Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Egy év folyamatos szolgálati jogviszony után hat munkanap szabadságot biztosított a Nemzetközi Munkaügyi Egyetemes Értekezlet 1936-ban elfogadott egyezménye. A mai szabadságmértékek ismeretében megmosolyogtató a közel hét évtizedes dokumentumban biztosított dolgozói garancia, különösen a gazdasági fejlődés és a munkanélküliség csökkentésére irányuló törekvések redukálták jelentősen a nemcsak saját magunk „újratermeléséhez” szükséges munkában töltött időt. A szabadság növekedése mellett általánossá vált az ötnapos munkahét, csökkenőben van az egy napra eső munkaórák száma is. Franciaországban a közelmúltban vált aktuálissá a 35 órás munkahét bevezetése. A rendes szabadságra hatályos anyagi és eljárási szabályok többségében egyértelműek, találunk azonban megkérdőjelezhetően eltérő tartalmú rendelkezéseket munkajogi törvényeinkben. Akad némi diszharmónia a szabadság kiadásával összefüggésben hazai jogunk és a nemzetközi elvárások között is.
MÉRTÉKEK ÉS JOGSZERZŐ IDŐK
Magyarország 1998-ban vette nyilvántartásba a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (NMSZ) 132. számú egyezményének ratifikálását a fizetett éves szabadságról, a nemzetközi szabadságminimumokat a 2000. évi LXVI. törvény hirdette ki. Az ENSZ szakosított szerve által elfogadott norma alapján a szabadság időtartama semmilyen esetben sem lehet rövidebb egy szolgálati évre három munkahétnél. Az egyezmény felhatalmazása alapján a ratifikáló tagállamok állapítják meg a szabadságra való jogosultság szempontjából alkalmazott szolgálati idő kiszámítási módszerét.
Hazai munkajogunk három törvénye a jogosultság kodifikálásakor megegyezik abban, hogy a rendes szabadságot két jogcímre, alap- és pótszabadságra osztja. A szabadság mértékét meghatározó két összetevő között azonban hangsúlybeli különbséget találunk. A Munka Törvénykönyvében (Mt.) az alapszabadság domináns, húsz munkanapos minimális mértéke az életkor előrehaladtával növekszik, a maximumot (30 munkanap) a 45. életévben éri el. Ehhez képest másodlagos a pótszabadságok szerepe, melyek elsődlegesen szociális és egészségügyi körülményekre tekintettel kerültek meghatározásra (pld. fiatal munkavállalónak, gyermekét nevelő szülőnek járó pótszabadság). Az Mt. relatíve diszpozitív szabályozási logikájából adódóan nem kizárt, hogy kollektív vagy munkaszerződésben a törvényen túlmenően egyéb pótszabadság is megállapításra kerüljön, sőt az alapszabadság törvényi mértéke is emelhető. A szabályozási lehetőségre – némileg jogpropagandisztikus módon – maga az Mt. hívja fel a jogalkalmazók figyelmét [132. § (6) bekezdés].
A közszolgálati munkajogi törvények – szemben az Mt.-vel – nagyobb hangsúlyt adnak a pótszabadságnak. A közalkalmazottak húsz vagy huszonegy, a köztisztviselők huszonöt munkanapos mértékű alapszabadságát a jogviszonyban töltött idő alapján meghatározott fizetési – illetve besorolási – fokozatokhoz kapcsolódó pótszabadság növeli meg. Az előmenetel csúcsára érők így jutnak el a harmincnégy-harminchat napos mértékű évi szabadsághoz. Nincs viszont egység a két közszolgálati munkajogi törvény között a vezetői státus pótszabadsággal történő elismerésében. Amíg ugyanis a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) a fizetési fokozat alapján meghatározott pótszabadság mellett biztosít a magasabb vezető állásért tíz, a vezetőért öt munkanap pótszabadságot, addig a köztisztviselői törvény (Ktv.) egységes, kizárólag a vezetői beosztás alapján járó pótszabadság-struktúrát fogalmaz meg. Utóbbi esetben a vezetői beosztás foka bír jelentőséggel, s nem az, hogy annak betöltője hány év szolgálati idővel rendelkezik, melyik fizetési (besorolási) fokozaton áll. Így például egy minisztérium jelentős korkülönbségű két főosztályvezetője a „sarzsiért” egyaránt tizenkét munkanap pótszabadságot kap, két – eltérő generációhoz tartozó – közalkalmazotti iskolaigazgató szabadsága között viszont akár tíz munkanap különbség is lehet. A vezetői szabadság apropóján említést tehetünk a szabadság mértékének életszerűségéről, azaz a jogszabályok szerinti kiadhatóságról. A közigazgatási hierarchia élén állók például – beosztásuktól függően – harminchat-negyven nap rendes szabadsággal gazdálkodhatnak évenként. Miután a szabadságot munkanapban mérik, az említett mértékekre még rárakódnak a szombatok és vasárnapok, valamint a munkaszüneti napok. Költői a kérdés, egy év tizenkét hónapjából lehet-e az államtitkár közel két hónapot szabadságon? Mindez azonban nem csak a csúcson és nem csak a közszektorban gond, a feltételezett jogkövető magatartást a munkáltató körülményei eleve rossz irányba téríthetik.
