Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
1985. május 7-én a Tanács a szabványok és a műszaki területek harmonizációja érdekében bevezette az Új Megközelítés (New Approach) elvét, majd 1989. december 21-én elfogadta határozatát a „globális megközelítésről a megfelelőség minősítéséhez” (Global Approach).
A műszaki területek harmonizációjának keretében több egységesítési folyamatot is megindítottak, többek között a forgalombahozatali követelményekre, a kötelező termékvizsgálati módszerekre, a minőségbiztosítási követelmények kidolgozására és a termékfelelősség szabályozására.
A termékfelelősségi szabályok megalkotását a tömegtermelés, illetve az ezzel egyidejűleg az emberre és környezetre egyaránt veszélyt jelentő termékek egyre gyakoribb megjelenése indokolta. A Közösség felismerte, hogy a veszélyek ellen a vásárlók védelmét már csak közösségi szinten lehet megvalósítani.
Az egészséghez és a testi épséghez való jog biztosítása szintén alapvető követelménnyé vált a gyártókkal szemben. A Közösség a gyártókat szigorú felelősségi szabályok bevezetésével próbálja rábírni arra, hogy termékük minél biztonságosabb legyen, minél jobban feleljen meg a technika – gyártáskor ismert – színvonalának.
A termékfelelősség szabályait a Közösség új típusú (új megközelítésű) irányelvben szabályozza, amely csak a termékkel szemben támasztott alapvető követelményeket rögzíti, részletes műszaki előírásokat nem. Az irányelv csak a benne foglalt célok tekintetében kötelező minden tagállamra, a végrehajtás formájának és módszerének meghatározása a tagállamok kompetenciájába tartozik. Így lehetővé válik a nemzeti sajátosságok, a már kialakult joggyakorlat, a hagyományok figyelembevétele.
A Tanács 1985. július 25-én alkotta meg a 85/373/EGK irányelvet a tagállamoknak a hibás termékért viselt felelősséggel kapcsolatos törvényeinek, rendeleteinek és közigazgatási rendelkezéseinek közelítéséről (Council Directive on the approximation of the laws, regulations and administrative provisions of the Member State concerning liability for defective products).
A jogszabály egy erőteljes politikai kompromisszum eredménye, néhány kérdésben azonban a tagállamok nem tudtak közös nevezőre jutni: így a termék fogalmának a mezőgazdasági termékekre történő kiterjesztéséről, a fejlődési kockázatok viseléséről, illetve a szériahibából eredő kár felső összeghatárának bevezetéséről. Az irányelv a problémát úgy hidalta át, hogy ezekben a kérdésekben lehetővé tette a tagállamoknak az irányelvtől eltérő rendelkezések megállapítását.
A termékfelelősségi irányelv alapvető szabálya az, hogy a termék gyártója felel azért a kárért, amelyet a termék hibája okozott. A meghibásodott termék miatt bekövetkezett kár tehát önmagában megalapozza a gyártó felelősségét. Ez a felelősség objektív, független attól, hogy a gyártó a termék előállításakor felróható magatartást tanúsított-e vagy sem. A termékfelelősség tehát azokra az esetekre vonatkozik, amikor nem a forgalmazott termék hibájáról, hanem a hibás termék által okozott kárról van szó.
A felelősség alól a gyártó csak akkor mentesülhet, ha bizonyítja, hogy az irányelvben meghatározott kimentő okok valamelyike fennáll. Az irányelv szerint a gyártó vétkességre tekintet nélküli felelőssége az egyedüli megoldás a mai kor technikai fejlődésével és a modern technológiai gyártással együtt járó kockázatok igazságos megosztásának problémájára.
Terméknek az irányelv alkalmazása szempontjából csak az ingó dolgok minősülnek. Az 1985-ben elfogadott irányelv csak az iparban gyártott ingókat tekintette terméknek, az elsődleges (feldolgozatlan) mezőgazdasági termékeket és a vadászati termékeket nem. Az irányelv lehetőséget biztosított arra, hogy az egyes tagállamok saját jogszabályaikban a termék fogalmát kiterjesszék az elsődleges mezőgazdasági termékekre és a vadászati termékekre is.
