Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A közvéleményt élénken foglalkoztató Schlecht-ügy kapcsán néhány dolgot előre kell bocsátanom. Több évtizedes gyakorlati pályám során megszoktam a tények tiszteletét, s azt, hogy ha egy döntés megalapozottságáról állást foglalok, azt mindig az alapjául szolgáló bizonyítási anyag alapos, részletekbe menő vizsgálata alapján igyekszem megtenni. Ilyen elemzésre „kívülállóként” ezúttal természetesen nincs módom – akinek erre a minden bizonnyal előterjesztett kölcsönös újabb (felügyeleti) panaszok folytán lehetősége nyílik – lévén ez egyben kötelessége is –, az nyilván megteszi majd. Hasonló jelentőségű ügyekben ugyanis – noha formálisan „újabb panasznak nincs helye” –, a Legfőbb Ügyészség nem szokott elzárkózni a felülvizsgálattól. Meglehet, e végső döntést sem fogja egyöntetű helyeslés övezni, de hogy ez lesz az egyetlen legitim és követendő határozat, az biztos, miként az is, hogy esetleges megváltoztatásáig a Fővárosi Főügyészségé is az. Sajnálatosnak tartom ezért, hogy néhányan, köztük neves jogászok és közéleti személyiségek is, gyakran indulatoktól sem mentes kinyilatkoztatás formájában mégis olyan magabiztos határozottsággal fogalmazzák meg sommás bírálatukat – általában a döntés ellen, de egyesek mellette is – mintha módjuk lett volna az ügy nyilván igen terjedelmes nyomozási irataiban elmélyedni, s az egyes bizonyítékokat alaposan értékelni. Találkozhatunk továbbá szép számmal a bűnösség kérdésében merészen állást foglaló laikus felvetésekkel is, amelyek sokszínű érvrendszerük ellenére csak abban közösek, hogy alapvető büntetőjogi kategóriákat szenvedélyes jelzőkkel vélnek helyettesíthetőnek.
Ebben a helyzetben úgy vélem: a tisztánlátás érdekében néhány, jórészt elvi jellegű megállapítást mégis célszerű tennem, s ennek keretében teljesen attól sem tekinthetek el, hogy az eset egyes ismertté vált körülményeire utaljak. Feljogosíthat erre az is, hogy a kérdéses határozatot – meglehetősen szokatlan módon – az ügyészség az interneten is hozzáférhetővé tette. Az értékelésbe ennek ellenére sem bocsátkoznék, ha csupán az ügyről, s nem inkább annak ürügyén kívánnék néhány gondolatot megfogalmazni.
A színlelt ügylet jelentősége
Ha egy személyt azzal gyanúsítanak, hogy nagyszámú veszteséges céget rövid idő alatt leplezett adásvétellel azért tüntetett el, hogy az így elérhetetlen társaságok tartozásai behajthatatlanná váljanak, (a különösebb indokolást nem igénylő okirat-hamisítástól eltekintve) két bűncselekmény gyanúja vetődhet fel: csődbűntetté és adócsalásé. A két bűncselekményben közös, hogy a gyanú beigazolódása esetén lényegében hitelezői érdekek sérülnek: csődbűntett esetében az ellentételezéshez nem jutó gazdasági partnereké, adócsalás esetén az adóhoz és járulékokhoz nem jutó államé.
Mindkét bűncselekmény bizonyításához a formális tényeken túlmenően elsősorban annak egyértelmű igazolása szükséges, hogy a tranzakciók nem tényleges szerződési akaratot tükröztek, vagyis, ahogy egyszerűen (de jogilag pontatlanul) emlegetni szokás, azok nem valós, hanem „fiktív” szerződések voltak.
Ha ugyanis a szerződés tényleges szerződési akaratot hordoz, vagyis nem színlelt, akkor nincs hitelezői érdeksérelem, helyesebben, ha van is, az nem az említett tranzakcióból ered.