Az Mt.-nek elsődlegesen a minimálstandardokat meghatározó szabályozásától eltérően, az állami fokozottabb szerepvállalás következményeként a Ktv., illetőleg a Kjt. részletesebb rendelkezéseket tartalmaz a szabadság feltételeinek megállapításakor. Ebben közös példa a közalkalmazotti és a köztisztviselői vezetők részére külön jogcímen biztosított pótszabadság jogszabályi megfogalmazása, de a Kjt. egyes nevesített munkakörökben további pótszabadságokat biztosít. Vélhetően közismert a nevelő-oktató munkát végzők, a pedagógusok pótszabadsága évi huszonöt nap mértékben, melyből a foglalkoztató legfeljebb tizenöt munkanapot az oktatással-neveléssel összefüggő munkára igénybe vehet. Megjegyzendő, ha ezen a címen a törvény nem adna többletszabadságot, megoldhatatlan lenne – különösen a két hónapos nyári iskolai szünet miatt – például a pedagógusok munkaidő-beosztása, munkakörükbe tartozó feladatokkal történő ellátása. Ezen túlmenően pótszabadság jár még a tudományos munkatárs, a föld alatt állandó jelleggel dolgozó, illetve az ionizáló sugárzásnak kitett munkahelyen naponta legalább három órát töltő közalkalmazottnak is. További jogcímként, 2001 újdonságaként jelent meg a Ktv.-ben a rekreációs szabadság. Jellege egyedülálló, mivel tartama egybefüggő hat hónap, a jogosultság megszerzéséhez az új szabadságjogcím életbelépését követően ténylegesen letöltött tíz év közszolgálati jogviszony kell. A fél év fizetett szünet a köz tisztviselőinek jár, a köz alkalmazottainak törvénye e tárgyban érintetlen maradt. Először a 2010-es évek munkaszervezési kihívása lesz a hat hó rekreáció hatékony hátterének (pld. helyettesítés, visszatérés stb.) biztosítása. Az Mt. és a közszolgálati törvények eltérő szabályozási szerepéből következik a közalkalmazottak és a köztisztviselők összességében magasabb mértékű, törvényben garantált rendes szabadságának megállapítása. Mindez az említett, fokozott állami szerepvállalásból adódó többletjogosítványok biztosítását jelenti, másrészt több esetben feltételezhetően egyfajta be nem vallott kompenzálása a közszféra egyes szektorai kedvezőtlen díjazásának.
A szabadságra való jogosultság szektorsemleges kérdése a jogszerző idő meghatározása. A kérdés kizárólag az, hogy a munkában nem töltött időtartamok közül melyek minősülnek szabadságra jogosítónak. A nemzetközi minimumot megállapító egyezmény kimondja: nem minősül a szabadságra való jogosultság tekintetében a szolgálati idő megszakításának az érintett személy akaratán kívüli betegség, baleset vagy szülési szabadság által előidézett távolmaradása a munkahelyéről. Hazai jogunk meghaladja a nemzetközi elvárások által támasztott követelményeket, mert a szülési szabadságon túlmenően szabadságra jogosítónak tekinti a gyermek gondozására vagy ápolására kapott fizetés nélküli szabadság első évét is. Mindez a gyakorlatban azzal a következménnyel jár, hogy egyesek – különösen a gyermeknevelésből az állásba visszatérő anyák – csak formálisan lépnek munkába, jószerivel azonnal megkezdik a szülési és fizetés nélküli szabadságuk alatt felhalmozódott rendes szabadságuk igénybevételét.