1999. május 10-én a Tanács megalkotta az 1999/34/EK irányelvet, amely módosította a 85/374/EGK irányelvet. Az új és ma is hatályos szabályozás szerint a termék fogalmába már az összes ingó dolog beletartozik, tehát a feldolgozatlan mezőgazdasági termékek is. Az eltérő nemzeti szabályozás lehetősége megszűnt.
A termék fogalmába a szolgáltatások nem tartoznak bele, a villamos energia azonban igen.
Az irányelv rendelkezései szerint a gyártó a végtermék, bármely feldolgozatlan alapanyag vagy az alkatrész gyártója, illetve az, aki magát nevének, védjegyének vagy más megkülönböztető jellegzetességnek az árura történő elhelyezésével gyártónak tünteti fel (kvázi gyártó). Az irányelv alkalmazása szempontjából olyan személyek is gyártónak minősülnek – és úgy felelnek, mint a gyártó -, akik árut eladás, bérbeadás, bérbevétel vagy más forgalmazás céljából üzleti tevékenység keretei között a Közösségbe importálnak. Amennyiben tehát importtermékről van szó, úgy a gyártó mellett az importőr is felelős. Ha a termék gyártója nem állapítható meg, a szállítók is gyártónak tekintendők. Abban az esetben azonban, ha a szállító ésszerű időn belül tájékoztatja a kárt szenvedett felet arról, ki a termék gyártója, illetve ki szállította neki a terméket, úgy mentesül a felelősség alól.
Ha több személy felelős ugyanazért a kárért, akkor felelősségük egyetemleges.
A kárt, a termék hibáját és az ezek között fennálló okozati összefüggést a károsultnak kell bizonyítania. (A gyártónak ezzel szemben a felelősség alól mentesítő okok valamelyikének fennálltát kell igazolnia.) Ez a szabályozás egyrészt védi a gyártókat a megalapozatlan igényekkel szemben, másrészt viszont gyakran megnehezíti a károsult helyzetét, mert az okozati összefüggés bizonyítása sok esetben nagyon nehéz (például gyógyszerek, bonyolult gépek esetén).
A termék akkor hibás, ha nem nyújtja azt a biztonságot, amely joggal elvárható tőle, figyelembe véve az összes körülményt, így
– a termék megjelenítését (rendeltetését),
– várható ésszerű használatát,
– a forgalombahozatal időpontját.
Az irányelv a joggal elvárható biztonság fogalmát nem határozza meg, de a figyelembe veendő körülmények felsorolásával támpontot ad annak tartalmára. A biztonság követelményének nem csak a rendeltetésszerű használatot kell átfognia. Előfordulhat ugyanis olyan használat, amely ugyan nem rendeltetésszerű, de társadalmilag mégis elfogadhatónak minősül.
A hiba lehet a tervezés, kivitelezés stb. következménye, de hibának számít az is, ha a termék mellé adott ismertetők nem figyelmeztetnek a lehetséges veszélyekre, nem szólnak arról, hogy a terméket hogyan kell rendeltetésszerűen használni.
Az irányelv kimondja, hogy egy termék nem tekinthető pusztán azért hibásnak, mert később egy jobb termék kerül forgalomba. Nem kívánható meg ugyanis egyetlen gyártótól sem, hogy azonnal reagáljon a technikai fejlődésre, ha a terméke egyébként kielégíti a biztonsági követelményeket.
A kockázatoknak a gyártó és a károsult közötti igazságos megosztása indokolja a felelősség alóli kimentés eseteinek meghatározását. A gyártót nem terheli az irányelv szerinti felelősség, ha bizonyítja, hogy
– a terméket nem hozta forgalomba,
– a körülmények figyelembevételével valószínűsíthető, hogy a hiba az általa történő forgalombahozatalkor még nem volt meg a termékben, vagy azt, hogy az a forgalombahozatal után keletkezett,
– a terméket nem eladásra vagy más gazdasági célú forgalmazásra gyártotta, illetve nem üzletszerű gazdasági tevékenysége körében gyártotta vagy forgalmazta,
– a hiba annak tulajdonítható, hogy a terméknek hatóság által kibocsátott kötelező szabályoknak (szabványoknak) kellett megfelelnie,
– a forgalombahozatal időpontjában a tudományos és technikai tudás állása nem tette lehetővé a már meglévő hiba felismerését,
– alkatrész gyártója esetén a hiba azon termék konstrukciójának tulajdonítható, amelybe az alkatrész beépítésre került, vagy a gyártó által adott instrukciók okozták a hibát.
