Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A paragrafusok között itthon és az EU-ban egyaránt otthonos jogász, Czuczai Jenő immár negyedik éve tapossa a magyar fogyasztói jogorvoslás szerfölött göröngyös útjait. 1998-ban derült ki, hogy a nagy forgalmazótól vett drága laptopja silány áru. Több mint másfél éve húzódik Budapesten a fogyasztóvédelmi törvény szerint 30 – de legfeljebb 60 – nap alatt megoldandó békéltető testületi eljárás. (Az elvileg azonosan rövid határidejű fogyasztóvédelmi főfelügyelőségi – államigazgatási – eljárás is majdnem két évig elhúzódott.) A kártérítési ügy most a bíróság előtt van, várva a ki tudja, mikori jogerős ítéletre.
– Ön a nyáron az Európai Tanulmányok 2002 Alapítvány konferenciáján civil és állami fogyasztóvédők előtt szenvedélyes, ugyanakkor érvgazdag beszédben ostorozta Magyarország uniós csatlakozási lemaradását a fogyasztóvédelemben. Felidézné a fogyasztóvédelmi csatlakozás viszonylag gyors, ideiglenes lezárásának és a hivatalos magyar elégedettségnek szögesen ellentmondó gondolatmenetét?
– Nem a tetszetősség okán használom a következő képet: Magyarország egy gyorsuló expresszvonatra (ez az EU) akar felkapaszkodni, miközben egyre nő a sebességkülönbség (az uniós és a hazai jogalkotás között). Az EU-csatlakozásig magyar nyelven nem kevesebb, mint 130 ezer oldal joganyagot kell átvenni, sőt e szám egyre nő. A következő 15 hónapban a magyar jogközelítési folyamatot tekintve összességében kb. 250 jogszabályt kell vagy (újként) megalkotni vagy (a már meglévőt) módosítani. Közöttük van az Alkotmány, továbbá még legalább tíz, kétharmados parlamenti többséget igénylő törvény. Témánk, a fogyasztóvédelem egyelőre nem kapja meg azt a politikai prioritást és állami figyelmet sem, amelyet egyrészt egy túlnyomóan a magántulajdonra alapozott piacgazdaságban, másrészt rövidesen az Európai Unió tagjává váló országban megérdemelne. Fogyasztóvédelmi jogközelítésünk követő jellegű, súlyos lemaradásoktól terhelt normaalkotási folyamat. Intézményfejlesztési szempontból még mindig a tűzoltó politika uralkodik. A fogyasztói jogviták bíróságon kívüli, valamint bírósági eljárás keretében történő rendezése pedig komoly problémákat vet fel. Ez a három összefüggés s tény kiegészül azzal, hogy az egész kérdéskört mára az EU-ban végbemenő igen nagy horderejű változások is komplikálják. Főleg az új gazdaságról, a tudásalapú információs társadalomról, az elektronikus Európa koncepciójáról van szó, amelyek magában az unióban is újraírnak számos, a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos közösségi jogszabályt. Új, roppant dinamikus jogalkotást gerjesztenek tagállami szinten is, és végül, de nem utolsósorban az EU-n belül diverzifikálják az egész fogyasztóvédelmi implementációs rendszert (például határokon átnyúló fogyasztói konfliktusfeloldó rendszerek felállítása stb.). Az elektronikus Európa ugyanis nem ismer határokat, sem jogi, sem gazdasági, sem pedig intézményi vagy akár pszichológiai szemszögből. A mai magyar helyzet előzményeihez viszont érdemes Albert Rothacher professzort idézni: a szocializmusban – más néven ugyan, de – létezett „fogyasztóvédelem”-nek öt vonatkozásban erősen megkérdőjelezhető volt a létjogosultsága. E súlyos hiányok: a civil szerveződések és kezdeményezések támogatásának elmaradása, a fogyasztóvédelem alacsony politikai prioritása, az intézményhálózat szükséges fejlesztésének elmaradása, továbbá az alacsonyabb szintű jogszabályok uralkodó volta, valamint az, hogy az egész folyamat elhalt a jogérvényesítés során. A rendszerváltozás után 1996-ig alig történt valami előrelépés, kivéve a térségünkben elsőként, 1993-ban megalkotott magyar termékfelelősségi törvényt. Akkor, 1997 tavaszán a Magyar Jogászegylet egyik rendezvényén tettem szóvá a fogyasztóvédelmi jogközelítés majdnem teljes hiányát, ami később bekerült az Európai Bizottság azévi országjelentésében fölsorolt problémák közé is. Ezután 1997 végén megszületett az 1998 márciusától hatályos kerettörvény, a fogyasztóvédelmi törvény. Azonban az itt-ott meglévő kedvező változások dacára véleményem szerint ma is hiányzik a koherens, átfogó, rendszerszemléletű fogyasztóvédelmi politika Magyarországon, mely hiányából fakadó működési zavarok végső soron a társadalomra fognak visszaütni.