A csődbűntett vizsgálatakor ebben az esetben hiányzik a tényállás megállapításához megkívánt elkövetési magatartás („színlelt ügyletet köt”), adócsalás esetében pedig hiányzik az adóhatóság színlelt ügylet révén történő megtévesztése.
Mint a kérdéses ügyben hozott határozat indokolásából kiderül, számos kétségtelenül gyanús körülmény ellenére (például több mint életszerűtlen, hogy egy Magyarországon átutazó nincstelen török vendégmunkás hirtelenjében csoportos kiárusítás keretében azonos érdekeltségi körbe tartozó veszteséges magyar cégeket vásároljon – amit egyébként határozottan tagad is), felmerültek olyan adatok, amelyek a szerződések szabályos megkötését látszottak alátámasztani. A szerződési dokumentációt értékelő írásszakértő például úgy nyilatkozott, hogy az azokon szereplő „Kaya” aláírások – összevetve azokat a derék török kétségtelen szignóival – „bizonyossággal határos valószínűséggel” Kaya Ibrahimtól származnak.
Nyilván nem túl szerencsés itt annak taglalásába bocsátkozni, hogy négy betű alapján miként készülhet csaknem kategorikus szakvélemény (ez ugyanis a szakértő „különleges szakértelmének” privilégiuma), mert ha egy másik „különleges szakértelem” révén az írások azonosságát „bizonyossággal határos valószínűséggel” kizárnánk is, akkor sem bizonyítottuk, hogy nem Kaya Ibrahim nevét és adatait használták fel egy ténylegesen megkötött ügyletnél.
Felmerülhet persze, hogy a más nevében kötött ügylet is „színlelt”, ekkor azonban ezt a tényt kellene megnyugtatóan bizonyítani.
Lényegében arról van szó, hogy egy szerződés kétségtelenül színlelt jellegét általában csak akkor lehet igazolni, ha ezt – a gyanús körülmények, az „életszerűség hiánya” mellett – utóbb a szerződő felek legalább egyike, általában önmagát is terhelve, kifejezetten bevallja. Ez nem történt meg, hiszen Kaya Ibrahim nem a színlelés tényét állította, hanem a személyesen vele kötött szerződés tényét tagadta. Beismerés hiányában viszont annak kellene kiderülnie: az egyik „szerződő fél”, a vevő, nem valóságos személy volt, vagy létező személy ugyan, de adataival visszaélve, tudtán kívül lett belőle szerződéses partner. E ponton nyilván sok függ attól, hogy milyen nyilatkozatot tesz az eladó, aki viszont a konkrét ügyben – élve törvényes jogával – hallgatott. Nem lett volna merőben más a helyzet akkor sem, ha beszél, és azt állítja, hogy Kaya Ibrahimmal tényleges szerződést kötött, legfeljebb ekkor magyarázatra szorult volna, miként lehetséges, hogy a vele nyilván hosszasan tárgyaló vevőt fényképről nem ismerte fel.
A nyomozás tehát – a megszüntetés indoka szerint – egyik változatot sem erősítette meg olyan mértékben, amely a vádemelés, s így az elítélés valószínűsíthető alapja lehetett volna.
Ha pedig a színlelt szerződés ténye nem igazolható, a köztartozásokért a meg nem állapítható kilétű vevő felel, aki egyébként adócsalást önmagában a vétellel átvállalt köztartozás meg nem fizetésével el sem követ. (Széles körben elterjedt és szakemberek által is sommásan hangoztatni szokott tévhit, hogy az adó szándékos meg nem fizetése már bűncselekmény, holott nem az, ennek szankciója csak igazgatási jellegű pótlék, bírság, kamat lehet.)
Itt akár meg is állhatnánk, hiszen egyetlen, szükségszerűen megkívánt tényállási elem bizonyíthatatlansága már önmagában feleslegessé teszi a további körülmények vizsgálatát, ám az ügyben néhány további körülmény is tanulságos lehet.
