Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az általános forgalmi adóról (áfa) rendelkező 1992. évi LXXIV. törvény záró és átmeneti rendelkezései (71.-73. §-ok) például jó néhány témában felhatalmazást adnak a kormánynak, egyes minisztereknek, az adóhatóságnak, a vámhivatalnak áfamentesség engedélyezésére, különleges eljárás alapján áfa-visszaigénylésre. Ilyen különleges eljárás alapján lehet például visszaigényelni a lakásépítés áfájának egy részét, a külföldi utas, a külföldön nyilvántartásba vett adóalany, a diplomáciai képviseletek, a szociális, jóléti, „karitatív” társadalmi szervezetek, egyházak, alapítványok számára felszámított áfát. A visszaigénylés feltételeit vagy a törvény, vagy a szabályozásra felhatalmazott szervezet határozza meg.
A törvény 71. § (9) bekezdése alapján többször is eljártunk – a feltételeknek megfelelő – alapítványok áfájának visszaigénylése ügyében. A (9) bekezdés szerint: „Az adóhatóság felhatalmazást kap arra, hogy az e törvény rendelkezései alapján le nem vonható, az a) pontban felsorolt – a magánszemélyek széles körét érintő szociális, egészségügyi, nevelési, oktatási, kulturális, hitéleti, környezetvédelmi, terület- és településfejlesztési feladatok ellátása – tevékenységek érdekében felmerült kiadásokra (ide nem értve ...) jutó előzetesen felszámított adó visszatérítését indokolt kérelemre saját hatáskörben, méltányosságból engedélyezze … (felsorolja a jogosult szervezeteket), mely az alábbi feltételeknek megfelel (a-d pontok.” A feltételek egyik sarkalatos pontja a c) pont szerint: „vezetője, igazgatást ellátó, valamint az igazgatásban közreműködő személyek részére pénzbeni vagy természetbeni ellenszolgáltatást (ideértve a költségtérítést is) nem nyújt, és ezek a személyek, valamint hozzátartozóik sem közvetlenül, sem közvetetten nem élveznek előnyt a szervezet működéséből.”
Az áfatörvény ugyan nem határozza meg a vezető, az igazgatást ellátó személy és az igazgatásban közreműködő személy fogalmát, de az első kettőnél az elnökségre, kuratóriumra, azok vezetőire, tisztségviselőire gondolhatunk. A törvény szövegéből nem derül ki, hogy kik tekinthetők az igazgatásban közreműködőnek, de talán még azok sem, akik – nagyobb szervezet esetén – a hierarchia valamely vezetői szintjén, belső szabályok, utasítások, döntések végrehajtói. Azok pedig, akik döntési jogosultság nélkül, kifejezetten végrehajtási feladatot látnak el, véleményem szerint nem tekinthetők – ilyen értelemben – az igazgatásban közreműködőnek.
A gyakorlat azt mutatja, hogy az összes feltétel megléte esetén is igen hosszadalmas az áfát visszaigényelni, hiszen számtalan dokumentumot, igazolást kell benyújtani, amit rendszeresen újabb és újabb igények követnek. Például egy olyan visszaigénylési kérelemnél, amelyben több száz számla szerepelt, az APEH igénye az volt, hogy minden egyes számlára a kuratórium elnöke írja fel a felhasználás célját, ezt aláírásával egyenként igazolja és pecsételje le. A törvény betűje alapján ezt nem kifogásolhattuk, de ennél rugalmasabb kezelést is el tudok képzelni (pld. egy listát, ahol a célt számlánként meg lehet jelölni, az aláírást és a bélyegzőt a lista végére helyezni).
A törvény szövege, az adóhatóság magatartása egyaránt arra utal, hogy a nemes céllal működő társadalmi szervezeteket preferálni akarja, és kiszűrje a csalókat, elkerülje a büdzsé indokolatlan megrövidítését. Ezt el kell fogadnunk még akkor is, ha a rendszer nem működik mindig ilyen jól.
A közelmúltban azonban egy olyan belső utasítás jelent meg az APEH egyik főhivatalnokának aláírásával, ami aligha tekinthető a törvény, sőt az alkotmányosság szellemével összeegyeztethetőnek, éppen a fent idézett, c) pontban megfogalmazott korlátokra nézve. Éppen a belső utasítás hatására, továbbá az ügyintézői buzgóság túlburjánzása (félelme?) miatt felére, harmadára csökkenhet az ebben az eljárásban ténylegesen visszaigényelhető áfa.
A főhivatalnok a belső utasításban megfogalmazza – a Pénzügyminisztérium meg nem nevezett szervezetével való egyeztetésre hivatkozva –, hogy mi volt a törvényalkotó szándéka. Ebből – a korrekt módon valószínűleg meg nem határozható szándékból – aztán igen messzemenő következtetést von le, ami szerint „a napi beszerzések intézésében, az adminisztrációban, a napi ügyintézésben (pld. szervezési munkák, levelezés, hivatali adminisztráció, adománygyűjtés, pályázatírás) részt vevő személyek részére történő kifizetés az áfa-visszatérítés lehetőségét kizárja”. Ha az ügyintéző ezt a logikát és következtetési metódust alkalmazza, a visszaigénylésre érdemtelen társadalmi szervezetek körébe vonandónak vélheti azt a visszaigénylőt is, aki egy társaságot bíz meg a visszaigénylés lebonyolításával – mellesleg a társaság végzi az illető szervezet könyvelési munkáit is –, amelynek alkalmazottja képviseli a társadalmi szervezetet az APEH előtt a visszaigénylés során. Feltételezhető ugyanis – bár nem biztos –, hogy az illető társaság pénzbeni ellenszolgáltatásban (számla ellenében), sőt az alkalmazott fizetésben részesül, amely esetben viszont az áfa visszatérítését – a törvényalkotó szándéka szerint és a belső körlevél szerint (!) – meg kell tagadni.
Képzeljünk csak el egy alapítványt, amely egy település rászorult nyugdíjasainak szociális gondozását vállalja magára. De vannak társadalmi szervezetek, amelyek ennél szélesebb körben vállalnak karitatív tevékenységet (pld. Magyar Máltai Szeretetszolgálat). A szociális ellátással kapcsolatban felmerült költségekre jutó áfát a törvény alapján vissza lehetne igényelni. Nyilván lehet (sőt kell hogy legyen) az alapítványnak olyan alkalmazottja, aki – ha csak munkaideje egy részében is – pénzügyekkel, adminisztrációval foglalkozik, levelet gépel stb., azaz az APEH belső utasításában közölt tevékenységet végez. Ennélfogva azonban az áfa már nem igényelhető vissza, és szinte nem is lehet találni olyan szervezetet, amelyiknek megáll a jogosultsága.
Felmerül továbbá az az eset, amikor a társadalmi szervezet vállalkozási tevékenységet is végez – ami egyébként semmi módon nincs tiltva –, ehhez kapcsolódva vannak alkalmazottai, akik az APEH által „tiltott” tevékenységet végzik (pénzkezelés, levelezés stb.). Ebben az esetben vajon mi az APEH álláspontja?
Hogyan lehet megállapítani a törvény elfogadását követő kilencedik évben, mi volt a törvényalkotó szándéka 1992-ben? Kinek jó az, ha egy ilyen nemes – és úgy gondolom, a költségvetésnek túl sok pénzbe nem kerülő – szándékot a fiskális szemlélet megbuktat? Hol van a jogbiztonság, amiről azt gondolná az ember, hogy elegendő a jogszabályokat ismerni egy eljárás lebonyolításához?
Kovács János
