Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nagyházi Csaba az idei aukciós szezont a világszerte bevett becsértékes árverések magyarországi meggyökereztetésének szentelte – hiába. A Balaton utcai Nagyházi Galéria és Aukciósház vezetője továbbra is fenntartja, hogy ennek a metodikának számos előnye van, ennek ellenére visszatér az itthon megszokott, kikiáltási áron alapuló módszerhez – mondta el a NAPI Gazdaságnak. (A becsértékes aukció igazán sosem volt honos Magyarországon, a háború előtt a Postatakarékpénztár árverésein is kikiáltási árral dolgoztak.)
A becsérték az évtizedes piaci tapasztalatokon alapul, azon az egyszerű statisztikán, hogy nagy átlagban mi mennyiért szokott elkelni. Az eladó természetesen a lehető legtöbbet szeretné kapni, a vevő pedig a lehető legolcsóbban szeretne vásárolni – ezen ellentmondó érdekek mentén kell egyensúlyozni. A becsértékkel az árverezőház üzenni, orientálni tud. Ha szűk határt adnak meg, például 120–150 ezer forint között határozzák meg a becsértéket, akkor valószínűleg azonos a piaci érték és a művészeti megítélés. A szélesebb sávok nagyobb különbséget jeleznek: például 150–300 ezer forint közötti érték megadásával azt jelzik a licitálóknak, hogy 300 ezer forint körül se tartják túlfizetettnek a művet; lehetséges, hogy csak a piac nem fedezte fel eddig. Nagyháziék hittek ebben az útban, noha sok negatív visszajelzéssel találkoztak. Legtöbbször azt hallották: miért határozzák meg a felső határt, miért korlátozzák a licitálókat, hogy többet adjanak az adott tételért. Erre az volt a válasz, hogy az is csak egy szám, ha valaki beleszeret valamibe, akkor annyit ad érte, amennyit jónak lát. A kikiáltási ár általában az alsó becsérték hetven százaléka volt, de a beadó és az árverezőház egymás közt megállapodott egy limitárban – bár nem minden esetben –, amelyen alul nem adták el a művet, a limitár eléréséig a ház, pontosabban a kikiáltó magánál tartotta. Ez is nagy zavart okozott, a közönség sokszor nem értette.
A becsértékes árverés előnye ugyanakkor alapesetben az, hogy ha a tárgyra nincs limitár kitűzve – például hagyatékból került elő és a beadó mindenképpen szabadulni akar tőle –, akkor becsérték alatt is el lehet adni. Sokan éltek is a lehetőséggel, nem licitáltak hanem a visszamaradt tételekből válogattak, megkeresve a tulajdonosokat az árverés után.
Hogy a jövőben valamikor belevágna-e újra a becsértékes árverések rendezésébe, arra Nagyházi Csaba azt mondta lapunknak, hogy csak akkor, ha más aukciós házak is csatlakoznak hozzá. Most is megkereste őket, de mindenki húzódozott. A kikiáltási árral az probléma, hogy nehéz jól „belőni” és meg kell alkudni a beadóval. Ha alacsonyan indítják az adott tételt, akkor a beadó érdeke sérülhet, mert esetleg áron alul megy el az alkotás, ha viszont túl magas a kikiáltási ár, akkor előfordulhat, hogy elmegy a közönség kedve a licitálástól. A legeredményesebb tehát alacsonyan indítani és „mesterkedni”, azaz beültetni egy beépített embert, hogy emelgesse a tárcsáját. Volt olyan eset – mesélte Nagyházi –, hogy maga a kortárs művész licitált a saját festményére, feltornázta magas összegig, kifizette érte az árverési jutalékot, majd a leütési ár bekerült az aukciós indexekbe, lehetett rá később hivatkozni. A becsérték tisztábbá tehetné a képet, a reális számok felé mozdíthatná el a piacot egy alapvetően a bizalomra építő szakmában.
