Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor a 2006-os választások után az új kormány bevezette a megszorításokat és meghirdetette reformjait, a magyarok többsége csak ideges lett kicsit. Úgy gondolta, már megint kekeckednek vele, megint elvesznek abból, ami már az övé volt, huzakodik vele az állam, még több adót rak a nyakába - Miért nem elég neki, amit eddig is beszedett...? -, elveszi a gázártámogatását, mert nyugaton nincs ilyen - bezzeg a bérek sem nyugatiak -, szóval a magyar ember anyázott egyet, és az önkormányzati választásokon, meg a közvélemény-kutatásokban jól megbüntette a kormányzó pártokat.
A tél végén, tavasszal, amikor bevezették a vizitdíjat és az önkormányzatok párthovatartozástól független sikoltozása közepette hozzá mertek nyúlni a kórházakhoz, a magyar ember már megrökönyödve figyelte a fejleményeket. "Mi a' iste'? - kérdezte magában - Hát ezek nem hagyják abba?" Hirtelen felindulásból még lejjebb nyomta a koalíciót a népszerűségi listákon, majd elment nyaralni.
Az ősz azután arról szólt, hogy tényleg nem hagyják abba. Az egészségügyi törvény vitája szimbólumává vált annak, hogy bár senki sem akarja, mégis másként kell élnie, mint eddig. És a magyar társadalom ettől hisztérikus lett. A jobboldal nem sokkal inkább, mint a bal. A magyar ember megérezte, hogy elfogytak a lehetőségei, a kifogásai, a (külföldi) hitelei, a kerülő útjai, a kibúvói, s ez ellen minden porcikája tiltakozik.
Rajtunk kívül senki sem gondolja, hogy bármire is feljogosít a múltunk, a nemzeti büszkeségünk, az, hogy megcsináltuk 56-ot és 89-et. Senkit sem érdekel, hogy sírunk Trianon miatt, az orosz megszállás miatt, egymás miatt, mert azt hisszük, hogy honfitársaink hatalmon lévő csoportja kifoszt bennünket, illetve másik csoportja kifosztana, ha fordulna a kocka, és az kerülne hatalomra. Mindez egyéni szoc. probléma a külvilág szemében. Magunkra maradtunk. Jó, ha annyit ki tudunk venni a nagyvilág javaiból, amennyit beleteszünk, s hogy élünk-e a lehetőségeinkkel, ez megint csak nem érdekel senkit.
A magyar ember nem lesz öntudatos adózó. Továbbra sem fog számlát kérni a vízvezeték-szerelőtől, de azt végül fel fogja fogni, hogy azt a pénzt, amit így - adó formájában - nem tett bele az államba – ő, meg mindenki más, aki ugyanezt csinálja –, azt nem veheti ki belőle. Persze azt fogja mondani, hogy mások többet vesznek ki a közösből, mint amit beletesznek, de talán eljut a tudatáig, hogy mások meg rá mondják ugyanezt, és mindenkinek igaza van. És mindenki egymásra mutogat - mert magunk vagyunk.
A magyar társadalom nem fogja úgy érezni, hogy tagjai összetartoznak, vagy hogy egymásra utaltak, de ha túl lesz a hisztérián, akkor le fog ülepedni a kollektív tudatalattijában, hogy magára utalt. Hogy nem lesz majd csak valahogy. Hogy nem lesz majd valaki, aki megoldja, vagy úgy csinál, mintha megoldaná valahogy. Hogy nem lesz értelme rákenni valamire, hogy miért nem oldja meg senki. Hogy nem lesz értelme rákenni valakikre, hogy csak maguknak oldják meg vagy oldanák meg, ha tehetnék. Hogy az lesz, amit odafigyelve egymás mindenfelé matató kezére, de talán valamennyire meg is bízva egymásban összebütykölünk. Az a kicsit apró, kicsit sárga, kicsit savanyú, de magyar narancs.
És ebben az értelmezési keretben fogja értékelni a politikai erők kínálatát a 2010-es választásokon.
