Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Életművéért kapta a Prima Primissima Díjat, de mit gondol, mégis melyik munkája vagy munkái játszhattak ebben főszerepet?
- Ha nagyon álszent lennék, mondhatnám, hogy fogalmam sincs. Komolyan gondolom, hogy mindegyik munkámnál szoros volt az együttműködés a megrendelővel, és a végén mindig nagyon jó kapcsolatban váltunk el. De a szakmai körön kívüli ismertségben a Budapest Sportaréna mindenképpen komoly szerepet játszott. Mondjuk a pannonhalmi apátság fogadóépületét is sokan látják, de ott nem arra koncentrálnak a látogatók. Egyébként ha a munkák között rangsort kéne fölállítani, akkor semmiképpen sem sorolnám előrébb az arénát, mint az apátság fogadóépületét vagy a Knorr Bremse-kutatóközpontot, ami más miatt volt fontos. De nem tudom hátrább sorolni az első önálló munkámat, az SOS Gyermekfalut és Európa egyetlen cigány gimnáziumát, a pécsi Gandhit sem, ami azért is különleges számomra, mert nagyon jó érzés látni, hogyan vigyáznak erre az épületre.
Mit jelent önnek a Prima Primissima Díj?
- Nagyon örültem neki, mert ez most nem szakmai körből jött, és az ember mindig örül, ha a szakmán kívül figyelnek a tevékenységére. A díj egyfajta figyelmet irányít az emberre, ezért el tudja mondani a gondolatait, többen kíváncsiak lesznek, hogy mit gondol az építészettel kapcsolatban, aminek azért van jelentősége, mert a szakma társadalomba ágyazottsága nagyon fontos egy olyan művészeti ágnál, amelyiknek nap mint nap a hatása alatt vagyunk, ha akarjuk, ha nem.
A válság súlyosan érintette az építészeket is, hogy érzi magát a jelenlegi helyzetben?
- Alapvetően meghatározza az életünket, hogy kevesebb a magánmegrendelő, de ez csak az egyik baj. A másik a fizetési hajlandóság. Sok esetben erős csúszással vagy egyáltalán nem fizetik ki az elvégzett munkát. És ezt még állami megrendelők is megteszik, ami pedig még egy ilyen nagy cégnek is probléma, mint a Közti. Azt gondolom, fegyelmezettebben menne a fizetés, ha az APEH csak a számla teljesítése után kapná meg az áfát. A pályázat is kevesebb, lényegében a Nemzeti Múzeum épületére és környezetére kiírt az egyetlen. Ez meg is látszott a helyszíni bejáráson, amikor a díszterembe nem fértek be a pályázó tervezők.
Mivel foglalkozik mostanában?
- A Nemzeti Múzeum pályázatán kívül egy magánkórház tervezésével, így ebben az értelemben szerencsém, szerencsénk van, mert ez biztosítja a túlélésünket. Várom, hogy mi lesz a székesfehérvári nemzeti emlékhely pályázatának sorsa, amelynél a zsűri által ajánlott három pályamű közé a miénk is bekerült. Mindhárom más koncepciót követ, az én megoldásom arról szól, hogy visszahozza az egykori koronázási katedrális és temetkezési hely méltóságát és szellemiségét, és ha valaki oda belép, olyan drámai módon kapja meg az információkat, hogy azt egy életre megjegyezze. Ezt próbáltam egy XXI. századi katedrálisban megfogalmazni. Semmiképpen nem akartam közteret a romok fölé.
Ha már a köztereknél tartunk, az ön nevéhez fűződik a budapesti Kálvin tér átépítése. Sok kompromisszumra kényszerült a tervezése közben?
- Nehézségekre számítottam, de ezek nem riasztottak el. Viszont az nagyon megviselt, hogy néha milyen nemtelen küzdelmeket kellett vívnom. Az az érdekes, hogy a koncepciót a szakmai grémiumok elfogadták, majd jöttek olyan ellenzők, akik nem akarták tudomásul venni a szakmai döntést. Voltak olyan pillanatok is, amikor ki akartam szállni. Nagy kompromisszumra azonban nem kényszerültem. Pontosabban én nem kötöttem meg ezeket, csak elviseltem, így most tény, hogy egy szűk szelet esetében nem tudom mi fog megvalósulni. Sajnálatos és nonszensz, hogy az egész tér felszíni megjelenéséért felelős tervező nem tudja pontosan, hogy négy darab elem, a négy metrószellőző esetében mi lesz a megoldás. Az pedig nagyon szomorú, hogy egy közösségi érdeket képviselő megrendelő nem jön rá, hogy a felelősség nem osztható olyan értelemben, hogy az egyik elemért ez, a másikért az felelős. Ha a megrendelő rábízza valakire vagy egy cégre egy tér megjelenését, akkor el kellene fogadnia, hogy ő a legnagyobb társa a megvalósításban. És ebbe se a felelősségmegosztás, se a demokratikus tervezés nem fér bele, ezekben egész egyszerűen nem hiszek.
Építésznek lenni életforma, hangoztatta többször. Miért?
- Ha az ember úgy csinálja, ahogy én, és sokan csinálják így, akkor életforma, mert nem lehet a nap végén lezárni és magam mögött hagyni a feladatot. Persze ez kívülről néha úgy néz ki, hogy csak terméketlenül rágom magam, de harmincéves múlttal a hátam mögött most már mondhatom, hogy ez nem így van. Ezeknek a rágódásoknak mindig megvan az eredménye.
