Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az Amszterdami Szerződés (a továbbiakban: Szerződés) 39. cikke mint elsődleges jogforrás írja körül azokat az alapokat, melyekre a munkaerő szabad áramlásának rendszere felépül. A cikk 1. bekezdése szerint a dolgozók mozgásának szabadságát a közösségen belül biztosítani kell. E szabadság magában foglalja a tagállamok dolgozói közötti, nemzetiségi alapon történő diszkrimináció minden fajtájának megszüntetését a munkavállalás, a javadalmazás, valamint a munka- és alkalmazási körülmények tekintetében, továbbá a jogot arra, hogy a közrenden, közbiztonságon és közegészségügyön alapuló korlátozásoktól eltekintve (a) a ténylegesen felajánlott állásajánlatot a dolgozó elfogadja, (b) ilyen célból a tagállamok területén szabadon mozogjon, (c) egyik tagállam területén alkalmaztatás céljából letelepedjen és (d) annak a tagállamnak a területén maradjon a munkaviszony megszűnte után is, ahol korábban alkalmazásban állt. E cikk rendelkezései nem vonatkoznak a közszolgálati szektorban történő alkalmazásra.
A Szerződés 39. cikkén túl, másodlagos jogforrásként, a később hivatkozandó esetjog mellett, négy további uniós jogszabálynak van kiemelkedő jelentősége. Ezek a következők:
- a Tanács 1612/68 számú rendelete a Szerződés 39. cikke (2) bekezdésének és a (3) bekezdés (a), (b) és (c) pontjainak implementációjáról (a dolgozók és a dolgozók családtagjainak jogairól),
- a Tanács 64/221 számú irányelve, a Szerződés 39. cikk (3) bekezdésének implementációjáról (a tagállamok közjogi, közbiztonsági és közegészségügyi alapokon nyugvó derogációs jogairól),
- a Tanács 68/360 számú irányelve, a Szerződés 39. cikk (3) bekezdése (b) és (c) pontjainak implementációjáról (a területre való belépés és az ott-tartózkodás jogáról),
– a Bizottság 1251/70 számú rendelete, a 39. cikk (3) bekezdés (d) pontjának implementációjáról (az alkalmazás megszűnése utáni helyben maradás jogáról).
Kik és hol mozoghatnak szabadon?
A 39. cikk területi hatálya
A rendelkezés területi hatálya természetesen az Unió tagállamainak területére korlátozódik, extraterritoriális hatálya nincs. Vannak viszont bizonyos korlátozások, melyek abból a szempontból lehetnek érdekesek a magyar jogászok számára, hogy egyes jelenlegi tagállamok csatlakozási szerződéseiben hogyan és főleg milyen jellegű korlátozásokat, azaz ún. derogációkat vezettek be. A legkisebb gyakorlati jelentőségű derogáció e körben valószínűleg az, hogy a 39. cikk hatálya a Görögországban lévő, ún. Athosz-hegyi szerzetesi köztársaságra nem terjed ki. Ugyancsak nem vonatkozik a dolgozók szabad mozgása a Nagy-Britanniához tartozó Csatorna-szigetekre és a Man szigetre. A Finnországhoz tartozó, de szinte kizárólag svéd lakosságú Cland sziget tekintetében is érvényesülnek bizonyos korlátozások. Az Unióhoz nem tartozó európai miniállamok – noha kizárólag uniós tagállamokkal határosak – szintén kívül esnek a 39. cikk területi hatályán. Ezek közül csupán egyetlen kivétel van, Liechteinstein: ez az ország ugyan nem tagja az uniónak, azonban az EFTA tagjaként munkaerőpiaca az Unióéval teljesen integrált és állampolgárait ugyanazok a jogok illetik a 39. cikk által szabályozott körben, mint az uniós tagállamok állampolgárait.
A személyi hatály
Mindenekelőtt arra a kérdése kell választ adnunk, hogy a közösségi jog szempontjából kit kell dolgozónak tekinteni?