– Fenntartja ezt az állítását a csatlakozási tárgyalások fogyasztóvédelmi fejezetének viszonylag régi és sima lezárása ellenére is?
– Habár 1997 után felgyorsult a fogyasztóvédelmi jogalkotás, az alapprobléma az, hogy e témakör mindmáig nem kapta meg a szükséges politikai prioritást. Meggyőződésem szerint csupán az a gazdaság és társadalom lehet önmagára büszke, amelynek igen fejlett fogyasztói politikája (kultúrája) van. S e politikában az állami és a civil társadalmi működésnek szimbiózisban kell állnia, valamint nélkülözhetetlen a működőképes és hatékony jogérvényesítő rendszer kiépítése is. Ahol a fogyasztó még mindig nem elismert, ahol ő a gazdasági tevékenységnek továbbra is csupán terméke, tárgya, nem pedig célzott értelme, ott zavarok vannak. Ma még a fogyasztó nem minőségi tényező, gyakorlatilag nincs jelen a gazdálkodók üzleti stratégiájában, de az állami politika szintjén is csak marginálisan, érintőlegesen tűnik fel. Az állam, ha éppen szükséges, kampányszerűen és dömpingszerűen alkot néhány jogszabályt, hogy e területtel ne legyen az EU-nak baja, kipipáltatik az adott jogközelítési feladat, azután az egészet ismét jó időre „elfelejtik”. A XXI. század jóléti állama modern fogyasztó(védelm)i kultúrájának, fejlett jogvédelmi intézményrendszerének, átlátható világos jogszabályi környezetének az eléréséhez így biztosan évtizedekre lesz szükségünk. Pedig ez az Európai Közösség belső piacába belépőjegy, egyszersmind a 400 milliós ottani fogyasztói piac minőségbiztosításának záloga.
– Melyek lennének a közvetlen teendőink e nyilvánvalón kínos, a fogyasztókat tömegesen frusztráló elmaradás gyorsabb felszámolásához?
– Meg kellene változtatni az Országgyűlés szerepét a fogyasztói politika formálásában, és újra kellene gondolni e politikai szint társadalmi jelentőségét etekintetben. A kormány terjesszen be a parlamentnek legalább két évre szóló középtávú fogyasztóvédelmi politikai koncepciót.
– Hivatalosan most is van ilyen politika!
– Igen, de ki tud róla? Miféle formát öltött és milyen nyilvánosságot kapott? Ha valami az Országgyűlés elé kerül, nyomban nagyobb figyelmet kap a média részéről, a parlamenti bizottságok kénytelenek tárgyalni a fogyasztóvédelemről, a pártoknak állást kell foglalniuk ezzel kapcsolatban, fény vetődik a finanszírozási problémákra, a szőnyeg alá söpört kérdésekre, a neuralgikus pontokra – mint amilyen például a civil szerveződések működésének elősegítése, a 21. évszázadnak megfelelő bírósági működés és eljárási rend kialakulatlansága a fogyasztói perekben, vagy hogy létezik-e egyáltalán EU-szintű fogyasztói kultúra ma Magyarországon. S azt is meg kell vizsgálni, mindez hogyan befolyásolja a mindennapokat, hiszen a politikának nem öncélúnak kell lennie, hanem az emberek, az állampolgárok, a magyarországi fogyasztók érdekei feltárójának, szintetizálójának, gondjai megoldójának. Szlovéniában bevitték a parlament elé a középtávú fogyasztóvédelmi politikát – az utóbbi két évben a jogalkotásban, de a fogyasztói kultúra megteremtésében, a civil szervezetek támogatásában, a tájékoztatásban és az oktatásban is hatalmas haladás zajlott le náluk, amit az Európai Bizottság is elismert legutolsó szlovén országjelentésében. Itthon szintúgy lökést kell adni ennek az ügynek, hogy méltó helyére kerülhessen a politika színpadán. Enélkül nem sok jót lehet a magyar fogyasztóvédelem ügyének jósolni.
