A legjelentősebb Markó-követő, Ligeti Antal (1823-1890) képei dekorativitásuk, népszerű témáik miatt már régóta keresettek a magyarországi árveréseken. Olaszországi tanulmányútja után sokat tartózkodott a Szentföldön. A festő romantikus tájképeinek témái orientalista korszakában a keleti utazásai során szerzett tapasztalatokon alapulnak. Későbbi, magyar tájakról készült képei is közvetlen élményekről tanúskodnak. Utóbbiak közé tartozik a Trencsén vára című nagyméretű olajképe, amelyet négy esztendőn belül kétszer is elárvereztek a BÁV-nál. 1992 novemberében leütési ára 600 ezer forint lett, négy évvel később, 1996 decemberében 4 milliót adtak érte. Ezzel az árral 1996-ban az árverezett összes kép közül ez volt a negyedik legdrágább. Ligeti képét árban csak Munkácsy Mihály, id. Markó Károly és Vaszary János egy-egy festménye előzte meg. A festmény négy év alatt elért hétszeres áremelkedése imponáló, hiszen közismert, hogy a műtárgypiacon bekövetkezett árrobbanás kezdete 1997-re tehető, így ezt a képet még nem érintette.
Az aukciót a jó képek és a magas árak minősítik
**** KERETBEN ****
Rövid értékelést közölt a BÁV decemberi festményaukciójáról a Műértő januári száma. A szerző dicséri a BÁV higgadtságát, az árverésre került tételek egyenletesen jó színvonalát, "vevőcsábításnak" tartja több nagy árverezőház intenzív reklám- és marketingmunkáját. Állítja, hogy hosszú távon a siker záloga az, ha egy árverezőháznál viszonylag olcsón jó képet lehet venni. Ez a gondolatmenet több ponton is támadható. Túl azon, hogy a BÁV december 7-i árverési anyaga sok mindennek volt nevezhető, csak egyenletes színvonalúnak nem (persze nem is kell feltétlenül, hogy az legyen!), nem szerencsés az sem, ha egy árverés "nyugalmas". A BÁV eddig nem tudott kellően alkalmazkodni a piaci verseny körülményeihez, aukciós anyaga évről évre gyengébb színvonalú. A nagy árverezőházak közül egyedüliként nem követi azt a Mű-Terem Galéria által bevezetett gyakorlatot, hogy jelentősebb művek mellé a katalógusban művészettörténészek által írt ismertető elemzést csatol.Az említett cikk szerzője a BÁV mellett szóló érvnek tartja, hogy szerinte ott kvalitásos művekért harmadannyit kell fizetni, mint más házaknál. Példaként hozza fel Mészöly Géza védett képét, amely a BÁV-nál 6,5 millióért kelt el, másutt talán - a szerző szerint - 20 milliót is kellett volna érte fizetni. Ez a logika ott sántít, hogy jelenleg a műtárgypiacon nem a fizetőképes vevők, hanem a kvalitásos tárgyak képezik a szűk keresztmetszetet. A beadókért folyik a harc, amelynek során az aukciós házak egyik fő érve mindig az, hogy elhitetik az eladóval: képükért éppen az adott háznál tudnak majd a legtöbb pénzt kapni. Nincs nagyobb gyönyörűség a beadó számára, mint amikor feszült, pezsgő (egyáltalán nem nyugodt) hangulatú árverésen képe árát sokszorosára felverik, és azt érzi, hogy jó vásárt csinált. Így van ez mindenütt a világon. A Sotheby's és a Christie's nem azért a leghíresebb árverezőház, mert ott jót olcsón lehet venni, hanem mert az oda műtárgyakat beadó gyűjtők tudják, hogy ezek a cégek megfelelő marketingmunkával a piacon elérhető maximális árat fogják a képből kihozni. Ezért aztán ezeknek a házaknak mindig vannak megfelelő kvalitású műtárgyaik, így a vevők a termet megtöltik az aukció napján. Antireklám tehát ez az írás a BÁV-nak, hiszen például az említett Mészöly-kép beadója aligha repes az örömtől, amikor azt olvassa, hogy másutt 20 milliót kapott volna a képéért, de így, hogy a BÁV-ot bízta meg, csak 6 millióhoz jutott. Más kérdés, hogy ekkora árkülönbségek nincsenek a magyarországi aukciós házak között. Ha így lenne, az a magyar gyűjtők és befektetők értelmi színvonalát kérdőjelezné meg. Egy forró hangulatú árverés, jól szerkesztett és kivitelezett katalógus emelheti ugyan az árverezett tárgyak árát, de semmiképpen sem ilyen mértékben. A magas árat más házaknál sem a zeneszó és a szendvics "csinálja", hanem a színvonalas műtárgy profi módon rendezett aukción való prezentálása. A BÁV - ha hosszú távon érdemi szereplője akar maradni a festmények aukciós piacának - kénytelen lesz eltanulni ezt.