A dolgozó jogi koncepciója az egész Unióban teljesen egységes, azt kizárólag a közösségi jog és sohasem az egyes tagállamok nemzeti joga határozza meg. Az Európai Bíróság („ECJ” vagy „Bíróság”) következetes joggyakorlata szerint nincs jelentősége a munkanap hosszúságának (Levin), sem annak, hogy részmunkaidőben foglalkoztatják, vagy, ha a munkabéréből esetleg nem is tudja magát önállóan fenntartani (Kempf), sőt az is irreleváns, ha a munkabér egy részét vagy akár az egészet természetben kapja (Steymann). Az ECJ a Singh-ügyben megállapította: teljességgel közömbös, hogy a munkavállalót milyen motívum vezette a munkaviszony létesítésekor, ugyanakkor aláhúzta, hogy magánszemélyek nem élhetnek vissza a közösségi szabadságjogokkal, így a Közösségen belüli szabad mozgás szabadságával és nem kerülhetik meg a nemzeti bevándorlási jogszabályokat sem.
A 68/360-as tanácsi irányelv tovább szélesíti a dolgozó definícióját, és abba beleérti az ideiglenesen foglalkoztatottakat, az idénymunkásokat, valamint a határ menti területeken ingázó vendégmunkásokat is.
Noha a dolgozó jogi kategóriája a fentiek fényében is láthatóan meglehetősen rugalmas, mégsem határtalanul tág. A Bettray-ügyben úgy döntött az ECJ, hogy nem adható meg a dolgozói státus annak a személynek, akinek tevékenységét sokkal inkább saját személyes szükségletei, mintsem valóságos gazdasági szükség határozza meg. Ebben az eljárásban egy német illetőségű személyről volt szó, aki részt vett egy volt kábítószer-élvezők számára a holland hatóságok által fenntartott és finanszírozott munkaterápiás foglalkoztatásban. Az ECJ szerint a tevékenységet nem lehet a 39. cikk értelmében munkatevékenységnek tekinteni, ha az pusztán rehabilitációs és reintegrációs célzatú és az anyagi juttatás sem az elvégzett munka bére, hanem csupán az a célja, hogy a személy idővel képessé váljon rendes munkaviszony létesítésére. Ugyancsak nem tekinthető a 39. cikk szerinti dolgozónak az ún. ön-foglalkoztató személy. A Lebon-ügyben hozott határozatában az ECJ leszögezte, hogy az úgynevezett job-seekerek a munkába lépéssel kapcsolatos jogok tekintetében teljes mértékben dolgozónak minősülnek, a munkaviszonnyal csak indirekten összefüggő szociális jogok és adókedvezmények tekintetében azonban nem.
Miután bemutattuk, hogy az Európai Bíróság joggyakorlata hogyan alakította és pontosította a Szerződés 39. cikke szerinti dolgozó jogi kategóriáját, az alábbiakban kíséreljük meg definiálni a közösségi jog által alkalmazott „dolgozó” fogalmát.
Dolgozón a közösségi jog olyan természetes személyt ért, aki más természetes vagy jogi személy, a munkáltató számára folyamatosan, ennek közvetlen utasításait követve tevékenykedik és aki e tevékenységéért javadalmazásban részesül. Dolgozó tehát (a) csakis természetes személy lehet, és (b) valaki más részére, (c) ennek utasításait követve kell (d) folyamatosan tevékenykednie, és (e) ezért javadalmazásban kell részesülnie. Ha e definíciónak akár csak egy eleme is hiányzik, nem beszélhetünk a közösségi jog keretei között dolgozóról.
