Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kínaiak kezdenek megtanulni szurkolni. Az olimpia első napjaiban még komoly derültséget váltott ki, ahogy az egy-egy szektort rendszeresen megtöltő, egyenpolóban feszítő, kivezényelt szurkolótábor előtt álló animátor hogyan próbálja felforrósítani honfitársai hangulatát - akkor még kevés sikerrel. A dobhoz hasonló hangot adó felfújható eszközöket még-még összeverték a kínaiak, ám emellett arra már nem igazán jutott idő, hogy arra is figyeljenek: az ő szektorukból ne hallatsszon taps, amikor éppen az ellenfél lőtt gólt Kínának.
A helyi szurkolók többsége a drukkolás helyett egyébként is azzal van elfoglalva, hogy fényképeken örökítse meg az "igazi" szurkolótáborokat. Meg kell jegyezni, hogy ezen téren igen hálás téma az olimpia egyik legegységesebb társaságának számító magyar szurkolói csoport, amely a meccsek elejétől végéig űzi-hajtja a hazai versenyzőket. Az egységre jellemző, hogy az "arctalan" tömegben egymástól négyszéknyi távolságra szurkol Demszky Gábor főpolgármester és Pintér Sándor volt belügyminiszter.
De vissza a kínaiakhoz. Az első napok csendje után egyre többször látható, érezhető, hogy a házigazdák rájöttek a szurkolás "ízére". Az európai versenykultúrához szokott szurkolót persze akár fel is háboríthatja, hogy a férfi párbajtőrversenyen a kínai szurkolók a csörték közben is Csáj-bú! Csáj-bú! (Kína! Kína!) kiáltásokkal töltik be a teret, ráadásul a versenybírák is csendhez vannak szokva: a vitás esetekben ilyen hangzavarban bizony nehéz megállni, hogy ne a helyiek felé billenjen a mérleg nyelve. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a világranglistát vezető válogatottunknak ne kellett volna még az ilyen "támogatás" dacára is megvernie a házigazdákat...)
Ami a tömegpszichózis másik oldalát illeti: jól esik egy olyan társasághoz tartozni, amelyik egységes képet mutat. Talán ennek tudható be, hogy a kézilabdacsarnokban egyre több, a magyar színeket az arcukra festő kínaival lehet találkozni. Jobb őket látni, mint azokat a honfitársaikat, akik mereven ragaszkodva helyükhöz, a felugró, állva maradó magyar tábor közepén üldögélnek, láthatóan nem zavartatva magukat attól, hogy magából a meccsből alig látnak valamit.