Felelősség csak a gazdasági célú, üzletszerűen termelői tevékenységet folytató gyártót terheli, a hobbiból, szívességből vagy saját használatra készített termékek által okozott károkra tehát ez a szabályozás nem vonatkozik.
A kimentő okok közül a leginkább vitatott a fejlődési kockázatért való helytállás kérdése. Ha a forgalombahozatalkor az adott tudományos és technikai ismeretek alapján a meglévő hibát nem lehetett felismerni, a gyártó nem felel. A kimentési feltétel fennálltát nem az adott gyártó ismeretei, hanem az általános tudományos és technikai szint alapján kell megállapítani. A bizonyítás nagy valószínűséggel megnehezíti a gyártók felelősség alóli mentesülését, de a bíróságok munkáját is, mert ez speciális szakkérdés.
Az irányelv lehetőséget ad a tagállamoknak, hogy fenntartsák vagy külön részletezett szabályok alapján új jogszabályok megalkotásával úgy szabályozzák a nemzeti jogukban ezt a kérdést, hogy a gyártó akkor is felelős, ha az adott tudományos és technikai ismeretek alapján a hibát nem lehetett felismerni (ilyen szabályozást Luxemburg vezetett be). Az irányelvtől való eltérést az indokolhatja, hogy bizonyos területeken – vegyipar, gyógyszeripar – a fejlesztési kockázatért való felelősség kizárásával indokolatlanul megfosztanák a károsultakat a kártérítés jogától.
Az a tagállam, amelyik be akarja vezetni a bemutatott felelősséget, a Bizottság ún. „stand-still” eljárása szerint köteles ezt megtenni annak érdekében, hogy lehetőség szerint ugyanolyan módon kerüljön meghatározásra a védelmi szint a Közösség egész területén.
Az irányelv rendelkezései szerint a gyártó felelősségét nem csökkenti, ha a kárt a termék hibája mellett harmadik személy olyan tevékenysége vagy mulasztása okozta, amely hozzájárult a kár bekövetkezéséhez (kármegosztás tehát ebben az esetben nincsen). Abban az esetben azonban, ha a kárt a termék hibája mellett a károsult vagy egy olyan személy közrehatása okozta, akiért a károsult felelősséggel tartozik, a gyártó felelőssége csökken, illetve adott esetben nem is állapítható meg.
A vagyoni kárt csak a személyes használatra illetve a személyes fogyasztásra szánt termékek esetében ismeri el az irányelv, és csak akkor, ha a kár az 500 ECU-t meghaladja. Kárnak minősül:
– a halált és testi sértést okozó kár,
– dologi károk esetén a hibás terméken kívüli más dolgok károsodása vagy megsemmisülése, ha a kár mértéke az 500 ECU-t (ma eurót) meghaladja, feltéve, hogy
– a sérült dolgok a magánhasználat vagy magánfogyasztás szokásos tárgyai,
– és a károsult főképpen saját céljára használta vagy fogyasztotta ezeket.
Az irányelv csak háromféle kárt ismer, a nem vagyoni kár a tagállami szabályozás körébe tartozik. A kárnak nem a hibás termékben, hanem másik, általában magáncélra, illetve magánfogyasztásra használt termékben kell bekövetkeznie, amelyet a károsult ténylegesen is ilyen célra használt. A kár összegének meg kell haladnia az 500 ECU-s értékhatárt, az ezen értékhatárt el nem érő kárt a károsultnak magának kell viselnie (önrészesedés). Az értékhatárt a kis összegű kártérítésre irányuló ún. bagatell-perek elkerülése végett határozták meg.