A dolgozók természetes és akceptálható elvárása, hogy amennyiben egy másik tagállamban vállalnak munkát, ne kelljen a fogadó ország esetleg szigorú bevándorlási szabályai miatt családjukat hátrahagyniuk, hanem családtagjaikkal együtt telepedhessenek le az Unió egy másik tagállamában. A dolgozók családtagjainak jogállásával a Tanács 1612/68 számú rendelete foglalkozik. Családtagok alatt e helyütt a saját jogukon gazdaságilag nem aktív személyeket értjük. E rendelet 10. cikke szerint családtagnak minősül (a) a dolgozó házastársa (b) 21 évesnél fiatalabb vagy az ennél idősebb, de a dolgozótól anyagilag függő és általa eltartott gyermekei, valamint (c) a dolgozó és házastársa felmenői. Tekintve, hogy az uniós állampolgárok közötti jogegyenlőség kizárja, hogy a szintén uniós állampolgár házastárs belépésének engedélyezését egy másik tagállam megtagadja, a családtagi státusnak igazán csak akkor van jelentősége, ha a dolgozó házastársa nem uniós tagállam polgára. Ekkor viszont nagyon fontos, hogy milyen a dolgozó és családtagja közötti rokoni kapcsolat. A hivatkozott rendelet 10. cikke ugyanis kifejezetten kiterjeszti a kedvezményezettek körét és úgy rendelkezik, hogy nemzetiségi hovatartozásra és/vagy állampolgárságra tekintet nélkül családtagnak kell tekinteni a dolgozó előbb definiált körbe tartozó hozzátartozóit. A rendelet 10 (1) cikke ugyancsak biztosítja a családtagi státust nemcsak a dolgozó elvált házastársának, de annak is, aki a különélés szándékával költözik külön a dolgozótól és kezdeményezi a törvényes válást (Diatta).
Tudni kell, hogy a közösségi jog csak az ellenkező nemhez tartozó élettársat tekinti házastársnak. Kérdés, hogy napjainkban, amikor egyes uniós tagállamokban (pl. Dánia, Svédország, Hollandia, Németország) realitássá válik az azonos neműek közötti, jog által is elismert élettársszerű kapcsolat, a közösségi jog hogyan viszonyul majd mindehhez? Igényt tarthat-e a dolgozó azonos nemű élettársa a rendelet szerinti családtagi státusra és az ezzel járó szociális ellátásokra és egyéb jogokra? Ezt a kérdést – inkább előbb, mint utóbb – az Európai Parlamentnek kell megválaszolnia. Nagy sietség az ügyben mindenesetre – talán érthetően – nem tapasztalható.
A dolgozók jogai
A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a közösségi jog korábban megadott definíciója szerinti dolgozónak ténylegesen milyen jogosítványait foglalja magában a munkaerő szabad áramlásaként definiált alapszabadság.
A belépés és a tartózkodás joga
A kérdéskört elsődleges jogforrásként a Szerződés 39. cikkének (3) (b) bekezdése, másodlagosan pedig a Tanács 68/360 számú irányelve szabályozza. Az irányelv szinte a trivialitásnál kezdi és kötelezővé teszi a tagállamoknak, hogy tegyék lehetővé állampolgáraiknak hazájuk elhagyását abból a célból, hogy egy másik tagállamban munkát vállaljanak: ehhez a kilépő számára megfelelő úti okmányt és a személyazonosság igazolására alkalmas dokumentumot kell kiállítani. A fogadó tagállam részéről pedig biztosítani kell a dolgozó és a fent definiált családtagjai belépését pusztán az érvényes útlevél vagy a személyi igazolvány felmutatása mellett. Hagyományos és nálunk megszokott útlevél-ellenőrzésre az Unió állampolgárai tekintetében már nincs mód: az ECJ a Pieck-ügyben eltiltotta a brit hatóságokat attól a korábbi gyakorlattól, hogy a belépő uniós állampolgárok útlevelébe a „Leave to enter and remain” pecsétet beüssék, hiszen az uniós állampolgár minden tagállam területén jogszerűen tartózkodik és erre nem a brit immigration officer, hanem a közösségi jog ad neki jogot.
Akit már biztos munkahely vár, azzal általában nincs gond. Problémát jelenthet viszont az, hogy a munkát keresőket mennyi ideig illetheti meg a dolgozói jogállás? A Bizottság Belgium elleni ügyében e kérdésre olyan választ adott a Bíróság, hogy az ilyen időszak mintegy 6 hónap legyen, azonban ennek az időtartamnak a lejárata után sem küldhető haza a munkát kereső dolgozó akkor, ha hitelt érdemlően tudja bizonyítani, hogy valóban, aktívan állást keres és annak elnyerésére reális esélye is van. Fontos szabály az is, hogy – noha a tagállamok szinte mindegyikében ennek már jól begyakorolt ügymenete van – a dolgozónak nem kell megvárnia munkavállalási és tartózkodási engedélyének a kiállítását, e nélkül is, azonnal munkába állhat.
