Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A könnyebb érthetőség kedvéért először az USA jogrendszerének áttekintésére van szükség. Ez a jogrendszer a precedensjogra épül, és a mai napig kizárólag a peres eljárás jellemzi. Amennyiben a felek között vita alakul ki, gyakorlatilag azonnal pert indítanak, ahol egy harmadik fél hozza meg a végleges és kötelező érvényű, nyilvános döntést.
A hagyományos alternatív vitamegoldási (Alternative Dispute Resolution – ADR) metódust, a feleket cselekvési lehetőséggel felruházó, békés eljárás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a vitás felek önállóan, harmadik fél jelenléte és beavatkozása nélkül, tárgyalások útján próbálják megoldani vitájukat. Ha nem járnak sikerrel, mediációhoz folyamodhatnak, amely szabadon választható eljárás. A felek által választott pártatlan fél különböző mediációs technikák alkalmazásán keresztül éri el, hogy a felek maguk dolgozzák ki a megoldást.
Az arbitráció a peres utat elkerülő vitamegoldási módszer, amely az ügymenetet tekintve kevésbé merev, mégis hivatalos eljárásnak számít. Az – általában jogi képviselettel rendelkező – ügyfelek választanak egy pártatlan döntőbírót, vagy egy – rendszerint három főből álló – arbitrátortanácsot. Ez utóbbi esetben először a két fél külön választ egy-egy döntőbírót, akik végül választanak egy harmadikat.
A hagyományos peres eljárás a bíróságon, nagy nyilvánosság előtt zajlik, ami nem feltétlenül kedvez az ügy bizalmas, magántermészetű részleteinek. A bíró vagy a harmadik semleges félként szereplő esküdtszék által meghozott kötelező érvényű döntés a bizonyítékokon és a felek által előadott történeteken alapul. Ebben a nyertes-vesztes pozícióban a felek kapcsolata helyett elsősorban a múlt hibái, illetve a felek vétkessége kerül a figyelem középpontjába. Az ügy irányítása kikerül a felek kezéből. A peres eljárás időigényes, drága és nagy érzelmi megterhelést jelent a felek számára.
A 40-es években, a munkaügyi szférán belüli kollektív viták megoldására szolgáló eszközként jelent meg először a mediáció. Két évtizeddel később, amikor az amerikai igazságügyi minisztérium által kifejlesztett program részeként az első mediációs központokat bevezették, a közvetítés fontos részévé vált az általános alternatív vitamegoldási mozgalomnak.
Ezt követően, amíg a hetvenes években csupán a pereskedést helyettesítő alternatívaként tekintett a bíróság a mediációra, addig a 80-as években, az arbitrációval együtt, a törvényes eljárások szintjére emelték. Az 1990-es évekre már intézményesült ADR egyúttal az amerikai jogrendszer fő áramvonalába került. Jelenleg a mediációt széles körben alkalmazzák mind a magánszektorban (a szerződésekben foglalt intézkedések értelmében), mind a bírósághoz annektált alternatív vitamegoldások körén belül.
A bíróság hatáskörébe tartozó közvetítés történhet önkéntes alapon vagy lehet kényszerítő erejű is, a törvény vagy a helyi jogszabályok értelmében, az igazságszolgáltatás és az ügy természetétől függően. Szövetségi szinten többnyire szükség is van erre a polgári ügyeknél. A civil közvetítés az igazságszolgáltatási rendszer elfogadott részévé vált sok államban. Közülük is kiemelkedik Florida.
A floridai Legfelsőbb Bíróságon a 70-es évek végén vette kezdetét az ADR tanulmányozása és támogatása, később pedig az állam törvényhozó testülete átfogó rendelkezést alkotott a civil közvetítést illetően. Az első, kimondottan vitás ügyekkel foglalkozó intézményt a 80-as évek közepén hozta létre a Legfelsőbb Bíróság és a Floridai Egyetem jogi kara. Ezeknek a központoknak elsődleges feladata a mediátorok képzése, a törvényszéki tisztség betöltésére való alkalmasság igazolására tanúsító okirat kiállítása, illetve szakmai és/vagy etikai szabályok megszegése esetén szankciók alkalmazása.
Florida jogszabályzatában a polgári ügyek rendtartása mind a mediáció, mind az arbitráció esetében tartalmaz a bírósági eljárásra vonatkozó rendelkezéseket. A bíróság – megítélése szerint – bármely, már iktatásra került polgári peres ügyre, vagy annak bizonyos részére vonatkozóan rendelhet el közvetítést. Ez alól a bíró által elrendelt intézkedéssel szemben mutatott engedetlenség, a bíróság sértegetésének esete, távolmaradás, továbbá törvénytelenül fogságban tartott személy szabadon bocsátására vonatkozó határozat stb. képez kivételt.
