Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Történt egyszer, a XIX. század közepén, hogy Gaspare Campari egy Milánó melletti faluból, Novarából beköltözött a városba, történetesen a dómmal szemközti árkádsorhoz. A kis bolt környéke, a Galleria azokban az években pezsgett az élettől, kávézók és elegáns boltok kínálták portékáikat; míg később ez volt a kedvenc helye Verdinek, VII. Edwardnak, és később pedig Ernest Hemingwaynek is. Ennyire azonban ne szaladjunk előre, hiszen 1867-ben történetesen a fellobogózott Campari kávézóba tért be a Galleriát felavató II. Viktor Emánuel király, aki, miután megkóstolta a tulaj által kitalált, kesernyés italt, elégedettségében rögtön királyi rangra is emelte azt.
Majd egy emberöltővel később – a töretlen fejlődés jeleként –, 1903-ban a család bővítette italgyártó üzemét. A kitelepüléshez egy a városhoz közeli villát, Lucini gróf egykori házát, a Casa Altát – a dombra épült „magas házat” – szemelték ki. Csaknem 70 kiló arany áráért vették meg az akkor másfél évszázados, klasszicista villát – minden melléképületével, berendezésével, használati eszközeivel együtt. Sesto San Giovanniban ez a hely lett a Campari család új rezidenciája, ma pedig a Campari múzeuma, ahol nemcsak a korabeli utcafotósok művei láthatók, rajtuk a jellegzetes reklámtáblákkal, hanem az utcai, lóversenytéri fényreklámok, a kávéházi hamutartók, gyufatartók is.
A következő években beköszönt a vén kúriába a világhír is: 1905-től már New York és Buenos Aires is adózik a Camparinak, majd újabb áttörést jelentett, hogy 1932-ben Davide Campari előállt a Campari szódával. A 40 gramm Bitter Campari és 60 gramm szódavíz keverési arányú, jellegzetes flaskában előre palackozott italt az utcán kis automatákban is árusították. A háború utáni Olaszországban is gyorsan új erőre kapott a Campari, újabb sikerét Angiola Maria Migliavaccának, az italgyártás legendás menedzserének köszönheti.