A munkaviszony létesítésének joga
A 1612/68 számú rendelet első részének I. fejezete szabályozza a munkaviszony létesítésével kapcsolatos kérdéseket. A főszabály az, hogy a munkaviszony létesítésének lehetőségét a közösségi dolgozónak, házastársának és 21 év alatti vagy egyébként anyagilag függő gyermekének diszkriminációtól mentesen biztosítani kell. A mondat kulcsszava a diszkrimináció-mentesség. Minden uniós állampolgárnak joga van ahhoz, hogy – függetlenül lakóhelyétől és nemzeti állampolgárságától – az Unió területén szabadon munkát vállaljon, mégpedig ugyanolyan kondíciók mellett, mint a munkaviszony helye szerinti tagállam állampolgárai. Még egyértelműbben: egyetlen tagállam sem alkothat és/vagy tarthat érvényben olyan jogszabályokat, illetve folytathat olyan gyakorlatot, amely bármilyen módon megkülönböztethetné a közösségi dolgozókat állampolgárságuk szerint.
Ugyanakkor jogos a nyelvi képességek megkövetelése, és előfordul az ezzel való visszaélés is. Szinte minden dolgozótól elvárják, hogy – munkakörtől függően alap- vagy akár anyanyelvi szinten – beszélje a munkahelyi környezet által használt nyelvet. Ez pedig, különösen a kis nyelvek esetén, gyakorlatilag kizárja, hogy külföldi elnyerhessen egy ilyen állást. A nyelvtudás megkövetelésének határait a Groener-ügyben vonta meg az ECJ. Groener, aki holland állampolgár volt, művészettörténetet tanított a dublini egyetem egyik felnőtt kurzusán. Részmunkaidősből teljes állásúvá kívánt előlépni, azonban pályázatát az egyetem elutasította arra hivatkozva, hogy nem tudta letenni az ír alapfokú nyelvvizsgát. Hiába hivatkozott arra, hogy évek óta tanít ugyanazon a kurzuson és egyetlen hallgatója sem volt, aki írül kívánt volna vele beszélni, tevékenysége semmilyen ír nyelvtudást nem igényel, hiszen a tanítás angolul folyik, amit pedig közel anyanyelvi szinten beszél. Az ECJ nem fogadta el Groener érveit: úgy határozott, hogy mivel az ír nyelv revitalizációja az ír alkotmányban is szereplő, kiemelkedő állami feladat, ami a multikulturális Európa fenntartása érdekében is fontos, az ír hatóságoknak joguk van bizonyos, például tanári állásokban megkövetelni az ír nyelv legalább alapfokú ismeretét még akkor is, ha azt a gyakorlatban nem vagy csak alig használják. Az angol nyelv agresszív nyomásának kitett és a kihalás szélére jutott ír nyelvre ez fokozottan igaz, állapította meg a Bíróság. Ugyanez a helyzet Walesben a szinte kizárólag a helybéliek által beszélt welsh nyelvvel: ismeretének megkövetelése Walesben sem a közszolgálati, sem a magánszférában nem jogellenes. Így előfordul, hogy az álláspályázatoknál a csak angolul beszélő walesi lakos britek hátrányt szenvednek a welshül is beszélőkkel szemben.
Jog az egyenlő elbánáshoz
A migráns dolgozónak alapvető joga van ahhoz, hogy az azonos helyzetű, de a saját hazájában tevékenykedő dolgozóval teljesen azonos elbánásban legyen része. A diszkrimináció-mentességhez való abszolút jog nyilvánvalóan nem csupán a szigorúan vett munkaviszonnyal összefüggésben értelmezhető, hanem ennél szélesebb értelemben, ideértve pl. a család és az egyes családtagok fogadó tagállamba történő integrálásának követelményét is. Ezek a jogok egyenesen a Szerződésből, ennek 12. és 39. cikkéből származnak és a tagállamokkal, illetve az egyes nemzeti közigazgatási szervekkel szemben közvetlenül érvényesíthetők.