Rövid értékelést közölt a BÁV decemberi festményaukciójáról a Műértő januári száma. A szerző dicséri a BÁV higgadtságát, az árverésre került tételek egyenletesen jó színvonalát, "vevőcsábításnak" tartja több nagy árverezőház intenzív reklám- és marketingmunkáját. Állítja, hogy hosszú távon a siker záloga az, ha egy árverezőháznál viszonylag olcsón jó képet lehet venni. Ez a gondolatmenet több ponton is támadható. Túl azon, hogy a BÁV december 7-i árverési anyaga sok mindennek volt nevezhető, csak egyenletes színvonalúnak nem (persze nem is kell feltétlenül, hogy az legyen!), nem szerencsés az sem, ha egy árverés "nyugalmas". A BÁV eddig nem tudott kellően alkalmazkodni a piaci verseny körülményeihez, aukciós anyaga évről évre gyengébb színvonalú. A nagy árverezőházak közül egyedüliként nem követi azt a Mű-Terem Galéria által bevezetett gyakorlatot, hogy jelentősebb művek mellé a katalógusban művészettörténészek által írt ismertető elemzést csatol.Az említett cikk szerzője a BÁV mellett szóló érvnek tartja, hogy szerinte ott kvalitásos művekért harmadannyit kell fizetni, mint más házaknál. Példaként hozza fel Mészöly Géza védett képét, amely a BÁV-nál 6,5 millióért kelt el, másutt talán - a szerző szerint - 20 milliót is kellett volna érte fizetni. Ez a logika ott sántít, hogy jelenleg a műtárgypiacon nem a fizetőképes vevők, hanem a kvalitásos tárgyak képezik a szűk keresztmetszetet. A beadókért folyik a harc, amelynek során az aukciós házak egyik fő érve mindig az, hogy elhitetik az eladóval: képükért éppen az adott háznál tudnak majd a legtöbb pénzt kapni. Nincs nagyobb gyönyörűség a beadó számára, mint amikor feszült, pezsgő (egyáltalán nem nyugodt) hangulatú árverésen képe árát sokszorosára felverik, és azt érzi, hogy jó vásárt csinált. Így van ez mindenütt a világon. A Sotheby's és a Christie's nem azért a leghíresebb árverezőház, mert ott jót olcsón lehet venni, hanem mert az oda műtárgyakat beadó gyűjtők tudják, hogy ezek a cégek megfelelő marketingmunkával a piacon elérhető maximális árat fogják a képből kihozni. Ezért aztán ezeknek a házaknak mindig vannak megfelelő kvalitású műtárgyaik, így a vevők a termet megtöltik az aukció napján. Antireklám tehát ez az írás a BÁV-nak, hiszen például az említett Mészöly-kép beadója aligha repes az örömtől, amikor azt olvassa, hogy másutt 20 milliót kapott volna a képéért, de így, hogy a BÁV-ot bízta meg, csak 6 millióhoz jutott. Más kérdés, hogy ekkora árkülönbségek nincsenek a magyarországi aukciós házak között. Ha így lenne, az a magyar gyűjtők és befektetők értelmi színvonalát kérdőjelezné meg. Egy forró hangulatú árverés, jól szerkesztett és kivitelezett katalógus emelheti ugyan az árverezett tárgyak árát, de semmiképpen sem ilyen mértékben. A magas árat más házaknál sem a zeneszó és a szendvics "csinálja", hanem a színvonalas műtárgy profi módon rendezett aukción való prezentálása. A BÁV - ha hosszú távon érdemi szereplője akar maradni a festmények aukciós piacának - kénytelen lesz eltanulni ezt.
FÓRIS ATTILA