Kriminális csőd és adócsalás
A csődbűntett megállapíthatóságának feltételrendszere jól példázza a büntetőjog „ultima ratio” jellegét. Fizetésképtelenség esetén egy hitelezőnek számos büntetőjogon kívüli eszköz áll rendelkezésére, hogy a pénzét megpróbálja behajtani. Talán jól jellemzi a helyzetet, hogy 2001 elején mintegy 12 ezer felszámolás alatt álló céget regisztráltak, csődbűntett azonban az előző évben alig félszáz vált ismertté. Ez érthető is, hiszen a bűncselekménynek a felszámolási eljárás megindulása csupán egyik feltétele (ekkor éri el az adós csalárd magatartása azt a veszélyességi fokot, amely büntetőjogi beavatkozást tesz szükségessé). További követelmény, hogy a tettet a cégvagyonnal ténylegesen rendelkezni jogosult adós kövesse el. Végül e deliktum esetében igaz az is, hogy a bűncselekmény kizárólag még meglévő vagyon elvonásával valósítható meg. Röviden, a csődbűntetthez a csalárd elkövetési magatartáson kívül speciális alany, tényleges vagyon, és a felszámolási eljárás ténye szükséges. Kiderül a határozatból, hogy egyetlen cég kivételével ezek a feltételek is hiányoztak a bűncselekmény megállapításához.
Az adócsalás kapcsán az inkriminált tettek (szintén egyetlen társaság kivételével) – a köztartozás nagyságához igazodó büntethetőségre figyelemmel – az elkövetéstől számított több mint három év elteltével – elévültek.
(Azon el lehet töprengeni, sőt vizsgálni is lehetne, hogy az elévülés bekövetkezése kinek az érdeke és kinek a felelőssége – hiszen a tények és a szereplők évek óta nem változtak, így az eljárást már jóval korábban meg lehetett volna indítani – de ha itt feltételezésekbe bocsátkozunk, megint csak átlépjük a büntetőjog biztonságos határait.)
A döntés azt állította végül, hogy ha a gyanúsított a cégek eladásának elhallgatásával megtévesztette is a hatóságot, ez nem az adócsalás kapcsán releváns körülményre vonatkozott, így nem tényállásszerű. Láttuk, hogy adócsalás esetén nem a fizetés – akár szándékos – megtagadása a büntetendő, hanem a hatóság megtévesztése. Figyelembe kell vennünk azonban azt is, hogy e megtévesztés valóban csak akkor válik büntetőjogilag értékelhetővé, ha az kifejezetten az adókötelezettség eltitkolását, vagy a már megállapított adó megfizetése alóli mentesülést célozza. S itt megint oda kanyarodunk vissza, hogy az ügylet színlelt jellegének bizonyítása hiányában – amit egyébként a határozat talán kissé túlzottan leszűkítve jórészt csak az okirat-hamisítás kapcsán értékelt – e „speciális célzatú” megtévesztés is bizonyíthatatlan.
E körben egyébként a „vagyontalanságnak” már nincs semmi jelentősége, ezért az adócsalás körében az indokolás helytelenül utal a cégek kiürült malacperselyére. Az adócsalás megállapításának ugyanis természetesen sohasem volt feltétele, hogy az adóalany rendelkezzen behajtható vagyonnal. Mindez azonban a kifejtettek tükrében nem lényeges, legfeljebb azzal a közismert ténnyel szembesítheti a határozatszerkesztőt, hogy minél részletesebben, sokoldalúbban próbálja valaki megindokolni a döntését, annál több a hibalehetőség, s ezzel a támadási felület.
