Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az elmúlt év nagy részében abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Romániában élhettem és dolgozhattam, a román kormány és több – az ország jogi, üzleti és társadalmi intézményei közti vitarendezés kultúrájának kiépítésében érdekelt – magáncég tanácsadójaként. Munkám során tanulmányoztam Románia és a szomszédos országok jogalkotási és bírósági rendszerét. Kihasználtam az alkalmat, hogy összevessem azokat az elméleteket és gyakorlatokat, amelyek a mediációt az Egyesült Államok jogrendszerének ilyen erős alkotóelemévé tették, a világ e részén tapasztalt, nagyban eltérő kultúrákkal, szükségletekkel és érdekhálózatokkal.
Amit tapasztalataimból leszűrtem, az az, hogy bár e régió országait gyakran illetik a „fejlődő” vagy „átmeneti” jelzőkkel, valójában nagyon fejlett és gazdag történelemmel, hagyományokkal rendelkező jogtudományt és „jogi innovációt” mondhatnak magukénak. Mély benyomást tett rám a közép- és kelet-európai emberek azon törekvése, hogy hazájuk jogi, társadalmi és gazdasági környezetén javítsanak.
Annak a sok embernek a tiszteletére, akik hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsem és értékelni tudjam ezt a régiót, az alábbiakban közzéteszem tapasztalataim alapján alkotott egy-két gondolatomat. Abban a reményben teszem ezt, hogy elindíthatok egy vitát az ismertetett ügyekről, amely esetleg a mediációnak – mint a vitamegoldás preferált eszközének – további (és az eddiginél gyorsabb) fejlődéséhez vezethet a világnak ezen a részén.
Azzal kezdem, amit a mediációfejlesztési szakemberek legellentmondásosabb problémájának tartok a régióban, ez pedig annak kérdése, hogy egy fejlődő vagy átmeneti ország jogrendszerébe bekerüljön-e a bírósági mediáció és ha igen, mikor.
Bírósági vagy bíróságon kívüli mediáció?
Az Egyesült Államokban már hosszú évek óta léteznek bírósági (court-annexed) mediációs programok. Leggyakrabban a megyei (county) önkormányzatok szintjén működnek és azért nevezik így őket, mert fő céljuk az, hogy a kereset benyújtását követően függőben maradó ügyeket kivonják a bíróságokról. Jómagam a megyei bírósági mediációs program felügyelőbizottságának tagja voltam, s e minőségemben közreműködtem ennek a programnak a fejlesztésében, és közelről vizsgálhattam működését. Így tehát, ahogy előttem már többen is, azzal a tudattal érkeztem Romániába, hogy itt egyszerűen le kell majd másolni a bírósági esetmediációs programot. Feltételeztem azt is, hogy egy ilyen rendszer megszervezése kell, hogy az első lépése legyen a román mediációfejlesztésnek. Ezek a feltételezések azonban hibásnak bizonyultak.
Rá kellett jönnöm, hogy a bírósági mediáció nem az első, hanem az utolsó eleme kell, hogy legyen a mediáció meghonosításának egy fejlődő országban. Íme ennek okai:
1. A bírósági mediációs programok megkövetelik, hogy visszavonják a már bírósági szakban lévő jogvitákat. Ez pedig igen nehéz, főként egy alapjaiban átalakuló rendszer esetén, részben mivel olyan hivatalos eljárásokra van szükség, amelyekhez nem elegendő a már amúgy is túlterhelt bíróságok adminisztratív kapacitása (erről részletesebben lásd a 3. bekezdést), részben pedig azért, mert az esetek visszavonása megkérdőjelezheti azoknak a jogtanácsosoknak és bíráknak a méltóságát, szakmai hitelét, akik révén a rendszerbe került az eset, majd akiket arra kérnek, magyarázzák el, miért előnyösebb egy másik megközelítés. Ezen okok miatt célszerűbb az egyes ügyeket még az előtt a mediáció irányába terelni, hogy a bíróságra kerülnének.
