Kevés olyan kellemes dolog van a világon, mint a moziba járás. Azt nem mondom, hogy valamiféle intellektuális Gombóc Artúr vagyok, mert igenis nem mindegy, hogy egy film kerek, szögletes és legfőképpen az nem, hogy mivel töltött.
Sokszor járok úgy – és ezzel nyilván nem vagyok egyedül –, hogy zajlik körülöttem egy esemény és ezzel egy időben – mintha másoktól lopott déja vu lenne – pereg a szemem előtt egy általam ismert film valamelyik jelenete.
Azt most nem fejteném ki részletesen, hogy pontosan melyik filmek melyik jeleneteire asszociálok az egészségügyi reform egyes lépéseinek bejelentésekor, azonban az elmúlt időben biztonsággal állapíthattam meg, hogy nem teljesen bizonyos, hogy az egészségügyi reform biztosításra vonatkozó részéről nyilatkozók minden fogalmat tudományos igényességgel használnak és összefüggést világosan látnak.
Még azt sem állítanám, hogy ez a maximalista énemet bántotta, mert azért általánosságban nem elvárható mindenkitől, hogy ezzel a kérdéssel éveket foglalkozzon és tudását doktori disszertációban integrálja, mint ahogy én tettem. Azt viszont tudom, hogy a pontosság ebben az ügyben már most azért elengedhetetlen erény, mert a biztosítási rendszer átalakítása mindenkit érinteni fog – főleg akkor, ha több-biztosítós rendszer lesz az egészségügyi reform végeredménye. Mindenkinek, a portástól a vezérigazgatóig értenie kell, hogy mi történik vele, nem elég, ha csupán néhány tucat szakértő érti a lényeget.
Megvallom őszintén, a „Vissza a jövőbe” című film nem hagyott mély nyomot bennem, olyannyira nem, hogy a filmből gyakorlatilag csak a címére emlékszem. Azonban ez a cím tökéletesen fedi, hogy jelenleg mi köti le gondolataim nagy részét.
Arra gondolok, hogyan is kezdtük a Patikapénztárat. Azon túl, hogy az álmodozók naivitásával megálmodtuk a célt, meghatároztuk a küldtetésünket, majd építve a nagyvállalati tapasztalatokra pragmatikus, szigorú logikával megterveztük a pénztár működésének folyamatait, a legnagyobb feladat mégis az volt, hogy az egészet tegyük érthetővé mindenki számára. Ezért van az, hogy ha belép hozzánk valaki, kap egy patikakártyát, egy füzetet és egy telefonszámot. Ezek a „mivel, hol, mennyiért” kérdésekre adott válaszok gyakorlatilag azonnal használhatóvá teszik a Patikapénztárat.
Nyolc évvel ezelőtt pontosan ezt kellett megálmodni (visszamenni a jövőbe): mi lesz az a gondolat, technika, ami ebben a rohanó világban az embert nem juttatja a mobiltelefonok gyorsan elavuló sorsára.
Most ugyanezek az érzések vesznek körül. Az egészségügyi reform során meg kell álmodni egy olyan rendszert, amely a mai tudásunkkal már belátható, ugyanakkor nemcsak tíz, de húsz vagy harminc év távlatában is működőképes lesz, és ami ennél sokkal fontosabb: a jelenlegihez képest nagyobb hatékonysággal, több egészséges embert „termelve” működik.
Nem arra gondolok, hogy a mai eszünkkel már most lássuk előre az orvostudomány fejlődését, mert azt szerencsére (?) nem lehet. Sokkal inkább az jár az eszemben, hogy az igazi modellválasztáshoz elengedhetetlen a fogalmak és a jelenlegi problémák pontos ismerete.
Ezért írok könyvet a mai magyar egészségügyben ismert három finanszírozási forma, a társadalombiztosítás, a betegbiztosítás és az egészségpénztár rendszeréről és katalogizálom a magyar egészségügy problémáit. Munkám eredménye egy olyan közös fogalomtár, amely mentén a szakértők ugyanarról vitatkozhatnak.
A maradék feladat egyszerű: vissza kell menni a jövőbe, ott meg kell nézni, mi lett velünk harminc év múlva, majd megfizetni egy tolmácsot, aki lefordítja a 2037. évet úgy, ahogy van, a 2007. évre.
Egy bökkenő azért maradt: kinek van kedve ehhez elkészíteni a szótárt?
Budapest, 2007. február 8.
dr. Lukács Marianna
Economx