Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Sorozatunk első részében az alapvető jogforrások felvillantásán túl megkezdjük a részletproblémák tárgyalását. Mint kitűnik, a legfontosabb területeket átfogó közösségi szabályok keretein belül nagyon színes nemzeti szabályok találhatók. Egyebek mellett ezek tűnnek elő a fogyasztóvédelem társadalmi, illetve állami feladatként történő kezelésénél is.
Az 1997. október 2-án aláírt amszterdami szerződés 153. cikkelye (a korábbi 129/A cikkely) szerint:
1. A fogyasztói érdekek magas szintű védelmének biztosítása érdekében a Közösség figyelembe veszi a fogyasztók egészségét, biztonságát és gazdasági érdekeit, valamint elismeri jogukat az információhoz jutásra, az oktatásra és érdekvédelmi szervezeteik létrehozására.
2. A fogyasztóvédelmi követelményeket a Közösség más politikáinak és akcióinak meghatározásakor és végrehajtásakor is figyelembe kell venni.
3. A Közösség a következő módszerekkel járul hozzá az 1. pontban felvázolt célok megvalósításához:
a) a belső piac létrehozásáról szóló 100/A cikkely alkalmazásakor hozott intézkedések,
b) a tagállamok politikáját megerősítő, illetve kiegészítő intézkedések
révén.
A 153. cikkely 5. bekezdése azt írja elő, hogy „mindezek az intézkedések nem akadályozhatják meg a tagállamokat szigorúbb előírások fenntartásában, illetve megalkotásában. Ezeknek az előírásoknak azonban összhangban kell lenniük a jelen szerződésben foglaltakkal, és megalkotásukról a tagállamoknak értesíteniük kell a Bizottságot”.
Az EU azon törekvése, hogy egységes fogyasztóvédelmi politikát valósítson meg, 1989-ben ahhoz vezetett, hogy a Bizottság megalakította a „Fogyasztópolitikai Szolgálatot”, amely később – 1997. április 1-jével – a DG XXIV-be integrálódott. E főigazgatóság feladatkörének pontos megnevezése: „fogyasztópolitika és a fogyasztók egészségének védelme”. Az új DG első teendői közé tartozott az egyes tagállamok ide vonatkozó hatályos jogszabályainak tanulmányozása. Az 1993. november 1-jén életbe lépett maastrichti szerződés értelmében a főigazgatóságnak alaposabb ismeretekre kellett szert tennie a tagállamok stratégiáját és szervezetét illetően, hogy megállapíthassa, milyen halaszthatatlan lépések szükségesek közösségi szinten.
A Bizottság 1994-ben egy kérdőívet dolgozott ki, amelyet mind a tizenkét akkori tagállamnak megküldött. A későbbiekben az újonnan csatlakozó három országra is kiterjesztették a felmérést. 1996 elején érkezett meg az utolsó válasz. A kiértékelést késleltette ugyan az ezen év március 20-án kirobbant kergemarha-válság, de 1997-ben újult erővel láttak neki. Az anyag főbb megállapításait az alábbi cikk összegzi.
1.rész, az általános helyzet
1. Az EU-országok fogyasztóvédelmi politikája nagy vonalakban.
A kérdőívre adott válaszok minden tagállam esetében a fogyasztók érdekeinek védelme melletti elkötelezettséget tükrözik. Minden országban létezik valamilyen törvény, amely a maastrichti szerződés 153. cikkelyében megfogalmazott témák nagy részét – így a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosítását, a fogyasztók egészségét, biztonságát, gazdasági érdekeit és megfelelő informáltságát – átöleli. Ezenkívül számos tagállam jogában említést tesznek a következő területeken elvégzendő javítások szándékáról:
- törvénykezés (hogy valóságos „fogyasztói jog” épüljön ki),
- a fogyasztók jogi védelme,
- termékek és szolgáltatások minősége,
- oktatás,
- érdekképviselet stb.,
- a verseny feltételei,
- a fogyasztók választási szabadsága.
A fogyasztóvédelmi politika az egyes tagállamokban szakmai etikai kódexeken, szabályozásokon, törvényeken vagy akár az alkotmányon (Spanyolországban) alapulhat, valamint a nemzeti joganyagba átemelt közösségi és nemzetközi jogi előírásokon is. Ha visszatekintünk időben, azt vehetjük észre, hogy a jog mindenhol az egyre hatékonyabb fogyasztói érdekvédelem irányába fejlődött és fejlődik. Olaszországban például a korábban évekig csak tervezetként létező, a fogyasztók érdekvédelméről szóló törvényt 1998. július 2-án hagyta jóvá a szenátus. Egyszóval: a cél (a fogyasztó érdekeinek védelme) közös, az ennek elérését elősegítő joganyag és annak végrehajtása ellenben eltérő az egyes országokban.