2. A bírósági mediációs programok létrehozása ráadásul nehezebb, mint más mediációs programoké, egyszerűen abból kifolyólag, hogy túl sok bírósági körzet közt igényel koordinációt. A felperesen, az alperesen és jogi képviselőjükön kívül egy bírósági mediációs program sikeres megalkotásába még legalább az érintett rendőrbírókat, tisztviselőket, a parlamentet, az igazságügyi minisztériumot s esetleg másokat is be kell vonni. Ha a helyzet az, hogy már a mediáció fogalma maga is teljesen új és a különböző bírósági körzetek között nincs hagyománya az együttműködésnek, akkor pusztán ezeknek az összehozandó körzeteknek a nagy száma könnyen halálra ítélheti a bírósági mediációs programot még az előtt, hogy az elkezdődne.
3. Ezen kívül Közép- és Kelet-Európa bírósági rendszerei sok esetben egyszerűen nincsenek még felkészülve a bírósági mediációra. Az USA-ban is több évbe telt, mire az ilyen szisztémákat létrehozták és tökéletesítették, noha az ottani bíróságok működése normálisnak tekinthető. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben a bíróságok általában túlterheltek, nem rendelkeznek számítógépes hálózattal, elegendő alkalmazottal, nem megoldott a szakmai továbbképzés, sokszor még a legalapvetőbb tevékenységekre sincs elég pénz, a rendszer nem hatékony és esetenként még korrupció is előfordul. Egyszóval: beteg a rendszer, márpedig azt bármelyik erdész tudja, hogy beteg fára nem lehet egészséges ágat ültetni abban a reményben, hogy a beteg rész meggyógyul, az egészséges pedig az is marad.
4. Végül, de nem utolsósorban azonban, egyszerűen nincs szükség a modern mediációs gyakorlatok kultúrájának és környezetének fejlesztését bírósági mediációs programmal elkezdeni olyan országban, ahol ennek egyáltalán nincsenek hagyományai. Számos egyéb mediációs eljárás létezik ugyanis, amelyeket az előtt lehet és kell is bevezetni, mielőtt a bírósági mediáció szóba jöhetne. Ezzel a megközelítéssel a mediáció elfogadottá tehető azt megelőzően, hogy elkezdődne a bírósági program, amelynek így nagyobb esélye lesz a sikerre. Milyen más lehetőségek vannak a bírósági mediáció mellett?
Egy átfogó, országos bíróságon kívüli mediációs program elemei
A bírósági mediáció alternatívái egy fejlődő ország számára átfogóak lehetnek, hiszen ezek az alternatívák a társadalomnak mind a magán-, mind a közszektorára állnak, más szóval a bíróságokon kívül a vitamegoldás minden aspektusára kiterjedhetnek. Íme egy ilyen rendszer lehetséges összetevői:
1. Az állami szektor
A mediációs gyakorlat a közszektorban minden olyan kormányzati intézményt érint, amelynek joga van az állampolgárok és az állam, illetve a nemzetgazdaság stratégiai szektorainak elemei közti viták rendezésére. A két legnyilvánvalóbb jelölt a közszektorbéli mediációs stratégiára, a munkaügyi minisztérium és az ombudsman.
a. A munkaügyi minisztérium
A munkaügyi érdekegyeztető tárgyalásoknak és mediációnak a világ nagy részén megvannak a hagyományai. Egy fejlődő vagy átmeneti országban, ahol a nagy állami vállatok privatizációja illetve csődje gyárbezárásokkal és tömeges elbocsátásokkal jár együtt, hangsúlyozottan jelentkezik a munkáltatók elégedettségének fontossága. Ahol nincs hagyománya a munkavállalók és a munkáltatók közti érdekegyeztetésnek és ahol – bár a munkaügyi minisztériumnak felhatalmazása van arra, hogy ilyen válságokkal foglalkozzon – kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkezik (vagy semennyivel se) az olyan tárgyalásokat illetően, mint a tömeges elbocsátások, a végkielégítések vagy az áthelyezési és átképzési programok, ott megvan a lehetőség a kormány lehetőségeinek javítására a munkaügyi viták országos szintű rendezését illetően.