Az irányelv által megállapított elévülési idő 3 év, amely akkor kezdődik, amikor a károsult a kárról, a hibáról és a gyártó személyről tudomást szerez vagy tudomást kellett volna szereznie. Az elévülési idő nyugvására és megszakadására a tagállami szabályok az irányadóak.
A termékek a használatuk során elöregednek, miközben magasabb biztonsági előírások lépnek életbe, illetve a tudomány és technika színvonala is fejlődik, ezért ésszerűtlen lenne a gyártók felelősségét korlátlan ideig fenntartani. A tagállamoknak az adott termék forgalombahozatalának napjától számított, 10 éves, jogvesztő határidőt kell a nemzeti jogszabályukban a termékfelelősségből eredő jogok érvényesítésére meghatározniuk. Ha azonban a károsult időközben bírósági eljárást indított a gyártó ellen, a 10 év eltelte nem mentesíti a gyártót a felelősség alól.
A gyártó az irányelv rendelkezései alapján fennálló felelősségét a károsulttal szemben nem korlátozhatja és nem zárhatja ki.
Az irányelv nem érinti azokat a jogokat, amelyek a kihirdetésekor akár jogszabály, akár szerződés, szerződésen kívüli felelősség vagy speciális felelősségi rendszer alapján megilletik a károsultakat. A termékfelelősség tehát a már meglévő nemzeti jogszabályok mellé lép.
Az irányelv rendelkezései nem alkalmazhatók olyan nukleáris balesetekből eredő sérülésekre vagy károkra, amelyekre a tagállamok által ratifikált nemzetközi egyezmények vonatkoznak.
A legtöbb tagállam jogi hagyományait figyelembe véve a Tanács nem tartotta indokoltnak a gyártó objektív felelősségéhez bármilyen felső kártérítési összeghatár megállapítását. Tekintettel azonban arra, hogy vannak ettől eltérő nemzeti szabályozások, az irányelv lehetővé teszi a tagállamoknak, hogy a halált és testi sérülést okozó károkért való felelősségnek felső határt állapítsanak meg, ha a kárt az ugyanolyan hibában szenvedő azonos termékek okozták (szériahiba), feltéve, hogy ez az összeg elég magas ahhoz, hogy garantálja a fogyasztó megfelelő védelmét és a belső piac megfelelő működését. Ez az összeg nem lehet kevesebb 70 millió ECU-nél. A felelősség korlátozása nem az egyes károsultak által támasztott követelésekre vonatkozik, hanem globálisan, az össz-kártérítésre. Az egyes esetekben tehát a kártérítési felelősségnek nincs felső határa.
Az irányelv hatálya alá csak azok a termékek tartoznak, amelyek a tagállami intézkedések hatálybalépése után kerülnek forgalomba, visszaható hatálya tehát nincs a jogszabálynak.
A 85/374/EGK irányelvnek a fejlesztési kockázatok viselésére és a szériahibából eredő kártérítés korlátozására vonatkozó rendelkezéseinek, illetve az irányelvben szereplő összeghatároknak a módosítására eddig nem került sor, pedig ezek felülvizsgálatát az irányelv előírta.
A Tanács az irányelvet csak egy ízben, 1997-ben módosította a már hivatkozott 1999/34/EK irányelvvel, amely a termék fogalmát terjesztette ki. Ez az irányelv a preambulumában a termékfelelősségi szabályokat már társadalmi szükségszerűségként jelöli meg, amelyeknek jelen kell lenniük a belső piacon. Utal arra, hogy az 1985-ben elfogadott irányelv rendelkezéseinek végrehajtása nem történt meg teljeskörűen, a harmonizáció mértéke még nem megfelelő. A magas szintű fogyasztásvédelem megkívánja, hogy a hibás mezőgazdasági termékek által okozott kár esetén is legyen lehetősége a károsultnak kártérítésre.