1.2. Középtávú cselekvési tervek
A tagállamok többségében működik olyan program, amely meghatározza a jövőben követendő prioritásokat a fogyasztóvédelem területén. Dániában, Spanyolországban, Franciaországban, Portugáliában és Nagy-Britanniában viszonylag hosszú időtávot vesz ez figyelembe, míg Németországban, Olaszországban, Luxemburgban és Hollandiában egy évre, Ausztriában, Írországban és Svédországban pedig a parlament megbízatásának idejére szólnak. Ezek a programok leggyakrabban a fogyasztó fizikai és jogi védelmét, valamint tájékoztatását és képzését említik kiemelten. Ahogy a belga fogyasztói jog tételesen is kimondja: ezeknek a programoknak az is a céljuk, hogy folytassák és fejlesszék a korábban e téren indított programok révén elért eredményeket. Ezenkívül természetesen cél a hatályos törvények helyes alkalmazásának szemmel tartása is.
1.3. Melyek az ezen programok megvalósításáért elsődlegesen felelős szervek?
A legtöbb esetben – így Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Luxemburgban és Hollandiában – a gazdasági minisztériumhoz, vagy (Dániában, Finnországban, Görögországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában) az ipari és kereskedelmi minisztériumok égiszén belül működő szervezetek a fő felelősök, amelyek a legkülönbözőbb szervezeti felépítéssel és hatáskörrel tevékenykednek. Ezenkívül néhány országban más minisztériumok is bírnak valamekkora felelősséggel – így Ausztriában, Belgiumban, Németországban, Görögországban, Nagy-Britanniában, Olaszországban és Luxemburgban.
Ezek az eltérések számos kellemetlenséghez vezetnek, egyáltalán nem kedveznek például a tagállamok közti együttműködésnek, melynek célja az uniószintű fogyasztóvédelmi politika kidolgozása lenne.
Meg kell azonban jegyezni, hogy egyetlen tagállamban sem találunk „Fogyasztóügyi Minisztériumot” vagy olyan állami intézményt, amelynek hatáskörébe kizárólag a fogyasztóvédelem tartozna. Franciaországban is csak 1993-ig működött ilyesmi.
1.4. A fogyasztók érdekének védelme más kormányzati politikákban
Minden tagállamban figyelembe veszik a fogyasztóvédelmi elveket a kormány egyéb politikáinak kidolgozásakor. Ez általában (Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Írországban, Luxemburgban, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban és Svédországban) minisztériumközi együttműködés vagy a fogyasztói tömörülésekkel (így Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában és Nagy-Britanniában) és/vagy egyéb fogyasztóvédelmi intézményekkel – Spanyolországban és Portugáliában – folytatott konzultáció révén történik. Egyes tagállamokban, ahol a fogyasztópolitika inkább decentralizált, sajátos struktúrákat hoztak létre. Olaszországban példának okáért egy olyan, az állam és a régiók közti egyeztető fórum (az úgynevezett conferenza Stato-Regioni) működik, amelynek keretében lehetőség nyílik az állam és a regionális szervezetek tevékenységének összehangolására.
2. A fogyasztók érdek-képviseleti szervezetei
Minden tagállamban léteznek országos és regionális, illetve bizonyos országokban helyi fogyasztói érdek-képviseleti szervezetek. Ami az országos szintet illeti, számukat tekintve széles a skála. Míg Hollandiában, Írországban és Luxemburgban egyetlen, addig Belgiumban és Olaszországban 15, Franciaországban pedig nem kevesebb mint 20 ilyen szervezet fejti ki áldásos tevékenységét. Nem meglepő tehát, hogy „cselekvőképességük” és ennek következtében befolyásuk mértéke is igen eltérő.
Összességében viszonylag korlátozottnak mondható a fogyasztói szervezetek „cselekvőképessége”. Nagy-Britannia és Németország kivételével, ahol az állam finanszírozza működésüket, a fogyasztói szervezetek csak eseti állami támogatásból és tagdíjbevételeikből tudják fenntartani magukat, illetve saját tevékenységükből származó bevételeik vagy a helyi, országos, illetve európai hatóságok tenderein elnyert összegek felhasználásával működnek.
Írország, Svédország és Nagy-Britannia kivételével ezek a szervezetek részt vesznek a fogyasztóvédelmi politika és a specifikus kormányzati intézkedések végrehajtásában. E három ország közül az elsőben forráshiány, a másodikban kis jelentőségük miatt nem, a harmadikban pedig azért, mert jogilag nincsenek erre felhatalmazva. A többi 12 tagország közül Belgiumban, Spanyolországban, Franciaországban és Luxemburgban egy fogyasztói tanács, Ausztriában, Dániában, Németországban, Olaszországban és Hollandiában a minisztériumok közti közvetlen, Hollandiában és Portugáliában pedig közvetett egyeztetés révén valósul meg az érdek-képviseleti szervezetek bevonása a politika végrehajtásába. Belgiumban, Dániában, Finnországban, Hollandiában, Írországban, Luxemburgban, Nagy-Britanniában, Németországban és Svédországban léteznek fogyasztóvédelmi egyesületeket tömörítő országos szövetségek. Belgiumban például a „Fogyasztóvédelmi Szervezetek Tömörülése” informális koordinációs keretet biztosít, és – a tesztvásárlásokat végző intézetektől eltekintve – a Fogyasztói Tanácsban jelen lévő minden szervezet részt vesz benne.
