Nemhiába tartják a maastrichti TEFAF-ot (The European Fine Art Foundation) a kontinens legfontosabb művészeti vásárának: kizárólag ez a mustra engedi meg azt a luxust magának, hogy rendszeresen hatástanulmányt rendeljen a legjobb szakértőktől a világ műkereskedelmének friss trendjeiről. Az Európai Unió bővítése okán legutóbb arra voltak kíváncsiak, mennyiben változtatná meg az európai műkincsforgalmat az, hogy jövőre kiterjesztenék az úgynevezett követői jogdíjat azokra a tagországokra is, ahol azt eddig még nem vezették be.
A követői jogdíj azt jelenti, hogy ha egy mű gazdát cserél – akár árverés, akár galériabeli eladás révén –, árának meghatározott százaléka a szerzőt vagy annak jogutódát, esetleg a hagyatékát ápoló közintézményt illeti meg. Kiterjed ez a művek reprodukálására is nemcsak albumban és katalógusban, hanem akkor is, ha sajtótermékben jelennek meg, akár aukciós események, recenziók, kritikák illusztrációjaként. Magyarországon már többé-kevésbé gyakorlattá vált a jogdíj itthoni és külföldi behajtása az élő vagy a közelmúltban meghalt hazai alkotók esetében.
A TEFAF által felkért Kusin & Company a közelmúltban tette közzé vizsgálódása eredményeit. A műtárgypiacra szakosodott amerikai gazdaságkutató intézet közel félszáz országról gyűjtött és összesített adatokat a 2000 januárjától 2004 júniusáig terjedő időszakból, a háromezer eurónál nagyobb értékű ügyletekre kiterjedően (a vonatkozó EU-direktívában is ez a küszöbérték szerepel). Az összegzés legérdekesebb megállapítása, hogy az eddig feltételezettnél sokkal alacsonyabb azoknak az élő alkotóknak a száma, akik követői jogdíjban részesülnek. Az utóbbi négy és fél évben világszerte csupán 3876 kortárs mester művének adásvételét regisztrálták az ominózus értékhatár felett, a közelmúltban elhunyt érintett művészek száma viszont csaknem háromszor annyi, 9987 volt. Vagyis a követői jogdíj sokkal kevesebbet hoz életében magának az alkotónak, mint halála után örököseinek.
Az is bebizonyosodott, hogy azok az országok vezetik a műtárgypiacot – mind mennyiségi, mind minőségi szempontból –, ahol még nem vezették be a követői jogdíjat. A vizsgált időszakban az élő alkotók átlagbevétele az USA-ban volt a legnagyobb (69 370 eurónak felelt meg); a legsikeresebb európai piacon, Nagy-Britanniában ennek alig több mint a felét érték el, 37 409 eurónyi összeggel. A 200 ezer eurónál nagyobb értékű eladások hatvan százalékát New Yorkban érték el 2003-ban – ugyanekkor London 27 százalékot mondhatott magáénak ezekből az üzletekből. Tovább romlik az arány, ha azt a hat EU-tagállamot nézzük, amely már eddig is felszámította a követői jogdíjat: 2003-ban a világ összes regisztrált küszöbérték fölötti műtárgytranzakciójának csupán 7,4 százaléka jutott rájuk. Amikor viszont azt a mintegy félszáz művészt emelték ki, akiknek a műveiért jelenleg a legtöbb pénzt hajlandóak adni a gyűjtők, kiderült, hogy az esetleges követői jogdíjak 95,2 százaléka a boldog utódokhoz kerülne.
Egyértelműnek látszik, hogy a követői jogdíj teljes körű kiterjesztése nagy kockázatot jelent az EU-országok műtárgy-kereskedelme számára, hiszen a tranzakciók átterelődhetnek az unión kívüli országokba, s így az alkotók esetében is kérdésessé válhat az őket megillető jogdíj behajtása.
Wagner István