A minisztérium úgy érheti ezt el, hogy – első lépésként – körültekintően választja ki jelöltjeit a tárgyalói és közvetítői szerepekre – ők saját soraiból éppúgy kikerülhetnek, mint kívülről – majd a kiválasztott csoportnak tárgyalási és közvetítési ismereteket nyújt és végül a munkavállalói illetve a munkaadói testületek vezetőinek figyelmét felhívja a viták rendezésének ezen új lehetőségére.
b. A Nemzeti Ombudsman
Hasonlóképpen, azok az országok, amelyekben működik a kijelölt ombudsman intézménye (akinek feladata, hogy segítse az állampolgárokat állam elleni panaszos ügyeik megoldásában), profitálhatnak az ombudsmant segítő, tárgyaló és közvetítő személyzet képzésével és értékelésével. A munkaügyi minisztériumhoz hasonlóan az ombudsmannak is meg lesz az a törvény biztosította lehetősége, hogy közvetítő szolgáltatásokat végezzen és az a szakértői gárdája, amelynek hatékonysága növelése érdekében fókuszált képzésre és mentorokra lesz szüksége. Ez egy ideális felállás a közszektor egyik kulcselemének kapacitásnövelésére az alapvető mediációs szolgáltatások megfelelő ellátásához.
A munkaügyi minisztérium és az ombudsman egy fejlődő vagy átmeneti országban útjára indított jogi reform kezdetén együttesen nagyjából képes lefedni a közszektor mediációs szolgáltatások iránti szükségletét.
2. A magánszektor
a. Kereskedelmi kamarák
Közép- és Kelet-Európában a kereskedelmi kamarák egyfajta híd szerepét töltik be a köz- és a magánszektor közt s a nemzeti mediációs stratégia kialakításakor semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni őket. Ennek egyik oka, hogy a kamarák általában már rendelkeznek – leggyakrabban valamilyen választott bíróság égisze alatt működő – régóta létező bíráskodási és békítési mechanizmusokkal, amelyeket tagjaik vehetnek igénybe.
Bár a kereskedelmi kamarák rendelkeznek az üzleti szektor számára nyújtandó mediációs szolgáltatásokhoz szükséges jogi és strukturális kapacitásokkal, rendszereiket gyakran nem megfelelően használják, részben mivel még nem terjesztették ki és adaptálták a semleges szakértőkből álló testületeket azoknak az üzleti vállalkozásoknak (beleértve a külföldi érdekeltségeket is) az igényeihez, amelyek a legelőnyösebben tudnák őket alkalmazni. A hatékony magánszektor-béli mediációs kezdeményezés előfeltétele tehát több, szolgáltatást nyújtó személy felkeresése, képzése (pl. konferenciákra való küldésükkel) és az ezek révén elért fejlettebb szolgáltatások elterjesztése lenne.
b. Ügyvédek és ügyvédi kamarák
Az ügyvédek és kamaráik a magánszektorbéli mediációs programok másik fontos alkotóelemei. Sajnos a legtöbb mediációs programot eleve úgy indítják, hogy az ügyvédek részvételét kizárják. Ezt pedig azért teszik, mert úgy vélik, ők valószínűleg nem pártolják majd a mediáció bevonását a tárgyalás során, hiszen az akár megélhetésüket is veszélyeztetné. Ez a feltételezés igen kártékony.
