– válaszolt tömören a napokban megrendezett egészségügyi konferencia elismert szakértője arra a kérdésre, hogy mit tart a legfontosabbnak a leendő egészségügyi reformra vonatkozó jogszabályokat illetően. Ezt a mindenki számára triviális gondolatot azért tartottam fontosnak itt mindjárt a cikk elején megosztani az olvasóval, mert ez számunkra, az önkéntes egészségpénztárak számára is nagyjelentőségű kérdés.
Az önkéntes egészségpénztárakat szabályozó törvény még 1993 decemberében született, természetesen a hatályba lépését követő bő évtized során számos változást éltünk meg. Tény és való, hogy az Országgyűlés által alkotott pénztári intézménynek Magyarországon nem volt előzménye, a külföldi példákról pedig tudjuk, hogy egy az egyben soha nem adaptálhatók. A törvény akkori megálmodóinak nem volt egyszerű dolguk (Szabó László egykori kedves kollégám tudna erről a legtöbbet mesélni, hiszen tudomásom szerint ő az egyetlen az akkoriak közül, akinek még ma is a pénztár az igazi hivatása), de a kortárs törvényalkotókat sem irigylem.
Nem arról van szó, hogy az apróbb kiigazítások ne használtak volna a törvénynek, sőt. Az egészségpénztárak által finanszírozható szolgáltatások vonatkozásában azonban számos szigorítást élhettünk meg a gyakorlatban. Először is, a 263/2003. kormányrendelet a pénztártörvény által tágan meghatározott a „társadalombiztosítási vagy más szociális ellátást kiegészítő, pótló” pénztári szolgáltatásokat tételesen meghatározta, egyes vélekedések szerint jelentősen beszűkítette. Sajnos itt nem állt meg a törvényalkotók fantáziája: következő lépésként meghatározták, hogy sporteszközvásárlásra évente családonként 113 ezer, gyógyüdülésre 240 ezer forintot lehet költeni. Jelen cikk keretei között nem nevezném meg az „ellenérdekelt felet” (úgyis tudja mindenki, kire gondolok), de számtalan fórumon elhangzott, hogy bárcsak lenne az embereknek ennyi pénzük az egészségük megóvására, egyébként pedig ne támogassuk a magas jövedelműeket.
Azon már meg sem lepődtünk, amikor ugyanez a gondolat kísérte az újabb szabályozást, amely a munkáltató által adható munkáltatói hozzájárulást – a cafeteria többi elemével együtt – éves szinten 400 ezer forintban határozta meg.
És 2006. június 1-jével eljön a további szigorítások ideje. Mint ismeretes, az új, a jelenleginél szigorúbb szabályozás lényege az, hogy tagjaink 2006-ban sporteszközre a 2005. évi patikakártya záróegyenlegének megfelelő összeget, de maximum 113 ezer forintot, míg üdülésre – szintén a záróegyenleg erejéig – maximum 240 ezer forintot költhetnek.
Az a dolog egyik része, hogy a jogalkotó pont a prevenciós szolgáltatások területén szigorított (még szerencse, hogy nem csak a betegek számára világos, hogy az életmentő gyógyszerre nem lehet éves keretet alkalmazni), a másik pedig az, hogy ezek a változások mekkora terhet rónak az immár félmillió főre növekedett tagság adminisztrációjára.
A többi egészségpénztár gyakorlatát is ismerem, de a Patikapénztár napi feladatairól tudok a leghitelesebben beszámolni. Elöljáróban mindenkinek tudnia kell: mi arra a döntésre jutottunk, hogy a szolgáltatások igénybevételekor nem lehet az előírt keretet túllépni, nehezen vállalható annak a felelőssége, hogy a jóhiszeműen költő pénztártag az év végi adóigazolás kézhez vételekor döbbenjen rá a jogosulatlanul igénybe vett szolgáltatásra rakódó adófizetési kötelezettségre.
Tehát először is itt van a „hármas egyenleg” problematikája. Meg kellett oldanunk, hogy az éjjel-nappal elérhető egyenleglekérdező rendszerünk (06-40-200-203 és www.patikapenztar.hu) mindhárom egyenlegről adjon felvilágosítást. Időt, pénzt és fáradságot nem kímélve megoldottuk, hogy a szolgáltatók a megfelelő egyenlegről autorizáljanak (megjegyzem, még a GIRO Bankkártya Rt. számára is okoztunk ezzel némi fejtörést). És akkor még nem beszéltünk arról, hogy minden egyes változásról értesíteni illik tagjainkat és az érintett szolgáltatóinkat. Legutóbb 43 ezer szórólapot küldtünk szét szerte az országban az 514 sporteszközt forgalmazó vagy gyógyüdülést nyújtó szolgáltatónknak, kérve őket, hogy adjanak át egy-egy példányt tagjainknak a patikakártyával történő fizetéskor, hitelt érdemlően tájékoztatva őket a 264/2005. (XII. 14.) számú kormányrendeletben foglaltakról.
És hogy ne tűnjön a Patikapénztár ennyire panaszkodósnak, ki is gondoltunk egy népszerűség-növelő intézkedést. Egy változásról szívesen értesítenénk mindenkit. Itt, Magyarországon 2006. májusában félmillióan örülnének egy kis egészségpénztári adókedvezmény-növelésnek (40%?, 50%?), ha már egyszer úgyis források kellenek az egészségügyi reformhoz.
Már csak azt kell kisorsolnunk a Szövetségben, hogy ki mondja meg ezt az új kormánynak.
Budapest, 2006. május 20.
Dr. Lukács Marianna