Az ügyészség gondolatmenete voltaképpen felfogható a bűnösség megállapíthatóságának lehetőségét mind szűkebbre vonó, végül e lehetőséget kizáró koncentrikus körök rendszerének. A csődbűntettek felmerülésénél a cégek jelentős hányadában nem is indult felszámolási eljárás, ha indult, nem volt semmiféle vagyon, ha volt, nem igazolható annak csalárd elvonása. Ugyanígy: az adócsalások többsége elévült, a jelentős mértékű köztartozás folytán még el nem évült tett esetében, ha volt is megtévesztés, nem bizonyítható, hogy az adókötelezettség alóli mentesülést célozta.
Mindez persze – ízlés dolga – felfogható erőltetett szerecsenmosdatásnak, de látványosan igazolható is, azzal, hogy ha az ügyészség komolyan veszi az ártatlanság vélelmének elvéből a bizonyításra háruló szabályokat („a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a vádlott terhére értékelni nem lehet”), és el kívánja kerülni utóbb ártatlannak bizonyuló emberek felesleges meghurcolását, nos akkor nem szabad a kellően alá nem támasztott bűncselekmények miatt vádat emelnie. Akadnak viszont olyan vélemények is – ezzel a soha véget nem érő vitát felfrissítve – hogy hasonló ügyekben a bizonyítékok értékelését szerencsésebb a bíróságra bízni; az ellentétes bizonyítékokat nem íróasztal mellett, a vádhatóságnak kell ügydöntő hatással értékelnie, hanem nyilvános, közvetlen és szóbeli tárgyaláson, kontradiktórius bizonyítás során a bírói tanácsnak kell megvizsgálnia. Megint hallatják a hangjukat azok a büntetőjogászok is, akik szerint nem tartható tovább az a helyzet, hogy ma Magyarországon 100 megvádolt személyből kb. 96-ot elítélnek. Ez az ügyészi „túlbiztosítás” ugyanis az egyébként olykor indokolható kockázatot sem vállalja, a nagyszámú megszüntetésekkel elvonva a bíróság igazságszolgáltatási privilégiumát is. Ezúttal nincs lehetőségem e vitában részletesen kifejteni az álláspontomat, csupán arra szorítkozom, hogy a hasonló nézetek legalábbis elgondolkodtatóak. Lehet, hogy óvatosabban kellene kezelni az ügyészség „szűrő-szerepét” ellentétes bizonyítékokat felvonultató, azok alapos mérlegelését igénylő, többféle értelmezést lehetővé tevő ügyekben. Nem kerülhetem meg végül azokat a politikai felhangokat sem, amelyek ennek az ügynek a kapcsán is megkérdőjelezik az ügyészség pártatlanságát. Ez a veszély ilyen mértékben átpolitizált társadalomban, ennyire egymásnak feszülő indulatok mellett természetesen reális, de a közvetlen politikai befolyást magam még mindig csak (komoly) veszélynek, s nem ténynek látom. Hadd emlékeztessek arra, hogy például a volt szolnoki polgármester párhuzamosan folyó perében is politikai nyomást gyanítottak a vád ügyészi enyhítése mögött, elfeledkezve arról (vagy tudatosan észre nem véve) hogy a közvádló az ítélet kihirdetése után a vesztegetés megállapítása és súlyosbítás érdekében fellebbezést jelentett be.
Az mindemellett igen valószínű, hogy közvetlen befolyásolás hiányában is van olyan ügyész vagy bíró, aki döntéseinél a törvényességi szempontokon kívül a vele szemben támasztott vélt vagy valós külső igényeket is mérlegeli. Korábban ezt nem tette, de nem ő változott meg, hanem a közeg, amelyben él.
