A XX. századi festők kerültek a középpontba

Az ötvenes-hatvanas években Magyarországon nem kizárólag a fizetőképes kereslet hiánya és a politikai hatások tartották alacsonyan az antikvitások árát, hanem a "modernet" értékelő korszemlélet is. Kifejezésre jutott ez abban is, hogy a tehetősebb középkorosztály antik bútor helyett szívesebben vásárolta (drágábban!) az akkori szocialista ipar rendkívül silány, pozdorjából készült "új" termékeit, olajfestmények helyett pedig a lakásokat nyomatokkal és poszterekkel díszítette. Az antikvitások iránti kereslet szempontjából ez volt az általános pangás időszaka, az a korszak, amikor valóban lehetett akár lomtalanításon is valódi, értékes bútorokat, műtárgyakat találni. Az akkori tendenciákban praktikus megfontolások is szerepet játszottak: a lakások általános méretéhez jobban illett a modern bútor, mint a nagyméretű antik darabok (zongora például ezekben az otthonokban jószerivel elhelyezhetetlen volt).
A helyzet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján lassan megváltozott. Furcsa módon azonban nem általános, ugrásszerű áremelkedést tapasztalhattak ekkor az antik tárgyak területén, hanem a divat által befolyásolt közízlés egy-egy stílust, esetleg alkotót favorizált. Aztán a kereslet meghaladta a kínálatot, ami esetükben hirtelen árnövekedéshez vezetett, a divat által kevésbé érintett daraboké azonban csak lassan kúszott fölfelé. A bútorok között ekkor jött ismét divatba a biedermeier - az ebben a stílusban készült szalongarnitúrák, szekrények, díszbútorok iránti fokozott igény többé-kevésbé ma is tart. Különösen keresik a reprezentatív darabok közül a tabernákulumos szekrényeket, ezekért a sokfiókos, gyakran két és fél méteres magasságot is elérő darabokért, ha eredetiek és jó állapotúak, ma már akár 5-6 millió forintot is adnak. Készítésük a XVIII. században kezdődött, nagy mesterségbeli tudást igényelt és a legjobb tömör faanyagok használatát feltételezte. Elkészítésük hosszú ideig tartott, alkotójának alkalmat adott arra, hogy a dús intarzia megformálásán és a szinte kötelező titkos fiók leleményes elhelyezésén keresztül művészi hajlamait is kiélje. Divatjuk nyomán alakult ki a nyolcvanas években a fokozott igény egyéb korú és stílusú szekreterekre és írószekrényekre. A biedermeier mellett keresni kezdik az empire-t, az ónémet stílust és a nagyméretű faragott bútorokat viszont nem értékeli a piac.
A festmények esetében a nyolcvanas évektől a XX. századi magyaroké a főszerep. Legkelendőbbek a közízléshez közel álló, szemet gyönyörködtető posztimpresszionista és a rokon plain-air modorában készült képek, a gyűjtők viszont a korai kubista és expresszionista darabokat is keresik. A képeknél is divatba jönnek a dekoratív szecessziós alkotások. A nyolcvanas évekre tehető, hogy az árveréseken rendszeresen megjelennek az akkoriban a széles publikum előtt kevésbé ismert alkotók, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Schönberger Armand és mások művei. A festmények esetében a piac magatartását némileg módosítja az a tény, hogy az alkotások szerzőinek kivolta általában egyértelműbb, mint a bútoroknál, műtárgyaknál vagy ékszereknél. Ezért folyamatosan jelen van egy konzervatívabb gyűjtő-befektető réteg, amely "nevet" vásárol: Munkácsy, id. Markó, Szinyei-Merse, Paál László képei csak a mai árak tükrében keltek el bagóért a hatvanas-hetvenes években - több tízezer forintos leütési áraik akkoriban komoly summának számítottak.
Nem véletlen, hogy befektetői szemmel nézve azok csinálták a legjobb vásárt, akik harminc évvel ezelőtt az akkor kevésbé ismert és keresett XX. századi magyar avantgárdot részesítették előnyben. A legnagyobb mértékű, húsz-harminc év alatt több százszoros, ritkábban ezerszeres áremelkedést a manapság rendkívül divatos Rippl-Rónai, Vaszary János, Tihanyi Lajos, Czóbel Béla, Márffy Ödön képei produkálták. Ez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben egy-egy külföldi mester képével ne lehetett volna hasonlóan jól járni, de míg a XX. századi magyarok ezeket az áremelkedési indexeket bizonyosan elérték, a külföldiek esetében ez szórványos és nehezen kiszámítható volt.