A felek részéről is fennáll a lehetőség, hogy mediációban állapodjanak meg. Az erről szóló rendeletben szerepelnek olyan kikötések, minthogy a döntés megszületését követően 10 napon belül a feleknek meg kell állapodniuk a mediátor személyében (ennek módja is részletesen fel van tüntetve), illetve ugyanettől az időponttól számított 60 napon belül kell megtartani az első mediációs ülést, és ezt követően 45 napon belül a feleknek meg kell egyezniük. A megjelenés kötelező, ugyanakkor kimenthetik magukat a felek, ha a távolmaradásra alapos okuk van. Erre az esetre a jogi képviselők és/vagy a mediátorok díjazására vonatkozó kárpótlást lehet elrendelni.
A mediátor köteles jelentést tenni a bíróság felé. Amennyiben nem sikerül megegyezni, az eset a továbbiakban peres ügyként kezelendő. Sikeres megállapodás esetén a felek írásban vállalnak kötelezettséget a megállapodásban foglaltakra. A megállapodás bizalmas, a megbeszéléseken elhangzottakra titoktartási kötelezettség vonatkozik. A közvetítő legfontosabb feladatai közé tartozik, hogy megoldási alternatívákat javasol, a kérdéses részeket elemzi, kikérdezi a feleket észrevételeikről, nézeteikről és stimulálja a felek közötti párbeszédet.
A hagyományos peres út – az idegenforgalmi ágazatban előforduló viták megoldására szolgáló egyedüli eszközként – teljességgel inadekvát, az ügy összetettsége, a per költsége, a per által okozott kár, a felek jogainak, kötelezettségeinek hiánya és az utaztatási ágazat működési mechanizmusának meg nem értése miatt.
Az utaztatási és idegenforgalmi ágazat az Egyesült Államokban és világszerte is az egyik legnagyobb húzóágazat. Ezen belül egyaránt megtalálhatók a multinacionális mamutvállalatok (légitársaságok, hajózási társaságok és szállodaláncok) és az egyéni tulajdonban lévő utazási irodák. Amennyiben a fogyasztó vagy egy kisebb utazási ügynökség és egy nagyvállalat között vita alakul ki, az előbbinek akkor is tetemes költségekkel kell számolnia perre vitel esetén, ha az ügyet végül megnyeri. A magas költségek nem csupán anyagi szinten értendők, mivel a per gyakran a szövetségi bíróságon zajlik, amely a megfélemlítésről, a túlbonyolításról és az időigényességről híres. Ily módon nem éri meg a panaszosnak, hogy az ügyét bíróság elé vigye.
Egyensúlyteremtő szerepe, alacsony költségei és bizalmas jellege miatt a mediáció lehetővé teszi a felek számára ezen a területen is a vitáik hatékony kezelését. A felek közötti üzleti kapcsolat megszűnése kevésbé jellemző ennél a módszernél, mert éppen maga a kapcsolat megóvása, erősítése a cél.
A szóban forgó ágazaton belül kiemelkednek a nemzetközi konfliktusok. Az 1929-es Varsói Megállapodás és az 1974-ben készült, majd 1976-ban jegyzőkönyvezett, az utas- és poggyászszállítással kapcsolatos Athéni Egyezmény sok esetben korlátozza az utasok kárpótlását. Ráadásul egy-egy eset több problémakört is érinthet egyszerre, mint például: szerződésszegés, másoknak okozott kár, fogyasztóvédelem, közvetítői jog stb. Az ezekről szóló rendelkezések országonként eltérőek lehetnek.
A mediátoroknak tehát – éppen az ügyek összetettsége miatt – nem elegendő csupán a mediációs technikákat és a mediátori képességeket birtokolniuk, hanem szükséges, hogy az adott területre vonatkozó képesítéssel és szaktudással is rendelkezzenek. Az USA-ban ez etikai követelmény, a jogi képviselők esetében. A mediátorok egyébként gyakorta rendelkeznek az adott területre vonatkozó szakmai tapasztalatokkal. Minderre azért van szükség, mert a mediátor akkor tudja ténylegesen rávenni a feleket arra, hogy álláspontjaikat újraértelmezzék, ha az ügyhöz kapcsolódóan releváns kérdéseket képes feltenni.
Gyakori probléma, hogy a fogyasztó nem ismeri az utazási iroda vagy a nagybani szállító jogainak és kötelezettségeinek határait (és viszont). Ilyenkor a mediációs szolgáltatások a felek felvilágosítására is kiterjedhetnek. A rugalmas ügymenet lehetővé teszi a felek számára, hogy kreatívak legyenek és így különböző, akár nem anyagi jellegű megoldási alternatívákat is kidolgozzanak.