A 132. számú NMSZ-egyezmény továbbá tiltja az állami és szokásos ünnepnapok beszámítását a fizetett szabadságba, függetlenül attól, hogy azok az igénybe vett szabadság időtartamára esnek-e. Ugyanígy tilalmazott a betegség vagy baleset miatti munkaképtelenség beszámítása a fizetett éves szabadságba. E követelménynek összességében megfelel a magyar munkajog is, tekintettel azonban a jogalanyok széles körére és eltérő képességeire, szerencsésnek tartanánk, ha – azonosan az egyezménnyel és némileg jogpropagandisztikus jelleggel – az Mt. mindezt tételes szabályában is kimondaná.
KIVESSZÜK VAGY KIADJÁK?
A szabadság igénybevételére vonatkozó szabályok – egyezően a jogszerző idő szabályaival – szektorsemlegesek, a közszolgálatban is általánosan az Mt. előírásai érvényesülnek. A kérdésben köznyelvünk és a jogszabályi nyelvezet élesen elkülönül. Egy családi, baráti társalgásban mindig a szabadság kivételéről beszélünk, s nem arról, hogy a főnökünk mikor adja azt részünkre ki. Pedig a törvény nyelvén utóbbi a helyes beszéd! A szabadság kiadása a munkáltató ugyanolyan súlyú kötelezettsége, mint például a bérfizetés. Erre utal a tárgyban rendelkező nemzetközi munkajogi egyezmény, kimondva: a szabadság kivételének konkrét idejét a munkaadó határozza meg az érintett munkavállalóval folytatott konzultáció után. Az Mt. a nemzetközi követelménynek a magyar jogba történő átültetésekor előírja a munkavállaló előzetes meghallgatását, s a szabadság kiadási időpontjának legkésőbb a szabadság kezdete előtti egy hónappal történő közlését. A szabály csak a hosszabb időtartamra (pld. nyaralás) igénybe vett szabadságoknál életszerű, az egy-két napos, ad hoc jelleggel felmerülő távollétekre nem alkalmazható. A nemzetközi egyezmény és a törvény kimondott célja a szabadság kiadásának nemkívánatos elaprózása, az ezzel ellentétes eljárás a jogintézmény rendeltetését tenné fikcióvá. A nemzetközi norma a szabadság egyik részének legalább két folyamatos munkahetet elérő tartamát írja elő, az Mt. pedig ezzel kapcsolatban csak a munkavállaló kérésére teszi lehetővé a szabadság kettőnél több részletben történő kiadását. A nemzetközi paraméterekhez képest a magyar jog „munkavállalói bónuszaként” kezelhetjük az Mt. azon rendelkezését, amely az alapszabadság egynegyedére vonatkozik. Ezzel az időtartammal az alkalmazott saját belátása szerint rendelkezik, az igénybevétel egyetlen eljárási feltétele, hogy legkésőbb tizenöt nappal megelőzően közölni kell a munkáltatóval a szabadságra menetelt.