Meggyőződésem ezért, hogy nem szerencsés és igen kockázatos politikusként a jogalkalmazás konkrét büntetőjogi kérdéseiben állást foglalni. A büntetőjog nem olyan terület, ahol a „politikai ösztönök” megbízható útjelzőként szolgálnak, és ahol a politikusokat ne fenyegetné lépten-nyomon az a veszély, hogy valamely általuk talán nem is értett szakmai kérdést egy rövid távon jó befektetésnek tűnő retorikai szólamnak rendelnek alá. Amilyen mértékben követelmény, hogy bíró és ügyész ne politizáljon, olyan mértékben kellene publicistákat, közszereplőket és politikusokat eltiltani konkrét ügyekben büntetőjogi állásfoglalásoktól és üzengetésektől.
A politikát ma sokkal inkább kompromittálhatja az a vád, hogy a büntetőjogot inadekvát eszközként kezeli, mint a büntetőjogot az a látszat, hogy enged a politikai nyomásnak.
A fontosabb szakmai tanulságokat azonban természetesen mindannyian levonhatjuk az egyes ügyekből, így ebből is.
Legalább utólag eszméljünk
Már több, a legújabb kori gazdasági büntetőjogunkat értékelő írásomban utaltam arra, hogy mindig egy-egy jelentősebb ügy után, jócskán elkésve döbbentünk rá korábbi nagyvonalúságunkra, vagy naivitásunkra. E „lépcsőházi effektusnak” vagy „jogi fáziskésésnek” tekintett jelenségcsoport most megint bővíthető.
Nagy baj persze, hogy csak utólag tanulunk a hibáinkból, de utólag legalább tényleg tanuljunk. S a tanulság teljesen független attól, hogy a Schlecht-ügy végül az ügyészségen, vagy a bíróságon ér-e véget.
Bizonyára nem meglepő, hogy legfontosabb teendőnek a cégeladások feltételeinek megszigorítását, s annak elérését tartom, hogy a köztartozásokkal terhelt társaságok mindaddig lehetőleg forgalomképtelenek legyenek, amíg (legalább) ezek megfizetését nem igazolják hitelt érdemlően. A lehetséges módozatokon lehet és kell is vitatkozni, hiszen a tulajdonnal való rendelkezési jog akár részbeni korlátozása komoly alkotmányossági aggályokat is felvethet. Itt azonban nem feltétlenül erről van szó. A hasonló tapasztalatok nyomán bevezetett garanciális skála igen széles, bizonyos számviteli jellegű követelmények előírásától és érvényesítésétől kezdve, az ügyvédi ellenjegyzésen keresztül, egészen a bizonyos esetekben megkerülhetetlen közjegyzői eljárásig. De válogathatunk pénzügyi eszközök között is. Ma például számos hitelkonstrukció úgy működik, hogy a pénzintézetek megfelelő ügyfél-azonosítás után az eladónak nyújtanak hitelt, a vevő törlesztését jelzáloggal vagy más módon biztosítják, így többek között elejét véve a kölcsönök és támogatások színlelt szerződésekkel történő megszerzésének is.
Gyanakvóbb és körültekintőbb háttér-szabályozással a jövőben a hasonló, szakmai kereteken jócskán túlterjeszkedő viták egy részét biztosan megelőzhetjük.
Dr. Tóth Mihály
tanszékvezető egyetemi tanár
Pázmány Péter Katolikus Egyetem,
Pécsi Tudományegyetem
A szerzőről:
Dr. Tóth Mihály 1975-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Több évtizedes ügyészi pályafutása során lehetősége nyílt a vádhatósági funkció sokszínű területeinek megismerésére: nyomozott, majd különféle vezetői beosztásokban látott el vádemelési és vádképviseleti tevékenységet. Másfél éves helyettes államtitkári munka után ma főállású egyetemi tanárként oktat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a büntető eljárásjogi, a Pécsi Tudományegyetemen pedig a büntetőjogi tanszéket vezeti. 1989 óta az állam- és jogtudomány kandidátusa, közel száz tanulmánya, egyetemi jegyzete és könyve jelent meg. „Gazdasági bűnözés és bűncselekmények” című monográfiáját 2000-ben a KJK-Kerszöv adta ki.
