A XIX. század végéig India, azóta viszont Dél-Afrika a világ gyémántbányászatának központja - ennek pedig egyszerű geológiai magyarázata van: rendkívül öreg kontinens, a legrégebbi kőzeteket is innen származtatják - tájékoztat Takács József ékszerbecsüs szakértő -, a terület büszkesége például egy erről a területről származó 3,1 milliárd éves kövecske, amelyből később állatfigurát faragtak. A gyémántot egyébként a kimberlit elnevezésű kőzetből nyerik - az elnevezésben nem nehéz felfedezni a bányavidék központi városának, Kimberleynek a nevét -, amelyet mély kürtőkből kell kibányászni. Az angolul pipe-oknak nevezett mélyedések a holdbéli tájat idézik, s közülük a legnagyobb - a Big Hole - még a világűrből is látszik.
A bányák nagy része manapság skanzenszerű múzeumként funkcionál, hiszen ma már nagyrészt nem a kimberlitből nyerik ki a gyémántot, hanem másodlagos kitermelés során. A munka óriási: 1 karát gyémánt felleléséhez átlag 6 tonna kőzetet kell megmozgatni, ami feltételezi, hogy ebben a műfajban lejárt a magányos szerencsevadászok kora. Takács úr hatalmas üzemeket látogatott végig, ahol rendkívül szigorú biztonsági procedúrákon ment át - fegyveres őrök, kutyák, fényképes beléptetési rendszer, páncéltermek -, mígnem egy központi teremben találta magát, ahol szó szerint halomban állt a gyémánt. Itt történik az elsődleges válogatás, mégpedig az úgynevezett 4 C kategória alapján - ez a tulajdonságok angol elnevezésének kezdőbetűiből tevődik össze -, azaz a szín, a tisztaság, a tömeg és a csiszolás alapján alakítják ki a kövek árát. Természetesen a dél-afrikai bányákból származik a világ legnagyobb gyémántja is, amely 3106 karát volt - ez egy női ököl mérete -, és a szakirodalom szerint 104 darabot csiszoltak belőle. Legnagyobb példányai - a Cullinan I. és a Cullinan II. - a Towerben őrzött brit koronaékszerekben találhatók. A végső kiteljesedés az ékszerészek munkáját dicséri, akik megadják a megfelelő keretet egy-egy gyémántnak.
A gyémántkereskedelem központja még ma is vitathatatlanul London és a De Beers cég, amelyet úgy is szoktak aposztrofálni, hogy gyémántszindikátus. Aki ma nagy tételben gyémánthoz akar jutni, annak valamilyen módon velük kell kapcsolatba kerülni, ami azért nem egyszerű dolog. A szindikátus havonta kiértesíti törzsvásárlóit - világszerte mintegy 250-300 társaságot -, hogy jöhetnek a gyémántért, ám a dolog szépséghibája, hogy e cégeket egyben vásárlási kötelezettség is terheli. A felkínált árut egyszer lehet visszautasítani, a második alkalommal az illetőt törlik a listáról, ahová egyébiránt nem véletlenül törekednek a cégek: az első körben ugyanis még jóval olcsóbban juthatnak értékes kövekhez, mint egyéb csatornákon keresztül.
Ez utóbbiak közül a legismertebbek a gyémánttőzsdék, amelyek a börzék azon ritka válfaját képviselik, ahol az alku tárgyát képező áru is jelen van a licitnél. További lehetőséget kínálnak az úgynevezett gyémántklubok, ahol az adásvétel a tőzsdékhez hasonlóan szóban perfektuálódik. Aki ezt felborítja, az amolyan szégyentáblára kerül, ahol akár egy évig is szerepelhet a neve - ennél persze sokkal fájóbb számára, hogy senki nem köt vele üzletet. Ezek után az már szinte magától értetődő, hogy a gyémánttőzsdékre a rendőrség be sem teheti a lábát - a börzéknek saját biztonsági rendszerük, mi több, bíróságuk van. A leghíresebb gyémánttőzsdék egyébként Izraelben és Antwerpenben találhatók - a belga városban négy is -, hozzánk legközelebb Bécsben működik egy gyémántklub. Magyarországon 1945-ig a későbbi Filmmúzeum fölött található teremben zajlott a drágakő-kereskedés.
Tóth Ákos Gábor