A szabadság kiadásának munkáltatói kötelezettségére tekintettel a munkaadónak terveznie kell a munkaidővel való gazdálkodás keretében, és előre fel kell mérnie azt, mely munkakör betöltőit mikor, milyen tartamra engedi szabadságra. Mindez inkább formálisan jogi kérdés, ténylegesen első helyen a munkáltató működésének hatékony megszervezése szerepel. A szabadság kiadásának megfelelő ütemezésével elkerülhető a foglalkoztatás költségeit megdrágító rendkívüli munkavégzés elrendelése, de elkerülhetőek azok az üresjáratok is, amikor elegendő feladat hiányában a munkavállalók munkaideje nem megfelelően kihasznált. A 132. számú egyezmény a szabadság jogszerű kiadásának legkésőbbi időpontjával kapcsolatban meglehetősen liberális szabályt tartalmaz. Eszerint a tárgyévben ki nem adott szabadságot a jogosultság keletkezését követő év vége után legfeljebb tizennyolc hónapon belül is ki lehet adni. A megmaradt szabadság ezen túli kiadása is jogszerű a munkáltató és a munkavállaló megállapodása alapján, mindennek azonban előfeltétele a munkaadói és a munkavállalói szervezetek kollektív tárgyalásának eredményeként vagy pedig az ország gyakorlatához illeszkedő módon e tárgyban megállapított, a szabadság időtartamára és a halasztási határidőre vonatkozó szabály. A nemzetközi háttér tág időintervallumához képest megszorító karakterű a magyar szabályozás, ugyanis nem általános jelleggel, hanem csak kivételesen fontos gazdasági érdek esetén lehet a tárgyévben ki nem adott szabadságot a következő esztendőben biztosítani. Erre legkésőbb a következő év június 30-ig, kollektív szerződés rendelkezése esetén december 31-ig van mód. A magyar szabály ugyanakkor nem rendelkezik arról, hogy a speciális gazdasági érdek esetén milyen mértékű szabadságot lehet a tárgyévet követően kiadni. Megítélésünk szerint ez a teljes szabadságnak csak töredéke lehet, hiszen a rendeltetésszerű joggyakorlás alapján a munkáltató csak kivételesen halaszthatja jövőre a szabadság kiadását. Az Mt.-nél még szigorúbb a Ktv., amely a tárgyévet követő január 31-ig teszi kötelezővé a nem biztosított rendes szabadság kiadását. A Ktv. módosítása ugyan előírja a február végéig pontosan elkészítendő szabadságolási tervet, de a legelőrelátóbb tervezés mellett sem biztos, hogy mindenki felemészti a tárgyévi keretet, s az sem biztos, hogy a köztisztviselői érdekeket legjobban a fennmaradt szabadság legkésőbb januári kötelező kiadása biztosítja. A Ktv. 2001-es módosításával bevezetett szigorítás hátterében valószínűleg a közigazgatásban felhalmozódott, több esetben akár száz munkanapot is meghaladó kiadatlan szabadság áll, amelynek biztosítására a következő év végéig kaptak haladékot a munkáltatók. A közszektorban felgyülemlett szabadság példájából általános jelleggel vonható le az a következtetés, hogy megfelelő munkáltatói képességek (pld. alkalmazotti létszám, munkaszervezés, munkaidő-gazdálkodás stb.) hiányában a szabadság törvényi követelményeihez fűzött jogalkotói szándék fikcióvá válhat.
PÉNZT VAGY SZABADSÁGOT?
A szabadság mértékének betarthatóságával kapcsolatos kérdőjel nem egyszerűsíthető pusztán pénzkérdéssé. A szabadságra való jog nemzetközi minimumait rendező egyezmény tilt és egyben semmissé is nyilvánít minden olyan megállapodást, amely a fizetett éves szabadságra vonatkozó igény beszámítására, kártalanítására vagy a szabadságról való lemondásra vonatkozik. A ki nem adott szabadságot ennek megfelelően pénzben megváltani nem lehet, az egyezmény a munkaviszony megszüntetésére korlátozza a letöltött szolgálati idő után járó, de még ki nem adott szabadság kifizetését. Az Mt.-nek a tárgyban rendelkező kógens szabálya taxatív felsorolást tartalmaz, így a munkaviszony bármilyen címen történő megszűnése, a munkavállaló sorkatonai vagy polgári szolgálatra történő behívása esetén teszi kötelezővé a munkáltatónál eltöltött idővel arányos, ki nem adott szabadságra járó távolléti díj megfizetését. A nemzetközi és a magyar munkajog alapján előírt szabály hatályosulásához feltétlenül szükséges a felek kölcsönös érdeke, így például az, hogy ne érje meg jobban „papíron” szabadságra menni. Ekkor nő föl talán az alkotmányos szabadsághoz való joghoz a munkajog szabadságra való jogosultsága.
Dr. Horváth István