– Az EU-jogrendhez történő hazai jogközelítés viszonylag csekély hátralékáról szoktak beszélni kormányzati körökben a fogyasztóvédelmet illetően. Mi a véleménye a sürgős jogi, jogszabályi teendőkről?
– Számításaim szerint mintegy 20-25 jogszabály vár megalkotásra vagy szorul sürgősen módosításra ma Magyarországon, nem szólva az elektronikus kereskedelemmel, az információs társadalommal és az új gazdasággal foglalkozó, mostanában születő közel tucatnyi új EU-s jogszabályról. Az Országgyűlés elé rövidesen a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos jogközelítést célzó törvénycsomagokat kell bevinni, előtte természetesen egyeztetve – nézetem szerint – valamennyi érintettel, igy például a fogyasztóvédelmi civil szervezetekkel. Fogyasztóvédelmi okból szorul módosításra például a polgári törvénykönyv (lásd az új közösségi garancia-irányelvet), a már említett 1997-es fogyasztóvédelmi törvény (például az új ideiglenes intézkedésről szóló közösségi irányelv átvétele miatt vagy a bíróságon kívüli jogorvoslati rendszer hatékonyabbá tétele miatt stb.), vagy a termékfelelősségi törvény (a csatlakozási tárgyalásokon vállalt kötelezettség teljesítése céljából), nem szólva az ágazati törvények fogyasztóvédelmi rendelkezéseinek „frissítéséről”. De új jogszabályt kell például alkotni egy 1993-as Európa tanácsi rendelet átvétele céljából is, mely a harmadik országokból importált termékek termékbiztonsági ellenőrzését illeti. A teljes harmonizáció miatt számos már hatályos fogyasztóvédelmi jogszabályhoz (rendelethez) kell még hozzányúlni (például a házaló kereskedésről szólóhoz stb.). Említettem, hogy a Ptk. módosításával át kell vennünk például az új közösségi ún. garancia-irányelvet: ma senki sem gondol rá, hogy a tartós használati cikkekre vonatkozó minimális jótállási idő – ennek következtében – az általános egyről két évre fog változni. Ez nem csupán a fogyasztó biztonságát, hanem a gyártók és a kereskedők kockázatát is növelni fogja. Ezért a gazdálkodók várhatóan komoly lobbizásba fognak vagy a jogszabály elodázása érdekében, vagy azért, hogy a szövegébe kiskapukat építsenek be. Míg azonban az EU jogalkotása egyértelműen a fogyasztók mellé áll, a hazai ezzel úgy tűnik még adós. Széles értelemben – de a jogközelítést is tekintve – vannak teendők még: az általános termékbiztonság normaanyagát tekintve, az ipari termékek szabad áramlását, a szabványosítást, a mérésügyet érintően, de az egészségügyben, az élelmiszeripart érintő biztonsági előírásokban is. Ráadásul a fogyasztókat érintő jogorvoslati eljárások rendkívül elhúzódnak, akár a bíróságokon, akár a békéltető testületek előtt, akár pedig a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőségen. Saját tapasztalataim alapján is mondhatom: elképesztő, hogy egy károsult fogyasztó mennyi idő alatt kap jogorvoslatot. Körülbelül öt év alatt nyerheti meg a magyarországi fogyasztó végrehajthatóan a kártérítési perét, főleg mivel a mai hatályos jog szerint a bizonyítási teher a fogyasztóra telepített. A per a gazdálkodó szervezet által egyébként is elhúzható, a kívánt bizonyítékok pedig – különösen az idő múlásával – nehezen beszerezhetők a fogyasztó által. Módosítani kell tehát az eljárási rendelkezéseket is, szerintem. Az EU-ban az úgynevezett fogyasztóvédelmet érintő ügycsoportok kereskedelmi jogi pereknek tekintendők, s a tagállamok többségében a fogyasztóvédelmi jog a kereskedelmi jog részeként funkcionál, amelyet szakosított bírósági tanácsok vagy kereskedelmi bíróságok alkalmaznak. Mivel