A tagállamoknak az irányelv közzétételétől számított három éven belül kellett hatályba léptetniük mindazokat a törvényeket, rendeleteket és adminisztrációs intézkedéseket, amelyek összhangban állnak az irányelvvel. Ez a határidő 1988. július 30-án járt le. Az előírt határidőre azonban csak három állam tett eleget a kötelezettségének, a többi kilenc egyáltalán nem alkotott új jogszabályt. A Bizottság emiatt a Római Szerződés 169. cikkelye alapján államigazgatási kötelezettség elmulasztása miatt eljárást kezdeményezett a kilenc tagállammal szemben, államigazgatási szabálysértés címén pedig eljárást indított Nagy-Britannia és Olaszország ellen, mivel nem megfelelő módon tettek eleget harmonizációs kötelezettségüknek. A tagállamok az azóta eltelt időben igyekeztek eleget tenni a kötelezettségüknek.
Az 1999/34/EK irányelv rendelkezéseivel összhangban álló intézkedéseket a tagállamoknak 2000. december 4-ig kellett meghozniuk.
Magyarországon az 1993. évi X. törvény rendelkezik a termékfelelősségről. A jogszabály szinte teljes egészében átveszi a 85/374/EGK sz. irányelv rendelkezéseit, csupán egyetlen lényeges eltérést tartalmaz. A hazai ár- és jövedelmi viszonyokra tekintettel nem 500 ECU-nek (akkori számítások alapján körülbelül 50 ezer forintnak) megfelelő károsulti önrészesedést ír elő dologi kár esetén, hanem csak 10 ezer forintot.
A törvény alapján a gyártót nálunk is az átlagosnál szigorúbb, vétkességre tekintet nélküli, objektív felelősség terheli. Kimentésre a magyar jogszabály alapján is lehetőség van, a törvényben taxatíve felsorolt kimentési okok fennállásának bizonyításával. Ezek az okok megegyeznek a Közösség irányelvében foglalt kimentési okokkal.
A törvény a termékfelelősség szabályait a mezőgazdaság és a vadászat feldolgozatlan termékeire nem terjesztette ki, még az irányelv módosítását követően sem. A gyártónak Magyarországon nem kell viselnie a tudomány és a technika állásának fejlődésével járó kockázatot. A törvény nem vezette be a gyártók felelősségének korlátozását a szériahiba által okozott halál, illetve testi sérülés folytán bekövetkezett károk összegére, ez ugyanis ellentétben állt volna a Ptk. általános jogelvével, mely szerint a károsultat teljes kártérítés illeti meg.
A termék, a gyártó, az importáló és a kár definíciója lényegében megegyezik az irányelvben foglalt definíciókkal, olyan kisebb eltéréssel, hogy a törvény a károk között a halál és testi sérülés mellett az egészségkárosodást is felsorolja.
A kár fogalma eltér a Ptk. rendelkezéseitől, mert csak a halál, testi sérülés vagy egészségkárosodás folytán bekövetkezett vagyoni és nem vagyoni kár, illetve meghatározott dolgokban bekövetkezett vagyoni kár megtérítésére köteles a gyártó. Elmaradt vagyoni előny, vagyoni és nem vagyoni hátrány ezen törvény alapján nem érvényesíthető. Ugyanígy nem érvényesíthetők azok a károk sem, amelyek nem a magánhasználat vagy a magánfogyasztás tárgyaiban következtek be.
A törvény átvette az irányelv azon szabályát, amely szerint a termék akkor tekinthető hibásnak, ha nem nyújtja azt a biztonságot, amely általában elvárható. Ez a biztonsági színvonal objektív természetű, a fogyasztók általános elvárását jelenti, nem a gyártó által megfogalmazott elvárhatóságot. Az általában elvárható magatartás fogalmát a Ptk. már ismeri, az általában elvárható biztonsági színvonal új kategóriát jelent.
Az irányelvben szereplő, a hiba megállapításához figyelembe veendő, példálózóan felsorolt támpontok mellett a törvény a termékkel kapcsolatos tájékoztatást is felsorolja, illetve itt említi meg a tudomány és technika állását is. A jogszabály indoklása külön kiemeli, hogy nem a termék rendeltetésszerű használatára kell figyelemmel lenni, hanem az ésszerűen várható használatra.
