Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Deák Erika mielőtt 1998-ban megnyitotta saját galériáját – először Budán, később Pesten –, majdnem tíz évig Amerikában élt, ahol egy neves New York-i galériában szerzett gyakorlatot. A művészet mindig érdekelte – mondta el lapunknak –, de arra hamar rájött, hogy az alkotáshoz nincs elég tehetsége. Ahhoz azonban eléggé vonzotta a képzőművészet, hogy ebből kiindulva keressen szakmát. Izgatta a kiállításszervezés, a kurátorkodás, a szakírás, korosztályához tartozó művész barátai azonban arra biztatták, hogy vágjon bele itthon is valamibe. „Egyik reggel felébredtem és azt gondoltam: nemsokára harmincéves leszek, ha most nem megyek haza, akkor soha. Akkor New Yorkban ragadok, ahol lehettem volna az ötvenedik galerista, de ennél én ambiciózusabb voltam” – mesélte a váltásról.
Az első években Deák Erika galériájához olyan fiatal magyar képzőművészek tartoztak, mint Ádám Zoltán, Wechter Ákos, Szépfalvy Ági, Szűcs Attila, Révész László László (ő változatlanul ott van), Kósa János, Hajdú Kinga, Nagy Kriszta. Ez a lista azóta teljesen átalakult, a magyarok – Bak Imre, iski Kocsis Tibor, Hecker Péter, Kupcsik Adrián, Köves Éva, Ghyczy Dénes, Moizer Zsuzsa – mellett megjelentek a külföldiek: Eike Németországból, az IRWIN szlovén művészcsoport, KissPál Szabolcs Marosvásárhelyről és Muntandas New Yorkból. A galériás számára mindig lényeges volt, hogy amit képvisel, az közel álljon igazi kedvencéhez, a médiaművészethez, a videós installációkhoz, még ha be is kellett látnia, hogy ez nálunk még nem piacképes, bár az elmúlt egy-két évben beindult valami. (Külföldön sokszor rendeznek olyan partikat, ahol a vacsora alatt a nagy plazmatévén folyamatosan kortárs művészek videói mennek – ebből még nem lett divat Magyarországon.)
Deák Erika ma is küzd azzal, hogy sokan nem értik, mit csinál egy kereskedelmi galéria. Pedig nemzetközi szinten egy művésszel szóba sem állnak, ha nincs galeristája. Annak hiányában ugyanis be sem lehet mutatni az új munkákat – nem állíthat ki mindenki a Műcsarnokban meg a Ludwig Múzeumban, illetve külföldi megfelelőikben –, de az eladás színhelye is a galéria; az itthon még létező műtermi értékesítést külföldön már nem ismerik.
„Én olyan szerződést kötök a művészeimmel, amelyben benne foglaltatik, hogy periodikusan kiállítom a műveiket, ha nemzetközi vásárra megyek, viszem magammal a munkáikat, megpróbálom őket bevezetni. A művészek azt vállalják, hogy nem adnak el képet az én megkerülésemmel és minden fontosabb döntést együtt hozunk meg. Ha meghívják őt valahova, akkor megbeszéljük: jó-e neki, ha elfogadja. Ötéves időtartamra szerződünk, de ebben nincs olyan, hogy neki hány és milyen témájú művet kell prezentálnia. Nyolc éve, amikor kezdtem, azt gondoltam, öt év alatt csodák történhetnek. Ma már tudom, jóval hosszabb idő kell ehhez, s lehet, hogy csak a gyerekeink fogják úgy csinálni, ahogyan mi szeretnénk” – foglalja össze tapasztalatait a galériás.
A két kölni és egy berlini galériával kialakított jó kapcsolat után az igazi szakmai sikert most az jelentené Deák Erikának, ha valamelyik általa képviselt művész alkotása bekerülne egy jelentős külföldi múzeumba (nagy nemzetközi gyűjteményekben már jelen vannak). A magyar képzőművészek azonban nem jutnak el nagy külföldi kiállításokra, mert a válogatók látóterén kívül esik Magyarország. Mindenki tudja, mi kell ehhez: pénz, pénz és pénz. Ide kellene hívni a kurátorokat, a művészeti lapok szerkesztőit, íróit – nagyon ritkán jelenik meg írás komoly képzőművészeti lapokban magyar művészről –, de művészeti menedzselésben sem állunk jól. Néha feltűnik valaki (mint a velencei biennálék után Kis Varsó vagy idén Kicsiny Balázs), de a folyamatosságot nem tudjuk fenntartani. Itthon is lenne mit javítani: a galerista hiányolja a napilapokból a rendszeres és értő képzőművészeti kritikát, a tudósításokat a vernisszázsokról. Arra is adni kellene, hogy sikk legyen megjelenni kiállításmegnyitón, az ott készült fényképek megjelenjenek a magazinokban. „Coolnak”, divatosnak kell lennie a kortárs képzőművészetnek, csakhogy ez ördögi kör: médiaszereplés akkor van, ha valami trendinek számít, viszont média nélkül semmi se az.
Deák Erika maga is sokat tesz az értő közeg kineveléséért; több gyűjtő elkíséri a külföldi vásárokra is, hogy tisztában legyen a trendekkel. Ott van a háttérben a befektetés igénye is, bár ezzel a céllal még kevesen vásárolnak kortárs műveket. Pedig nem kellene ettől félni – mondja –, az a műtárgy például, amelyet nyolc éve eladott 650 ezer forintért, idén már másfél millióba került. „Tavaly összetalálkoztam a főiskoláról éppen csak kijött Moizer Zsuzsával – meséli –, akinek először 200 ezer forintért adtam a műveit, a mostani kiállításán már 350 ezerért el tudom adni. Elvittem őt a frankfurti, a bolognai és a bécsi vásárba, ahol elképesztően nagy sikert aratott, nemcsak a vevők, hanem a kurátorok körében is. Ráadásul be lehet őt helyezni bizonyos női festészeti trendbe, és ez sem hátrányos. Most minden gyűjtőmnek azt ajánlom, hogy vegyenek Moizer Zsuzsát, de szeretik iski Kocsis Tibor munkáit is. Aki megengedheti magának, az vegyen kortárs klasszikusokat, de a legjobb szakértővel konzultálni. Hogy mindehhez mennyi pénz kell? Az alsó határ, ahol már kvalitásos és befektetésnek is megfelelő műtárgyakat lehet vásárolni kortárs képzőművészektől, 300 ezer forint. A legmenőbbek ára másfél milliótól hatmillióig terjed, a felső határt a Fehér László, Bak Imre kategóriájú nagyságok művei jelentik."