A magánszektorhoz tartozó idegenforgalmi üzletág terén korlátozott mértékben történtek kísérletek a mediációs programok alkalmazására. Például az Utazási Ügynökök Amerikai Egyesületén (ASTA) belül a Fogyasztói Ügyek Részlegén (CAD) keresztül informális mediációt bonyolítanak le. A módszer hatékonysága igencsak megkérdőjelezhető, mert az ASTA-CAD csupán a panasz írásos formában történő benyújtását követeli meg, a problémát alátámasztó dokumentációkkal együtt. Ugyanakkor nem ad módot arra, hogy a felek személyesen is konzultáljanak egymással. A mediátor ily módon csak erőteljesen korlátozott mértékben képes alkalmazni a konszenzusos megegyezést elősegítő mediációs technikákat.
Két mediációs mechanizmust lehet alkalmazni az előbbi viták megoldására: egyfelől a bíróság hatáskörébe tartozó közvetítés integrációját (1), másfelől a fenti üzletágért felelős, alkalmas, állami szintű képviseleten keresztül kötelező jellegű ADR program (2) bevezetését.
Az (1) bevezetéséhez a peres eljáráshoz kapcsolódó mediációról rendelkező olyan polgári jogi szabályokat és törvényeket kell hatályba léptetni, amelyek a viták korai szakaszában szorgalmazzák a mediációs intervenciót. A korai beavatkozás vezet el az időben történő megoldáshoz, a bírósági peres ügyek számának csökkenéséhez, a kapcsolat megóvásához, kevesebb költség és idő ráfordításához.
A rendelkezéseknek lehetővé kellene tenniük az egyszerű eljárást, biztosítaniuk kellene a bíróság számára azt a jogot, hogy egy előzetesen összeállított listáról válassza ki a megfelelő közvetítőt.
A mediációs költségeket minimalizálni kell és egyenlő mértékben kell elosztani a felek között. A fogyasztók és a kisebb üzleti ügyek esetében is hozzáférhetővé kell tenni a bírósági mediációs eljárást. A megkötött megállapodás esetében, amennyiben a felek nem teljesítik a benne foglaltakat, a bíróságnak legyen joga kötelező érvényűvé tenni azt.
Az utóbbi (2) valójában egy fogyasztóorientált eljárás foganatosítása, egy erre alkalmas állami képviselet égisze alatt. A program egy utaztatási és turisztikai bizottság létrehozása révén alakítható ki. A bizottság jogosult lenne arra, hogy az érintett feleknek a megoldási folyamat során – második lépésként – javasolja a kötelező mediációt. A program az általános ADR programmal (mediáció, majd kötelező arbitrációs eljárás kezdeményezése) egyetértésben alkalmazható. Ugyanakkor itt a mediáció egy permegelőző eljárás lehetne.
A bizottság jogosult lenne arra is, hogy az utazási irodák és a kiskereskedők szerződéseibe belefoglalják a mediátor személyét biztosító, valamint az ADR programról szóló rendelkezéseket, amelyek pontosan meghatároznák a felek jogait és kötelességeit. A szerződéseknek nem kellene tartalmazniuk mediációs költségeket, vagy ha igen, akkor azoknak minimálisaknak kellene lenniük.
Végezetül megállapítható, hogy ezen a területen szükség van az aktuális vitamegoldási módszerekhez képest egy alternatív eljárás kifejlesztésére. A jelenlegi alternatív vitamegoldási módszerek még kezdeti stádiumban vannak a szektorban. A meglévő módszer révén azonban mind országos, mind globális szinten lehetséges egy hatékony rendszer kifejlesztése. A mediáció eredményes eljárás és számos, nem csupán a feleket, hanem általában a nyilvánosságot is érintő szolgáltatást nyújt, a bíróságok terheinek csökkentése által. Mediáció akár bírósági rendszeren keresztül, akár állami képviselet útján is létrehozható – az utaztatási és turisztikai esetek békés megoldása révén egy kedvező társadalmi célkitűzés megvalósítását eredményezve.
Tamela J. Stults és Laurence D. Gore
(a magyar nyelvű kivonatot készítette: Lovász Gabriella)
A szerzőkről:
Tamela J. Stults és Laurence D. Gore – mindketten üzlettársai a Gore, Bells & Stults nevet viselő jogi cégnek. Az idegenforgalmi és a nemzetközi jog területén praktizálnak, továbbá mint jogi képviselők, az ASTA valamint az Utazási és Turisztikai ügyekkel foglalkozó Ügyvédek Nemzetközi Fórumának tagjai.