A törvény ugyanúgy szabályozza a gyártóra, importálóra és a forgalmazóra vonatkozó rendelkezéseket, mint az irányelv, az importáló fogalmát azonban pontosítja. A gyártó, illetve a forgalmazó megnevezésére rendelkezésre álló időt azonban már konkrétan meghatározza, a károsult írásbeli felhívásától számított harminc napban. Eltérő rendelkezés az is, hogy írásbeli felszólítást vár el a károsulttól.
Ha többen felelnek ugyanazért a kárért, felelősségük egyetemleges. Ezt a szabályt, miként az irányelvben is, az a speciális szabály rontja le, mely szerint a gyártó nem mentesül a felelősség alól, ha a kár bekövetkeztében harmadik személy magatartása is közrehatott (kivéve a károsulti közrehatást).
A kárt, a termék hibáját és a kettő közötti okozati összefüggést a károsult köteles bizonyítani. Ez a szabály lényegében megegyezik a Ptk. rendelkezéseivel, azzal az eltéréssel, hogy nem a jogellenességet (felróhatóságot), hanem a termék hibáját kell a károsultnak bizonyítania.
Ha a termékről bebizonyosodik, hogy hibás, akkor a gyártó felelősségét vélelmezni kell. Ez azonban egy megdönthető vélelem, a tételesen felsorolt kimentő okok egyike fennállásának bizonyításával. A kimentő okok megegyeznek az irányelvben szabályozott kimentési lehetőségekkel.
Ha a kár bekövetkeztében harmadik személy magatartása is közrehatott, a gyártó nem mentesül a felelősség alól. Kármegosztásra tehát a károsult irányában nincs lehetőség, csak akkor, ha a károsult is közrehatott a kár bekövetkeztében. A törvény külön kiemeli, hogy a gyártó egyéb jogszabályok alapján érvényesítheti az igényét harmadik személyekkel szemben.
A törvény a Ptk.-ban szabályozott 5 éves általános elévülési időtől eltérően – de összhangban az irányelvvel – három évben határozza meg az elévülési időt.
A gyártót a törvényben meghatározott felelősség az adott termék általa történő forgalombahozatalától számított 10 évig terheli, kivéve, ha a károsult időközben bírósági eljárást indított a gyártó ellen. Ez a határidő a magyar jogban is objektív, jogvesztő.
A törvény is úgy rendelkezik, hogy a termékfelelősségi jogszabály nem érinti a károsultnak a szerződésszegéssel, illetve szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályain alapuló vagy külön jogszabályban meghatározott igényérvényesítési lehetőségeit.
A termékfelelősség körében a gyártóra nézve a Ptk. 339. § (2) bekezdése nem alkalmazható, tehát a bíróság a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján sem mentesítheti a felelősség egy része alól.
A törvény 1994. január 1-jén lépett hatályba, rendelkezéseit a hatálybalépését követően forgalomba hozott termékekre lehet alkalmazni, visszamenőleges hatálya tehát nincsen.
Az atomenergiáról szóló törvényben meghatározott károkra, továbbá az olyan nukleáris balesetek által okozott károkra, amelyeket a Magyar Köztársaság által ratifikált nemzetközi egyezmények rendeznek, a törvény rendelkezései nem alkalmazhatók. A jogszabály hatálybalépésekor a törvényt nem lehetett alkalmazni az egészségügyről szóló törvényben meghatározott gyógyszerkárokra sem. Ezt a rendelkezést az 1998. évi XXV. törvény 25. § (1) bekezdése 1999. január 1-jétől hatályon kívül helyezte.
Az Európai Bizottság hazánk csatlakozási kérelméről készített országjelentésében az átlagosnál kedvezőbb, gyakorlatilag a teljes mértékben megvalósult jogharmonizációt elismerő minősítésben részesült területek között említette a termékfelelősséget. A teljes harmonizációt a csatlakozás időpontjáig kell megteremtenünk. Az 500 ECU-s értékhatár átvételével kapcsolatban azonban – tekintettel a magyar lakosság jövedelemszintje és az EU-átlag közötti eltérésre – Magyarország 2006. december 31-ig átmeneti mentességet igényelt.
Dr. Hubai Ágnes