a fogyasztóvédelmi jog hihetetlenül komplex, heterogén joganyag, még a kifejezetten erre szakosodott jogásznak sincs könnyű dolga, hogy azt megismerje, hát még a tájékozatlan fogyasztónak! Egy vagy akár sok ezer fogyasztó állhat szemben – külön-külön fogyasztói jogvitákban – akár egy nagy multinacionális céggel. Az ügy szereplői még: a Fogyasztóvédelmi (Fő)felügyelőség, no meg a teendőikre még rá nem ébredt települési önkormányzatok. (Ez utóbbiak szerepével egyébként külön foglalkozik – egyelőre nem sok gyakorlati eredménnyel – maga a fogyasztóvédelmi törvény.) Végül szereplő lehet még a jogorvoslati eljárásban a túlterhelt, „mellékesen és esetlegesen” olykor fogyasztóvédelmi ügyben is eljáró bíróság. Ráadásul a folyamatosan másféle ügyek százai alatt nyögő bíró megpróbálja ma a bonyolult fogyasztóvédelmi perekben saját ügyviteli statisztikáját javítani, és így elsődlegesen törekedni a gyors, a lehető legegyszerűbb formál-jogi (azaz az ügy érdemébe bele nem menő) ügylezárásra (ez az esetek többségében persze nem a fogyasztónak kedvez!). Ugyanakkor a bizonyítási teher – mint említettem – a fogyasztón van, mivel ő a felperes. A békéltető testülethez, amelynek még sokszor infrastruktúrája sincsen, hiába fordul: az illetékes ugyanis szabadságon, betegállományban van, nem érhető el és így tovább. A károsult fogyasztó egyébként valószínűleg még a békéltető testületről sem tud mert állami támogatás híján a fogyasztóvédelmi civil szervezetek nem kellően tájékoztatták e testületek létéről. Magam nemrég Békés megyében próbaképpen fürdőben, ABC-ben, vasútállomáson kérdezősködtem, hallott-e valaki már a fogyasztói jogorvoslattal kapcsolatban a békéltető testületekről: senkit sem találtam, aki tudott volna róla.
– Marad a megyei, a fővárosi fogyasztóvédelmi felügyelőség, netán rögtön a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség?
– Igen ám, de ha a főfelügyelőség megállapítja a szabályszegést és a vétkes gazdálkodó terhére, de az állam javára kirója a fogyasztóvédelmi bírságot – másfél év múlva! –, azzal mit ér a károsult fogyasztó? Jobb esetben erkölcsi elégtételt kap, s közben ügye vánszorgása, a hercehurca miatt persze idegösszeomlást. A kártérítés eleve bírósági hatáskör... Azonban amíg nincs jogerős fogyasztóvédelmi – azaz közigazgatási – határozat, addig nehéz a bírósághoz fordulni. Azután pedig a polgári perrendtartás szerint a felperes fogyasztónak kell bizonyítania, jóformán mindent. Noha a hibás termék a fogyasztó birtokában van, az azzal kapcsolatos fontos információk a vállalkozásnál keletkeztek, vagy más okból a szerviznél maradtak. E szerviz pedig már a kezdet kezdetén a fogyasztóra kényszerítette az általános szerződési feltételek nevű, minden javítói felelősséget kizáró, futószalagon készült blankettaszerződését, a megjavítandó termékért pedig adott egy garanciajegy nevű fecnit. Mindemellett a szóban forgó fogyasztó egyedül is van, hiszen nem tanúk kíséretében jár az ember vásárolni vagy a szervizbe. Saját peremben egyébként felajánlotta a gazdálkodó szervezet, hogy tanúvallomást tesz akár az összes munkavállalója, no persze nem mellettem, mint károsult-fogyasztó mellett. A fogyasztó tehát sokszoros hátránnyal indul e jogvitában, hiszen bizalommal volt, nem gyanakodott előre, s így becsapták. Normális az, hogy a fogyasztó a bizalmára ráfizessen a modern piacgazdaságban? Hogy lesz így bizalma a sok millió fogyasztónak a sokkal áttételesebb elektronikus kereskedelemben?
– Ezzel szemben mit nevezhetünk ma EU-modellnek?
