Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A közüzemi szolgáltatók működésének, szolgáltatási gyakorlatának figyelemmel követése annál is inkább indokolt, mivel „megkerülhetetlen”, monopolhelyzetükből következően fokozottan és folyamatosan ki vannak téve szerződési-szolgáltatási akaratuk egyoldalú – piaci súlyuk, helyzeti erőfölényük etikátlan, rosszabb esetben jogsértő latba vetése útján megvalósuló -, diktátumszerű érvényre juttatása kísértésének. Helyzetükből fakadóan a közüzemi közszolgáltatók – példának okáért az Elektromos Művek Rt. – olyan típusú közcélú, össztársadalmi felhasználású (fogyasztású) szolgáltatást nyújtanak, amely az igen jelentős, széles bázisú fogyasztói réteg mindennapi civilizált működése, létezése szükségszerű feltételrendszerének alapvető kellékeit szolgáltatja, ezek folyamatos és kiegyensúlyozott biztosítására hivatott. A közszolgáltatás ágazatai tehát olyan területek, melyek működtetése során kialakított eljárásjogi (gyakorlati) metódusok kontrolljának igénye – különös tekintettel a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés veszélyére – a demokratikus jogállami keretek között egzisztáló fogyasztói társadalom szolgáltatási és jogbiztonsága alapvetéseként jelentkezik.
A bemutatni kívánt, jelenleg is általánosan alkalmazott metódus és az általa megvalósított eljárásjogi anomália a közüzemi szolgáltató vállalatok azon gyakorlatában mutatkozik, melyben elsősorban a lakossági ingatlanok (lakásingatlanok, lakóházak) tulajdonosváltásait követően a velük szolgáltatási szerződést megkötni szándékozó és indítványozó ügyfeleiket helyezik alaptalan, megokolhatatlan és úgy etikai, mint jogi szempontból tarthatatlan presszió alá.
A közüzemi szolgáltatók ugyanis mára olyan eljárási „rendet(?)” alakítottak ki, miszerint a lakóingatlanok átruházását, tulajdonosváltását követően az új tulajdonossal olyan feltétellel kötnek szolgáltatási szerződést, hogy az ingatlanon a korábbi (megelőző) tulajdonos által felhalmozott – még ki nem egyenlített – közüzemi tartozások hiánytalan megfizetését az új tulajdonos(!?) igazolja, ennek teljesítését, teljesíttetését szavatolja. A szolgáltató így az ingatlan megelőző tulajdonosa ki nem egyenlített energiaszámlájának megfizetését – vagy megfizettetését – az új tulajdonos számára írja elő azzal, hogy ennek esetleges nem teljesítése esetén kógens módon elzárkózik a szolgáltatási szerződés megkötésétől.
Mindennek három lehetséges következménye lehet:
a) Az új ingatlantulajdonos kísérletet tesz a fennálló díjhátraléknak az ingatlan korábbi tulajdonosával történő megfizettetésére. Tudni való azonban, hogy ebbéli lehetőségei igencsak korlátozottak, erre sem felhatalmazottsággal, sem eszközzel nem rendelkezik, hiszen az ingatlanon mint fogyasztási helyen annak korábbi tulajdonosa által elfogyasztott energia elszámolása és megfizetése – jogi alapvetésként – az általa a szolgáltatóval megkötött (amúgy a bekövetkezett birtokba adás időpontjáig érvényben volt) szolgáltatási szerződés keretében és alapján kellett hogy megvalósuljon.
b) A szolgáltatási hely új tulajdonosa az előbbi kísérletének – a gyakorlatban sajnálatos módon nagy számban bekövetkező – kudarca miatt, a szolgáltató pressziójának kitéve, szolgáltatási szerződése megkötése érdekében maga fizeti meg a korábbi tulajdonos által elfogyasztott energia felhalmozott díjhátralékát. Ez tökéletesen ellentmond a szolgáltatás-ellenszolgáltatás jogelvének, teljességgel megalapozatlan terhet róva az új fogyasztóra mint potenciális (amúgy helyzetéből adódóan kényszerült) szerződéskötőre.
c) Abban az esetben, ha a felhalmozott díjhátralék megfizetését sem az eladó – mint annak fogyasztóként jogos kötelezettje, hátralékosa -, sem pedig az új tulajdonos nem teljesíti, úgy a kialakult kényszerpályán (miután a szolgáltató a „fogyasztásmérők átírását”, az új fogyasztási szerződés megkötését megtagadja) a vevő az eladója nevére (és szerződéses jogviszonyának keretében) érkező számlákon teljesíti tovább közüzemi energiafogyasztása fizetési kötelezettségét. Ezzel a jogi viszonyok nem hogy rendeződnének, de teljességgel kaotikus, átláthatatlan formát öltenek, s a tapasztalatok szerint éveken keresztül fennmaradnak, konzerválódnak.
Nem ritka a probléma eszkalációja sem, oly módon, hogy a lakóingatlan többszöri tulajdonosváltását követően az utolsó – tulajdonosi jogviszonyát aktuálisan gyakorló – ingatlantulajdonos az eredeti tulajdonos nevén (az ingatlan mint fogyasztási hely címére kipostázott számlán megjelenő fizetési kötelezettségének kiegyenlítése formájában) teljesíti tovább a kifizetéseket.
