Ezzel az eleve kérdőjeles címmel rendezett három hónapig tartó kamaratárlatot a Petőfi Irodalmi Múzeum arról a fotósról, akinek Ady Endre könyöklő arcképét vagy az érmindszenti szülőház látványát köszönhetjük hosszú évtizedek óta a tankönyvekben. Ám amíg e képekkel minden iskolás találkozhat nemzedékeken át, a Károlyi-palota raktárából most valóban olyan rejtőző felvételek kerültek elő, amelyek még a szakmabeliek számára is meglepetést szereznek. A huszadik század első negyedéből természeti tájak vagy városi részletek, csendéletek és aktok vagy proletárok és parasztok karakterfigurái váltakoznak zsánerjelenetekkel. Ami azonos a sokféleségben, az a fekete-fehér fotográfiák festőisége. Ez pedig abból adódik, hogy Székely Aladár a fotózással párhuzamosan, kezdettől fogva végig, maga is festegetett. Lehetőség szerint sokat tartózkodott a nagybányai művésztelepen, így aztán sok barátot szerzett a piktorok szabadtéri, nyári táborában. Nem véletlen, hogy a kiállításon Adyék kúriája saját helyszíni festményén is visszaköszön, sőt a költő profiljáról bronzplakettet is mintázott, továbbá fekvő női aktról is készített fémreliefet. A képzőművészetben többé-kevésbé járatos látogató számos közös motívumot felfedezhet lépten-nyomon a fotók és a korabeli piktúra témaválasztásában éppúgy, mint ábrázolási stílusában. A nagybányai vedután a templom tornyának közismert, hagymakupolás sisakjától kezdve a régi Tabán szűk és kanyargós sikátorainak romantikus nyomorán át az itáliai barangolások emlékeiig terjed a skála (Capri kikötője, firenzei templom enteriőrje, Ravenna kolostori kerengője). Aztán a nyájat őrző pásztori idilltől a játszadozó gyerekeken át a fürdőzőkig húzódik a vezérfonál, majd az anyaság gyöngédsége, a kocsmaasztalnál iddogáló paraszt vagy a nagybőgős cigány kissé akadémikus beállítású karakterfiguráin át olyan modern szereplőkhöz jutunk el, mint a szénhordó vagy az állvány tetején az építők kettősének munkajelenete, illetve a lámpagyújtó akár jelképesnek is mondható alakja. Az utóbbiról juthat a néző eszébe Bortnyik Sándor Lámpagyújtó című 1921-es temperaképe, amely nyolc évtizedes külföldi lappangás után bukkant fel a Kieselbach Galéria őszi árverésén, hogy aztán rekordáron kerüljön műkereskedelmi forgalomba. Miközben az "iker" fotográfia szándékos elmosódottságában is kontúrvonalasan dekoratív és rajzos marad, addig az azonos című és nagyjából egyidős festmény minden konstruktív szigorúsága ellenére is vérbő kolorittal bíró kompozíció.
Wagner István