– Ott hatalmas méretű a jogalkotás: az EU követelményrendszerét be tudom mutatni, csak az EK fogyasztóvédelmi jogáról szóló kötet 300 oldal, a tagállami implementációs tapasztalatok nélkül. 1998-ban fogadták el a bizottság egy ajánlását a bíróságon kívüli fogyasztói jogvitákat feloldó intézmények működési elveiről, magyar kifejezéssel s egyszerűbben az ún. békéltető testületekről. Ilyen féljudiciális intézmények minden tagállamban léteznek, alapelvként gyors, hatékony, szakszerű jogorvoslatot nyújtandó. A bizonyítási terhet itt a gazdálkodó szervezet viseli többnyire: be kell mutatnia például, hogy az adott helyzetben, a konkrét esetben a fogyasztóvédelmi jogszabályoknak megfelelően járt el. A jogsértő gazdálkodó szervezetet együttműködési kötelezettség is terheli. Magyarországon is erre, a bizonyítási teherviselés megfordítására van szükség különösen a bíróságok előtti fogyasztóvédelmi perekben, meg többek között a törvény szabta közigazgatási eljárási határidők betartására, mert a jogállam a törvények betartásáról ismerszik meg – legyen szó akár békéltető testületről, akár Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőségről. Ezenkívül szakosodott bírákat kellene kiképezni, erre – mármint a fogyasztóvédelemre – specializálódott bírósági tanácsokat indokolt felállítani. Két éve kértem egy statisztikát az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalától a fogyasztóvédelmi perek helyzetéről a bírósági ügyszakban. A válasz: nincs ide vágó statisztika, az ilyen perek egyszerűen szavatossági tárgyú perekként folynak a vagyonjogi csoportokban a helyi bíróságok előtt. Úgy tűnik, még a hazai igazságszolgáltatás sem sejti, micsoda fogyasztóvédelmi jogtömeg – és peráradat! – fog rázúdulni az uniós csatlakozás után. Kilencvennél több közösségi jogszabályt kell majd megérteniük a magyar bíráknak a hazai joganyag mellett, megismerve közben a tagállamok, valamint az Európai Közösségek Bíróságának óriási ítélkezési gyakorlatát, miközben perek százai juthatnak el az előzetes véleménykérési eljárás keretében akár Luxembourgig, a közösségi bíróság székhelyéig is. A fogyasztóvédelem az egyik legszabályozottabb területe ugyanis az EK belső piacának.
– Meghatározható, hogy pontosan mekkora a jogharmonizációs lemaradásunk?
– A feladathalmaz óriási, és 2002 vége nagyon közeli, s hamarosan nem csupán Magyarország, hanem az EU állampolgárai is leszünk. Körülbelül egyharmada hátravan még a jogközelítési feladatoknak, nem beszélve az intézményfejlesztésről. Életet kell lehelni a békéltető testületekbe – az állampolgárok növekvő fogyasztói bizalma, javuló közérzete jobbítja ugyanis az országimázst. A turisták számára sem fognak akkor vendéglátóhelyi feketelisták készülni. Ehhez viszont jókora szemlélet-, stílus- és értékorientáció-változásra van szükség, de sürgősen. Magam például gyakorló jogászként a csatlakozás után jól megélnék a fogyasztóvédelmi perekből: no nem a cipőszavatossági perekre gondolok, hanem a hiányos jogharmonizációra, a fogyatékosan, rosszul működő intézményrendszer miatti jogsérelmekre, 2004-től pedig az ezzel kapcsolatban tucatszám induló luxembourgi pereket értve alatta, amelyekben az alperes már a magyar állam vagy annak valamilyen szerve lesz.
– Okozhat-e ez a problémakör váratlan nemzetközi gondokat? Magyarán: megakaszthatja-e mindez uniós csatlakozásunk folyamatát?
– Nem. De tegyük hozzá, nemcsak arról szól a történet, hogy Brüsszelnek megfeleljünk, még akkor sem, ha magáról a csatlakozásról minden jel szerint már megszületett a politikai döntés. A magyar társadalomnak is fel kell készülnie ugyanis a csatlakozásra, s ez nem apologetikus mosolydiplomácián múlik. A közösség 400 milliós belső piacához fog minden magyar állampolgár csatlakozni feltehetően 2004 táján, azonban nincs az érintett országok fogyasztói társadalmai között eléggé interaktív párbeszéd: ezért is oly feszítő még az egymás iránti bizalmatlanság.
– Vajon az EU miért nem foglalkozik ezzel? Miért csupán kevés fogyasztóvédelmi gondot tett szóvá a tavalyi év végi EU-országjelentés?
– Ugyanaz lehet a helyzet, mint az élelmiszer-biztonsággal. A kergermarha-kór kellett hozzá, hogy intenzív figyelmet kapjon e terület. Ám a „legutolsó” számlát nem a rossz jogszabály-előkészítők, a nemtörődöm politikusok, néha a gondokat bagatellizálni hajlamos integrációs szakemberek fogják megfizetni. A fogyasztó állja majd a cechet – Magyarországon, s még inkább a jelenlegi tagállamok polgárai (Svédország, Dánia, Hollandia, Ausztria stb.) a kibővítés után. A végső kárviselő pedig – ha nem következik be változás – a fogyasztók Európája lesz.
Újlaki-Vátz László
