Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Dr. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: ... „Az Országgyűlés, jogalkotói feladatának elmulasztásával, alkotmányellenes helyzetet idézett elő azáltal, hogy nem teremtette meg maradéktalanul az egyesülési szabadság érvényesülését biztosító mindazon jogszabályi feltételeket, amelyek megfelelő védelmet nyújtanak a nyilvántartásba vételi eljárás indokolatlan elhúzódásával szemben. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2001. december 31-éig tegyen eleget.” ...
Az egyes cég-, csőd- és felszámolási eljárásokra vonatkozó részeit a javaslatnak számos megfontolandó kritika érte a bizottsági üléseken a viták során. Ezért szeretném jelezni már most, hogy e tekintetben a kormány nyitott a jobbító szándékú módosító javaslatok előtt. A gyakorlatban tehát azt is el tudjuk képzelni, hogy eme súlyosan vitatott rész nélkül, kizárólag az élet által megkövetelt praktikus változtatások, illetve az alkotmánybírósági döntés szabta kötelezettségek teljesítésére szorítkozzék az elfogadandó törvény. Mindezt azért bocsátottam előre, hogy az általános vita várható hevességének egy kissé élét is vegyem.*
Dr. WIENER GYÖRGY (MSZP): ... A törvényjavaslat kiindulópontját képező másik alkotmánybírósági döntés a 21/2001. számú alkotmánybírósági határozat, amely a közhasznú szervezetekről szóló törvény 7. § (1) bekezdésének a) pontját semmisítette meg. A hivatkozott rendelkezés ugyanis az Alkotmánybíróság szerint nem értelmezhető az egyszemélyes alapítású közhasznú szervezeteknél. A megoldást a javaslat ez esetben is más törvény rendelkezésének átemelésével kívánja elérni. A 9. § (2) bekezdése értelmében az egy tagból, személyből álló legfőbb szerv esetén a gazdasági társasági törvény 172. § (1) bekezdését kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a döntéshozatalt megelőzően a tag, személy köteles a felügyeleti szerv, illetőleg az ügyintéző és a képviseleti szerv véleményét beszerezni.
A kormány ugyanakkor – akárcsak az ombudsmantörvény módosításakor – messze túlterjeszkedett az Alkotmánybíróság határozatából fakadó jogalkotási feladatokon, és ismét egy salátatörvényt terjesztett a Ház elé. A mindössze tíz paragrafusból álló javaslat öt törvényt és egy törvényerejű rendeletet kíván módosítani, illetve kiegészíteni. Ezzel együtt pozitívan értékelhetjük az alapítványokra vonatkozó szabályozás fejlesztését, mely számos, problémát okozó joghézagot szüntet meg, illetőleg jogokat bővít.
A Legfelsőbb Bíróság tehermentesítését szolgáló elképzelések viszont súlyos alkotmányossági aggályokat vetnek fel. A törvényjavaslatból kitűnően a kormány igazán most szembesül az igazságszolgáltatási reform leállításából fakadó konfliktusokkal, mindenekelőtt az eljárásoknak a Legfelsőbb Bíróság túlterhelése miatti elhúzódásával. A megoldást a törvényjavaslat 7. és 8. §-a abban véli megtalálni, hogy ideiglenes jelleggel 2003. január 1-jéig, az országos ítélőtábla felállításáig a társadalmi szervezetek és az alapítványok nyilvántartásba vételével kapcsolatos végzések elleni fellebbezéseket az egyes bíróként eljáró megyei, fővárosi bíróság fellebbezési ügyeket tárgyaló, három hivatásos bíróból álló tanácsa bírálja el. Ugyanezt a szabályt alkalmazná a cég-, a csőd- és a felszámolási eljárásokban is.
E megoldás mellett a részletes indoklás azzal érvel, hogy ilyen jogorvoslati rendet állapított meg a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. számú törvényerejű rendelet is, amit az 5/1992. számú alkotmánybírósági határozat alkotmányosnak ismert el.
Az Alkotmánybíróság álláspontjára való hivatkozás azonban csak első közelítésben tűnik megalapozottnak. Az említett határozat indoklásának II/2. pontja valóban úgy foglalt állást, hogy „A jogorvoslathoz való jog mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy jelen esetben a bv-bírói végzések tekintetében ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.”
Az indoklás II/4. pontjából viszont kitűnik, hogy ez az érvelés csupán a vegyes jellegű, fellebbezésnek nem minősülő jogorvoslatra vonatkozik: „Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Bvtvr. 6. § (3) bekezdésének c) pontja nem azért alkotmánysértő, mert a bv-bírói végzés elleni fellebbezést mint a jogorvoslat egyik formáját zárja ki, hanem azért, mert a húszféle bv-bírói határozat közül tizenhat esetben sem törvényi, sem alacsonyabb jogforrási szinten nem biztosított a garanciális jellegű, a másodfokú elbírálást lehetővé tevő egyéb jogorvoslati forma sem.”