A többször hivatkozott 1612/68 számú rendelet 7. (1) cikke előírja a tagállamok számára, hogy a migráns uniós dolgozót valamennyi tagállamban az alkalmazás és a munkavégzés feltételei, különösen a javadalmazás és a munkaviszony megszüntetése tekintetében a fogadó tagállam állampolgáraival teljesen azonos módon kell kezelni. Nem áll fenn tehát az a veszély, hogy – tagságunk után – az Unióban munkát vállaló magyarokat a hazaiaknál hátrányosabb feltételekkel foglalkoztassák: azok, akik ott próbálnak majd szerencsét és képzettségük alapján munkához jutnak, ugyanolyan munkakörülményekre és fizetésre lesznek jogosultak, mint a helybéli dolgozók.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy kivétel nélkül minden tekintetben egyenlőség lenne a migráns és a helyi dolgozó között. Nem veheti igénybe például a belga állam által biztosított hadirokkanti nyugdíjat valamennyi közösségi dolgozó, csak azok, akik valóban belga vagy szövetséges katonaként sebesültek és rokkantak meg a világháborúban: a de Vos-ügyben az ECJ kifejtette, hogy ilyen típusú szociális ellátásra csak annak lehet jogszerű igénye, akinek valóságos kapcsolata áll fenn azzal az állammal, amely az ellátást nyújtja. Jogellenesnek bizonyult ugyanakkor az a görög jogszabály, amely bizonyos, nagycsaládosoknak nyújtandó kedvezményeket kizárólag görög állampolgároknak és/vagy görög származású uniós polgároknak kívánt biztosítani. (Azt hiszem, e helyütt elegendő pusztán utalni arra, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznünk nekünk is a külföldi magyarok támogatásáról szóló törvény esetleges uniós alkalmazása során.) Ugyancsak elvérzett az ECJ előtt az a – szintén görög – jogszabály, amelyik megtiltotta illetve komolyan megnehezítette, hogy az uniós állampolgárok Görögország úgynevezett „határterületein” (ami az ország 55 százalékát teszi ki!) ingatlantulajdont szerezzenek. A Bíróság megállapította: az ilyen korlátozás a közösségi joggal összeegyeztethetetlen, mert sérti többek között a Szerződés 39., valamint a 1612/68. sz. rendelet 9. cikkében foglalt alapvető szabadságjogokat: a tulajdonhoz való jog ugyanis szervesen összefügg a szabad munkavállalás jogával.
Jog a maradáshoz
A közösségi dolgozók többsége munkaviszonyának megszűnése után hazatér. Elég jelentős azonban az a réteg is, amelyik aktív pályája befejezése vagy munkaviszonyának egyéb okból történő megszűnése után sem tér vissza eredeti hazájába, hanem továbbra is ott kíván élni, ahol korábban aktív dolgozó volt. A maradáshoz való jogot a Szerződés 39. (3) (d) cikke és az ennek részletszabályait tartalmazó 1251/70-es rendelet rögzíti és kiterjed a volt dolgozók azon családtagjaira is, akik a 1612/68 rendelet 10. cikkének hatálya alá tartoznak. Az alkalmazás helyén való maradás joga azt a volt dolgozót illeti meg, aki ebben a tagállamban érte el az öregségi nyugdíjkorhatárt és ezt megelőzően legalább 3 évig folyamatosan ebben a tagállamban munkaviszonyban állt, illetve aki munkabaleset folytán válik munkaképtelenné, ez esetben legalább 2 éves folyamatos munkaviszony szükséges a helyben maradási jog érvényesítéséhez.
(Folytatjuk)
DR. Szlávnits László
Szlávnits Ügyvédi Iroda
______________________________________________________________________________
Az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása
Jogi szabályokon az acquis communautaires-t (röviden: acquis-t) értjük, azaz a Római Szerződés amszterdami verziója mellett természetesen ide tartoznak a tanácsi és bizottsági rendeletek, irányelvek, az Európai Bíróság joggyakorlata, sőt az általánosan elfogadott jogelvek is.