Németországban a Fogyasztóvédelmi Szervezetek Egyesületének (AgV) 36 tagszervezete van, azaz az ország fogyasztói érdekképviseleteinek többsége. Svédországban két nagyobb csoportosulást is találunk, ezek 14, illetve 16 taggal rendelkeznek.
3. Fogyasztói Tanács
Létezik-e országos szinten olyan szervezet, amely egybegyűjti az e területen érdekelt (adminisztrációs, fogyasztói, ipari, kereskedelmi stb.) szervezetek vezető személyiségeit? Más-más elnevezéssel majdnem minden országban van ilyen fórum. A kivételt itt Németország és Finnország képezi, ahol a „fogyasztói bizottságok” nem felelnek meg egy az egyben a „fogyasztói tanácsról” alkotott fogalmainknak. Svédországban, Olaszországban és Írországban egyáltalán nem találunk a fogyasztói tanácshoz fogható szövetséget, bár utóbbiban már tervezik a létrehozását. Nagy-Britanniában viszont négy ilyen fórum is működik, hiszen Anglia, Skócia, Észak-Írország és Wales külön-külön szervet hozott létre.
A Fogyasztói Tanács általában egy konzultatív szervezet, amely a fogyasztókért felelős minisztérium keretein belül működik. Spanyolországban a Tanács a Fogyasztóvédelmi Intézet részeként tevékenykedik, míg a másik ibériai országban, Portugáliában maga az Intézet végzi el a Tanács szokásos feladatait. Általában a Tanács körülbelül egyenlő arányban biztosítja a részvételt a fogyasztóvédelmi szervezetek vagy a szakmai körök (ez Belgium, Franciaország, Görögország és Hollandia esete), vagy az illetékes minisztériumok (Luxemburgban és Portugáliában) képviselői számára csakúgy, mint a független fogyasztóvédelmi szakértőknek. Olaszországban – ahogy már említettük – 1998-ban fogadták el a fogyasztóvédelmi kerettörvényt, amely az ipari és kereskedelmi minisztérium keretébe utalta az akkor létrehozott „Fogyasztók és felhasználók országos tanácsát”.
4. A fogyasztóvédelem értékelése
Minden tagállamban működnek olyan intézmények, amelyek többé-kevésbé rendszeresen végeznek felméréseket és készítenek tanulmányokat a fogyasztóvédelem helyzetéről.
Ezek a szervezetek általában a minisztériumok fennhatósága alá tartoznak. Csak Franciaországban és Nagy-Britanniában létezik olyan jól definiált struktúra – előbbiben a DGCCRF, utóbbiban az Office of Fair Trading -, amely kizárólag a fogyasztóvédelem területének szenteli piackutatási tevékenységét.
Érdekes azonban, hogy egyetlen EU-országban sem tölti be független intézet ezt a szerepet, bár egyes helyeken (Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában) az országos szintű „Fogyasztási Intézet” az előbb leírthoz hasonló területen működik.
5. Nemzetközi együttműködés
A nemzetközi együttműködés a fogyasztóvédelemben viszonylag jól fejlett, úgy a minisztériumi szolgálatok, mint a fogyasztói szervezetek között. Luxemburgban (az ULC) elsődlegesen, Hollandiában pedig (Consumentenbond) majdnem kizárólagosan az utóbbiak szintjén valósul meg. A tagállamok aktív résztvevői az EU által szervezett koordinációs programoknak. Ezek fő témái a biztonság (gyors információs rendszer, az általános termékbiztonságról szóló direktíva előírásainak megfelelő információcsere), a határokon átnyúló együttműködés (Euroguichet), az állandó képviseletek közti egyeztetés. Ezenfelül az egyéb nemzetközi (EU-n kívüli) együttműködés is gyakori, ennek fő fórumai:
- az OECD kereskedelmi gyakorlatainak betartását ellenőrző, 1992-ben alapított nemzetközi hálózat (International Marketing Supervision Network)
- az OECD fogyasztópolitikai bizottsága,
- a termékbiztonság ellenőrzése (PROSAFE, ECOSA),
- a regionális együttműködés (skandináv országok, Közép-Európa),
- a Codex alimentarius.