Majd így folytatja később az Alkotmánybíróság döntése, ismét idézem: „Annak eldöntése, hogy a bv-bíró határozata elleni jogorvoslat formája fellebbezés vagy vegyes jellegű, a bv-bíró részéről a saját határozatának orvoslását is lehetővé tevő panasz legyen, a jogalkotás feladatkörébe tartozik.” Az Alkotmánybíróság valószínűleg azért nem ragaszkodott a fellebbezési jog biztosításához, mert a bv-bíró értelemszerűen az érdemi döntés meghozatala után, a végrehajtási szakaszban jár el. A fellebbezés 1992-ben hatályos és jelenlegi szabályozása is kizárja, hogy azt ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórum bírálja el. A bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény – ez volt hatályban az AB-határozat meghozatalakor – 18. §-ának (2) bekezdése értelmében – idézem – „a megyei bíróság jár el első fokon az eljárási törvények által hatáskörébe utalt ügyekben, másodfokon elbírálja a helyi bíróság és a munkaügyi bíróság határozatai ellen bejelentett fellebbezéseket”.
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 20. §-ának (1) bekezdése lényegében ezt a rendelkezést ismétli meg, 25. §-ának a) pontja pedig kimondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság elbírálja törvényben meghatározott ügyekben a megyei bíróság vagy az ítélőtábla határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot. Ezeket a rendelkezéseket az alkotmány 50. § (5) bekezdése értelmében az Országgyűlés kétharmados többséggel fogadta el, így a törvényjavaslat 7. és 8. §-a az 1. §-hoz hasonlóan kétharmados jellegűnek minősül. Erre azonban az előterjesztés nem utal. A fellebbezéssel kapcsolatos alkotmánybírósági indoklás miatt azonban az Országgyűlés a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával sem dönthet úgy, hogy a felsorolt eljárásokban másodfokon is a megyei, fővárosi bíróság döntsön.
Dr. HANKÓ FARAGÓ MIKLÓS (SZDSZ): ... az egyetlen árva országos ítélőtábla működésének megkezdéséig a megyei, Budapesten a Fővárosi Bíróság háromtagú tanácsának hatáskörébe utalja azon egyesüléssel, cégeljárással, közhasznú szervezetek tevékenységével összefüggő fellebbezési ügyek elintézését, amely ügyek első fokon ugyanezen bíróságok előtt folytak.
A hatályos jogszabályok szerint ma ilyen ügyekben a Legfelsőbb Bíróság jár el, de úgymond praktikus okok miatt a legfőbb bírói fórum túlterheltsége okán ezeket az ügyeket nagyjából egy éven át ugyanott intézik fellebbezési eljárásban is, ahol első fokon elbírálták.
Ez a megoldás sem garanciális, sem praktikus szempontból nem fogadható el. Erre vonatkozóan Wiener György képviselő úr rendkívül szakszerű és minden igényt kielégítő fejtegetését nem is tudnám megismételni, mert nem készültem ilyen részletességgel a dologról, de azt hiszem, hogy világos volt, és teljes mértékben elfogadható.
Minden jogállamban és azon belül minden jogágban alapvető jogelv, hogy egy bírói fórum által első fokon meghozott érdemi, ügydöntő határozattal szemben benyújtott fellebbezést egy magasabb bíróság bírál el. Én nem ismerek igazából ezalól kivételt. A javaslat által idézett megoldás, amely egyébként a bv-tvr.-hez, a büntetés-végrehajtási törvényerejű rendelethez hasonló eljárásra utal, egy olyan kivételes dolog, amely panaszok elbírálására, és nem pedig tiszta jogorvoslati eljárásra vonatkozik. És ezt nem is tudom olyan valódi, tiszta jogállami megoldásnak tekinteni, még ha azt az Alkotmánybíróság egyébként rendjénvalónak is találta. De hangsúlyozni szeretném, hogy ott jellegében egy teljesen más típusú eljárásról van szó.
E kényszermegoldás – amellett hogy garanciális szempontból aggályos – immár többedik beismerése annak, hogy a kormányzat az igazságügyi reform befullasztása, annak részbeni visszafordítása, az ítélőtáblák felállításának bojkottálása miatt kényszerült erre a megoldásra. Amikor e kormányzat hivatalba lépése után vehemens érveket hallottunk politikusoktól és minisztériumi tisztviselőktől, hogy mennyire nincs szükség a bírói szervezet átalakítására, mi nem egy alkalommal rámutattunk a tervezett megoldás lehetetlenségére, helytelen voltára. Mindenki, aki egy kicsit is jártas e területen, tudta és tudhatta, hogy csak idő kérdése, mikor kell majd ilyen parádés jogi megoldáshoz folyamodni, mint aminek most is tanúi lehetünk. A bizottsági ülésen elhangzott, hogy kb. 15 ezer civilisztikai ügy van folyamatban a Legfelsőbb Bíróságon, és ebből vennének át az alacsonyabb bíróságok kb. 2500-2600 ilyen típusú ügyet.
Nyilvánvaló, hogy a problémahalmazt a magyar igazságszolgáltatás az előző Országgyűlés által megalkotott igazságügyi reform megsemmisítése miatt folyamatosan tolja maga előtt, és ugyan most gyorsan betömni tervezi a kormány az egyik léket, de csak idő kérdése, hogy hol keletkezik újabb lék és válik világossá, hogy ez a hajó bizony zátonyra futott.
* Lapzártakor egy módosító indítványról tudtunk, de az nem erre vonatkozott.