Consolidated Version of the Treaty Establishing the European Community, ahogy azt az Official Journal OJC340-es, 1997.10.11-i számának 173-308. oldalain közzétették.
39. cikk 2. bekezdés.
39. cikk 3. bekezdés, rövidítésekkel.
39. cikk 4. bekezdés.
San Marino, a Vatikán, Andorra és Monaco.
A European Free Trade Association tagállamai: Svájc, Liechtenstein, Norvégia és Izland.
'worker'.
European Court of Justice.
Case 53/81 Levin v Staatssecretaris van Justitie [1982] ECR 1035.
Case 139/85 Kempf v Staatsecretaris van Justitie [1986] ECR 1741.
Case C-196/87 Steymann [1988] ECR 6159.
Case C-370/90 Surinder Singh [1993] ECR I-4265.
6. szakasz (3) bek. és 8. szakasz (1) bek.
Case C-344/87 Bettray [1989] ECR 1621.
Self-employed individual. Definíciója tágabb, mint a magyar jogban ismert egyéni vállalkozóé, mert ilyennek minősülnek az ún. szabad foglalkozások gyakorlói is (pl. ügyvédek, közjegyzők, orvosok, művészek, újságírók).
Case 316/85 Lebon [1987] ECR 2811.
Regulation (EEC) No 1612/68 of the Council of 15 October 1968 on the freedom of movement of workers within the Community, Official Journal L257, 19/10/1968p. 0002-0012.
Saját hazájuk állampolgársága mellett az Unió tagországainak polgárai egyben az Európai Unió állampolgárai is.
Case 267/83 Diatta [1985] ECR 567.
Case 157/79 Pieck [1980] ECR 217.
Case C-292/89 Commission v Belgium [1991] ECR I-745.
Case 379/87 Groener [1989] ECR 3967.
Case C-315/94 de Vos [1996] ECR I-1417.
Case C-185/96 Commission v Greece [1998] ECR I-6601.
Case 305/87 Commsission v Greece [1989] ECR 1461.
Összefoglaló
Az Amszterdami Szerződés 39. cikke mint elsődleges jogforrás írja körül azokat az alapokat, melyekre a munkaerő szabad áramlásának rendszere felépül. A cikk 1. bekezdése szerint a dolgozók mozgásának szabadságát a Közösségen belül biztosítani kell. A rendelkezés területi hatálya az Unió tagállamainak területére korlátozódik. A dolgozó jogi definíciója az egész Unióban teljesen egységes, azt kizárólag a közösségi jog és sohasem az egyes tagállamok nemzeti joga határozza meg. Az Európai Bíróság következetes joggyakorlata körvonalazta a releváns tényezőket a dolgozó jogi meghatározásánál, ugyanakkor aláhúzta, hogy magánszemélyek nem élhetnek vissza a közösségi szabadságjogokkal, így a Közösségen belüli szabad mozgás szabadságával és nem kerülhetik meg a nemzeti bevándorlási jogszabályokat sem. A dolgozót megilleti a belépés, a tartózkodás, a munkaviszony létesítésének joga, valamint az egyenlő elbánáshoz való jog az Unió egész területén.
___
A szerzőről:
Az ELTE Jogi Karán 1985-ben végzett. 1989-ig külkereskedelmi jogtanácsosként a Hajó- és Darugyárban, a Medicornál és a Terimpexnél dolgozott. 1989 őszétől ügyvéd. 1987-ben külkereskedelmi szakjogászi másoddiplomát szerzett, 1990-ben amerikai és nemzetközi kereskedelmi jogot hallgatott a Texas állambeli Dallasban, 2000-ben pedig a londoni King's College-ben diplomázott európai közösségi jogból. 1997-től az IM jogi szakvizsgabizottságának tagja (gazdasági jog tárgykör), a 2000-es tanévtől pedig az ELTE Jogi Továbbképző Intézetének külső előadója (európai közösségi társasági jog tárgykör). A Budapesti Ügyvédi Kamara külkapcsolatokért felelős bizottságának tagja. Szakmai publikációi a Külgazdaságban és a Magyar Jogban jelentek meg, emellett rendszeresen ír a Pesti Ügyvédbe is.