A nyolcvanas évektől befolyásolja a magyar régiségpiacot a külföldi kereslet. Vállalkozó szellemű nyugat-európai antikvitáskereskedők járták Magyarországot, és megkezdték a Nyugaton könnyen eladható és az országból viszonylag problémamentesen kivihető bútorok, képek és műtárgyak felvásárlását. Ennek nyomán lett igazán értéke itthon is a tonettbútoroknak, szecessziós és art deco tárgyaknak. A szecesszió - Franciaországban art nouveau-nak, német nyelvterületen Jugendstilnek nevezik - a mai napig az egyik legkedveltebb stílus az üvegtárgyak és ezüstök világában. Igen értékes darabok a francia Emile Gallé savmaratott üvegvázái és az amerikai Tiffany cég színes lámpái. A Gallé-üvegtárgyak a századforduló környékén készültek és a szecesszió jellegzetes ornamentikáját hordozzák magukon: növényi motívumokat, de gyakran szitakötőket is találunk rajtuk. Áruk belföldön is elérte a nyugat-európai színvonalat (mérettől és minőségtől függően az 1000-8000 márkát). Néhány darabot az utóbbi idők árverésein túl magas árról indítottak, így megmaradtak.
Magyar aukciók rendszeres szereplői a franciaországi Nancyban működött Daum vázái és lámpái is. Ő eredetileg Gallé üzemében dolgozott, így nem csoda, ha a nála készült üvegáru technikájában, stílusában (és áraiban is) hasonlít mesterééhez.
A külföldi szecessziós műtárgyak iránti felfokozott igény erőteljes keresletet támasztott az ilyen stílusban készült Zsolnay-kerámiák iránt. Áraik a kilencvenes évek közepétől meredeken emelkedtek: a Mű-Terem Galéria decemberi árverésén egy 1893-ban készült darabot 1,1 millió forinton ütöttek le.
Az árrobbanásból az ezüsttárgyak sem maradtak ki. A század eleji szecessziós ezüsttálcák, cukordobozok, gyümölcsöskosarak grammonkénti ára ma már 300 és 1000 forint között mozog. A nemesfém tárgyak és ékszerek területén különösen az utóbbi időben az art deco stílusban készült darabok a legkeresettebbek. A stílus a szecesszióval ellentétben sosem vált világmozgalommá. Rövid életű volt, jellemzően 1920 és 1940 között hatott, ugyanakkor építészeti megfelelője, a Bauhaus a mai napig él. Az art deco volt a legutolsó olyan nemzetközi stílusirányzat, amely hatással volt az ékszerkészítésre. Legnagyobb francia képviselője, Georges Fouquet a rendkívül értékes alapanyagokat kedvelte, ezzel divatot is teremtett. A foglalat fő nyersanyaga a platina, kedvelt drágakövei a gyémánt után a hideg színű kék zafír és az ametiszt. Igen kis számban gyártottak ebben a stílusban ezüst étkészleteket is, ezek árverési unikumnak számítanak, áruk ehhez mérten csillagászati.
Tehetséges magyar ékszerészek is készítettek art deco stílusban melltűket és nyakékeket, az alacsonyabb technikai fejlettség okán a platinafoglalatot itt gyakran fehérarany helyettesíti, melynek olvadáspontja jóval alacsonyabb, ezért megmunkálása egyszerűbb. Ezek a darabok a fővárosi ékszerárveréseken rendszeresen szerepelnek, és bár a foglalt kövek minősége enyhén szólva vegyes, mégis kelendőek, mert briliáns technikai tudásról tanúskodnak. A stílus a bútorkészítésre is hatott, ennek ellenére darabjai ritkán fellelhetőek, mert kis példányszámban készültek. Az árveréseken előforduló daraboknak már indulási árai is mutatják ritkasági becsüket.
F.A.-J.J