A felsoroltakon túl léteznek „pontszerű” kapcsolatok is az egyes országok testvérszervezetei közt. Így például a fogyasztási intézetek közül a spanyol INC, a francia INC, az olasz ADICONSUM és a portugál IC közt, amelyek keretében többek között komparatív tanulmányokat készítenek vagy piackutatásokat végeznek az európai kooperáció égisze alatt. Az EU-országok többsége ugyanakkor hivatalos vagy nem hivatalos, állandó vagy eseti, szoros vagy laza formában bilaterális együttműködéseket is folytat más tagországokkal vagy harmadik államokkal. Így például Spanyolország Latin-Amerikával, Franciaország a közép-kelet-európai államokkal, Portugália pedig afrikai országokkal. A tagállamok közti kooperációra példa lehet a belga „Inspection générale économique” és a francia DGCCRF közt a piacfelügyeletre vonatkozóan kötött megegyezés.
A fogyasztói szervezetek szintjén szoros a nemzetközi együttműködés, különösen a londoni székhelyű Consumers International (CI, a volt IOCU) révén. Közösségi szinten négy ilyen nemzetközi szervezetet tartanak számon, az egyaránt brüsszeli székhelyű BEUC-ot (Bureau Européen des Unions de Consommateurs), Euro-coop-ot (Communauté Européenne des Coopératives de Consommateurs), COFACE-t (Confédération des Organisations Familiales de la Communauté Européenne) és CES-t (Confédération Européenne des Syndicats), valamint a franciaországi Lille-ben működő IERC-t (Institut Européen Interrégional de la Consommation).
Végül említést érdemel az EU keretein belül működő, az Európai Bizottság által 1995-ben létrehozott Fogyasztók Bizottsága, amelynek munkájában minden tagállam egy-egy fogyasztóvédelmi szervezetének, illetve az előbb említett öt nemzetközi szervezetnek a képviselői vesznek részt, összesen tehát húszan.
6. Az egységes piac megvalósítása
Az 1986. február 17-én aláírt Egységes Európai Okmánnyal 1993. január 1-jei hatállyal létrehozott egységes piac „egy olyan határok nélküli területet jelent, amelyen belül biztosítva van az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása”.
6.1. Milyen intézkedéseket hoztak az egységes piac megvalósításáról és ennek előnyeiről való fogyasztói tájékoztatásra?
Egyes államokban viszonylag korlátolt erőfeszítéseket tettek a hatékony tájékoztatásra (Spanyolországban és Görögországban brosúrákat terjesztettek és néhány cikket közöltek, Dániában 1990-ben rendeztek egy szűkkörű konferenciát és egy évben egyszer kiadnak egy prospektust, Görögországban és Írországban pedig a médiának kellett – mindenféle külső támogatás nélkül – magára vállalnia ezt a feladatot). Másutt, így Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban és Svédországban számos ismeretterjesztő kampányt folytattak e téren.
6.2. Az Európai Bizottság milyen akciókat tudna ajánlani ezen intézkedések támogatására?
Brit vélemény szerint ez az ügy nem tartozik a Bizottság hatáskörébe. Hollandián kívül az összes tagország úgy véli, a Bizottságnak tennie kellene valamit az egységes piac népszerűsítésére. Ez történhetne kampányok, tanfolyamok formájában és egyéb módokon is.
Osztrák, spanyol, görög, ír, olasz, luxemburgi és portugál vélemény szerint a propagandában közvetlen szerepet kellene vállalnia a Bizottságnak, míg a belgák bevonnák az Európai Parlamentet, az osztrákok és a dánok pedig a tagállamnak, a luxemburgiak viszont országuk fogyasztói tömörüléseinek nyújtott anyagi segítségben látják a megoldást.
7. Konkrét akciók
Az amszterdami szerződés 153. cikkelye szerint az Európai Bizottságnak milyen akciókkal kellene támogatnia, esetleg kiegészítenie a tagállamok fogyasztói politikáját? A kérdőívnek erre a felvetésére három tagállam nem adott választ, vagy vélte úgy, hogy ilyen akciókra nincs szükség. A többiek közül Belgium, Görögország, Olaszország, Luxemburg és Svédország az információáramlás, Spanyolország, Franciaország, Dánia és Portugália pedig az EHLASS program terén igényelt erősítést.
A tagállamok többsége nem szeretné, ha a Bizottság a 153. cikkelyben meg nem említett területeken kezdeményezne cselekvést. Belgium, Dánia, Olaszország, Portugália, Svédország és Ausztria viszont mutatott érdeklődést ez iránt. Az utóbbi például a termékbiztonsági politikát kiegészíttetné a minőségpolitikával és szeretné elérni a fogyasztói jogok érvényesítésének könnyebbé tételét.
(Folytatjuk)
Forrás:http://europa.eu.int/comm/dgs/health_consumer/library/reports/nat_reports/index_en.html
Brett András
