– morfondíroztam magamban, áttekintve az egészségügyi reform körüli vita részleteit.
A rendszerváltás éveiben voltam egyetemista és már akkor azt tanították a professzorok a katedráról, hogy mielőtt egyes ágazatokat privatizálna az állam, konszolidálni kell azokat, vagyis jelentős anyagi forrást kell számukra biztosítani a reorganizációhoz.
Ugyan már akkor sem volt teljesen világos számomra (közgazdaságtant hallgattam), miért tartozik a konszolidációhoz a pénzinjekció, amikor a latin eredetű ige szó szerinti fordítása: megszilárdít, megerősít, ehhez pedig az én logikámban nem tartozott hozzá feltétlenül a pénz. Ráadásul számos történelmi példát tudtam felhozni, ahol egy uralkodó konszolidálta az adott helyzetet, akár ő rontotta el, akár neki kellett helyrehozni.
„Konszolidálni kell az egészségügyet” – mondják a szakértők, következő mondataikkal kétséget sem hagyva afelől, hogy ez azt jelenti, hogy pénz kell. Ha valaki arról beszél, hogy pénz kell az ellátórendszernek, hogy legyenek korszerűbbek a gyógyítás feltételei és magasabb az ott dolgozók fizetése, tudjuk, hogy az illető orvosi berkekben otthonos, ha pedig arról, hogy azért van szükség Magyarországon a több-biztosítós modellre, mert pénz kell a szolgáltatásokhoz való hozzáférés versenyszemléletű átalakítására, az olvasó pontosan tudja, kire kell gondolni.
De vajon biztosak lehetünk abban, hogy ma Magyarországon az egészségügyben minden csak pénzkérdés?
Ennek kapcsán az jutott eszembe, ahogyan nyolc évvel ezelőtt a ma már több milliárd forint bevételt realizáló Patikapénztárat kezdtük. Az tény, hogy pénz is kellett az indításhoz, de a siker egyik meghatározó eleme mégis az volt, hogy meg tudtuk változtatni az érintettek szemléletét, és ebben így nyolc év távlatából már biztosak is lehetünk.
Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy az emberek az egészségügyi kiadásaik egy részét zsebből fizetik és ezeket a pénzeket önkéntes egészségpénztárba kell terelni. Az állam a munkáltatói és egyéni befizetésekre járó adókedvezményért cserébe pedig kifehérített magán-egészségügyi finanszírozást, gondoskodó vállalatokat és öngondoskodó családokat kap cserébe, ami a mindenkori tb kiadásait csökkenti és az állami adóbevételeket növeli.
A kérdés az volt, hogy mivel tudjuk a patikakártya iránti érdeklődést felkelteni, a bizalmat megnyerni, hiszen az egészségpénztár minden eleme külön-külön bár, de adott volt: voltak nyugdíjpénztári szoftverek, volt tagság bennük, vagyis megvolt a potenciális piac, és volt több ezer nem csak állami finanszírozásból élő egészségügyi szolgáltató.
Arra jutottunk: a siker legfontosabb kulcsa, hogy érthetően elvigyük a Patikapénztár üzenetét minden érintetthez. Szemléletváltásra volt szükség a munkáltatóknál, hogy megértsék: a nyugdíjpénztár több évtized múlva esedékes szolgáltatása mellett legalább olyan fontos a dolgozók mentális és egészségi állapota, és ezért a jelenben kell tenni. Az embereket rávettük, hogy a kapott pénzt az egészségük megőrzésére fordítsák. A szolgáltatók a patikakártya elfogadásával a mai napig úgy érzik, hogy szövetségesek a betegek és egészségesek anyagi terheinek enyhítésében is.
A Patikapénztár számára 2007-ben pedig elérkezett a második generációs szemléletváltás ideje. Tagjainkban tudatosítani kell, mit tudnak tenni a saját és családjuk egészségének megőrzéséért. „Ön szerint mi határozza meg az egészséget?” – kérdezzük a válaszadókat a Patikapénztár honlapján. A végeredményt pedig összevetjük az orvosszakértői igazsággal – ahol pedig különbség mutatkozik, ott kell a tagok szemléletét formálnunk.
A második szemléletváltási feladat, hogy megértessük döntéshozóinkkal: az 1993 óta működő egészségpénztári szféra sokat tett az emberek (választók) egészségéért, ezáltal az ország versenyképességéért, ezért nem a kedvezmények megkurtítása, hanem bővítése a racionális.
És arról még nem beszéltünk, hogy a „nem minden csak pénzkérdés” sablont az előttünk álló egészségügyi reformban is érdemes lenne körbejárni.
Economx