendelkezésre tartása évente átlag 70 euróba kerül, a kliens nevére érkező jóváírásokat pedig tételenként 6,50 euróért vezetik át. Mindent összevéve az Adusbef szerint egy nem kedvezményes folyószámla évente átlagosan több mint 410 eurójába kerül a mezei ügyfélnek (aki, hangsúlyozzuk, ritka madár az olasz kapcsolatitőke-piacon).
A mind gyorsabban terjedő kártyahasználat persze Olaszországban is megváltoztatta a családi kassza kezelését. Itáliában az elmúlt négy évben terjedtek el igazán a hitelkártyák: az Eurisko gazdaságkutató adatai szerint az idén október elejére már 11 605 000 aktív olasz hitelkártyát tartottak nyilván, a debitkártyákból - beleértve az egyre divatosabb egyösszegű előre fizetett kártyákat is - 24 527 000 volt az olasz zsebekben. Ez utóbbiak a hipermarketekkel, illetve a POS-terminálokkal egy ritmusban terjedtek el, bár az autópálya-kártyák - amelyek birtokában kevesebbet kell várni a fizetőkapuknál - már korábban népszerű, váltak.
De a hitelkártya sem számít már Olaszországban státusszimbólumnak - tíz évvel ezelőtt még az volt -, s nagyjából ott is úgy érdemes használni, mint bárhol a világban: fizetni kell vele, nem pedig pénzt kivenni, ez ugyanis nagyon sokba kerül, elérheti a felvett összeg 4 százalékát is. A sima vásárlás ingyen van, mint mindenütt, igaz, az olaszoknak itt is megvan a maguk specialitása: a benzinkutaknál általában 77 eurócentet számítanak fel a kártyás fizetés elfogadásáért. Az összeg pedig azt mutatja, hogy Itália lélekben még az euró előtti korszakban él, lévén hogy ez igazán a régi pénzben szép kerek szám, pontosan 1500 líra.