Mint az az eddigiekből jól látható, a közüzemi szolgáltatók inkriminált gyakorlata jelentős, a hazai jogesetekben igen nagy gyakorisággal bekövetkező eljárásjogi anomáliát valósít meg.
Ennek tükrében joggal merül fel tehát az adekvát kérdés: mi késztethette a közszolgáltatók ezen körét a vázolt eljárási minta megkonstruálására, annak bevezetésére, kógens módon és erővel történő alkalmazására?
A tárgyszerű és autentikus válasz felleléséhez vissza kell tekintenünk az érintett terület közelmúltjának jellemzően gyakori előfordulású eseteire, különös tekintettel a bennük rejlő, nehezen kezelhető problémák mibenlétére. Ezeket górcső alá véve az tűnik ki szignifikánsan, hogy a szolgáltató vállalatok gyakran szembesültek – a lakóingatlanok tulajdonosváltásait követően felmerülő – díjtartozások megfizettetésének igen nehézkes és körülményes érvényesíthetőségével. Komoly nehézséget jelentett az ingatlanból – annak értékesítését, átruházását és birtokba adását követően – eltávozott tulajdonos elérése, a vele szembeni behajtás. A közüzemi szolgáltató vállalatok így komoly veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, hiszen a gazdasági szférában jellemző, romló fizetési morál ezt a területet sem hagyta érintetlenül.
Az adott helyzetben védhetőnek tetsző szándék azonban nem menti a megvalósítás funkcionalitását, eljárásjogi metódusát. Azzal az eljárásával ugyanis, mellyel a közüzemi szolgáltató – a taglalt hivatkozással – megtagadja a fogyasztási szerződés megkötését a frissen átruházott ingatlanok új tulajdonosaival, megsérti mind az említett körben irányadó kötelező szolgáltatás, mind pedig a szolgáltatás-ellenszolgáltatás általános jogelvi alapvetését. Az ingatlanok korábbi tulajdonosai által elfogyasztott energia ellenértékének, megfizetésük (esetünkben ténylegesen inkább megfizettetésük!) terhének áthárítása az új tulajdonosra súlyosan sérti a polgári jog jelzett alapelveit, -tételeit.
A kérdést gyakorlati oldalról megközelítve az is látni való, hogy a felhalmozott díjtartozások megfizettetése – mely a szerződéses jogviszonyban álló közüzemi szolgáltatók számára már-már megoldhatatlan feladatnak bizonyul – az e tekintetben teljességgel eszköztelen, ha úgy tetszik jogi felhatalmazás nélküli új ingatlantulajdonosoktól semmi esetre sem várható el. Erre történő kényszerítésük, a vázolt úton és módon bekövetkező pressziójuk pedig expressis verbis jogsértő eljárást valósít meg.
A probléma lehetséges – jogkövető és etikai szempontból is megkérdőjelezhetetlen – kezelésére többirányú megoldás kínálkozik. Ezek közös attribútuma azonban, hogy mint genus proximumnak, egyaránt a szolgáltató és (mindig a vele jogviszonyba került!) fogyasztó között megkötött fogyasztási szerződésnek a fogalomköréhez kötődnek. A kiút abban az irányban mutatkozik, amelyben a szolgáltató újrafogalmazza, kiegészíti szolgáltatási szerződéseinek sémáját, megkísérelvén felkészülni az univerzális szempontok mellett a váratlan, ám egyedi esetekben bekövetkezhető fejleményekre, folyományokra, köztük a fogyasztó esetleges nem fizetésére (a fogyasztási helynek mint ingatlantulajdonának elidegenítését követően). Ennek keretében törekszik „körülbástyázni” a fogyasztóval megkötött megállapodását, bebiztosítani a fogyasztó jövőbeni teljesítéseit, számlakiegyenlítéseit, garantálni elérhetőségét, megteremteni esetlegesen felhalmozott tartozása megfizetésének jogi úton történő – jogszerű keretek között realizálható – kikényszeríthetőségét.
Összességében ki kell igazítani és bővíteni a fogyasztási szerződések garanciális elemeit, kiépítve ezzel a kölcsönös teljesítésre kényszeríthetőség jogi (szerződési) biztosítéki rendszerét. Ennek témakörében adott esetben javaslati úton kezdeményezheti a szolgáltató a jogalkotónál a vonatkozó jogszabályi környezet ezzel adekvát tartalmú korrekcióját, kiegészítését.
A szolgáltató jogérvényesítési törekvéseinek azonban feltétlen és kizárólagos módon, a szolgáltató és a fogyasztó ekvitemporiális (!), szerződéses jogviszonya keretein belül kell manifesztálódnia.
Ternai Péter
Ternai Péter a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett felsőfokú ingatlankezelő és vagyongazdálkodó szakképesítést. Közreműködött több kerületi és a fővárosi önkormányzat nagy értékű ingatlanjainak árképzésében, értékesítésében. Több tengerentúli vagyonkezelő és befektető társaság felkérésére dolgozott ki megtérülési stratégiákat. Szakmai írásokat publikált egyebek mellett a Pesti Ügyvédben és a Magyar Jogban.