Arra jöttem rá ezen a ponton, hogy az ügyvédek minden valószínűség szerint pont (és csak) azért ellenzik (vagy legalábbis nem támogatják) a mediációs rendszerek bevezetését, mert ki lettek belőle zárva. Már csak emiatt is célszerű az ügyvédek és a kamarai vezetők bevonása a mediációs program tervezési és bevezetési folyamatába.
De van egy másik ok is. Ez pedig az, hogy majdnem mindegyik, jogi vagy gazdasági szempontból fontos ügy esetén mindkét felet ügyvéd képviseli. És valójában ezek az ügyvédek a jogrendszer védnökei. Hacsak nem mondja azt egy adott ügy mindkét ügyvédje kliensének, hogy „szerintem ezt az ügyet inkább mediációval, mint pereskedéssel kellene megoldani”, igen nagy az esélye, hogy az ügy soha nem fog még a legjobban adminisztrált mediációs program közelébe se jutni.
Eme okokból kifolyólag úgy gondolom, hogy a releváns kamarai vezetőkkel személyes konzultáció keretében kell találkozni a nemzeti mediációs program elindítása során. Úgy találtam, hogy ez a megközelítés segít abban, hogy az ügyvédek együttműködjenek a mediációs program kidolgozásában és végrehajtásában és egyúttal szakmai asszisztenciát és politikai támogatást is nyújt a mediáció törvénybe iktatásakor.
Valóban megvan a lehetősége annak, hogy egy fejlődő vagy átmeneti országban bevezetésre kerülő átfogó mediációs programnak része legyen egy olyan rendszer, amelyet országos illetve helyi ügyvédi kamarák működtetnek. Példa erre a Wisconsin államban nemrég megalakított ügyvédbizottság, melynek én is tagja vagyok, és amelyben az ügyvédek professzionális közvetítőként dolgoznak és a kamara szakmai tapasztalataik alapján osztja ki nekik az egyes ügyeket.
Nincs is jobb módja az ügyvédek, illetve szakmai szervezeteik bizalmának elnyerésének, mint olyan programot biztosítani számukra, amelynek keretében egy részük ügyvédként képviseli valamelyik felet a mediációban, másik részük pedig ugyanabban az ügyben a professzionális közvetítő szerepét tölti be.
c. Közösségi központok
A kereskedelmi és ügyvédi kamarák együtt képesek az üzleti szektor mediációs igényeinek kielégítésére. De a civil társadalomnak van egy jelentős, az üzleti életen kívüli rétege is, amely szintén előnyt húzhat a mediációból. A társadalom ezen rétegét a leghatékonyabban a „közösségi mediációs központok” tudják kiszolgálni, amelyek akár jogászok közreműködésével, akár nélkülük tevékenykedhetnek. Az ilyen központok az ügyek széles skálájában nyújthatnak mediációs szolgáltatást, iskolai ügyektől kezdve egészen a családjogi vagy szomszédok közti vitás esetekig.
Ezeknek a központoknak az egyik legfontosabb funkciója az, hogy felkeltse a figyelmet és elfogadtassa a mediációt mint a béketeremtés eszközét a helyi közösségekben. Egy másik feladat az új mediátorok képzése és mentorálása.
A kereskedelmi kamarák, az ügyvédek illetve kamaráik, valamint a közösségi mediációs központok együttesen komplett, országos szintű, bíróságon kívüli mediációs rendszert biztosíthatnak a magánszektor részére.
A mediátorszakma kiépítése
Közép-kelet-európai tartózkodásom alatt azt is megtanultam, a mediátor szakma „felnevelése” minden jól megtervezett mediációs kultúra kiépítésének fontos alapeleme kell, hogy legyen. A mediátorszakma megteremtéséhez legalább három összetevőre van szükség: díjbevételre a professzionális mediációs szolgáltatás nyújtásáért, a mediátorok és tanáraik hatékony képzésére, és végül a professzionális mediátorok országos szövetségének támogatására.
1. Díjbevétel a mediátor-szolgáltatásért
Triviális, hogy bármely szakma űzője elvárja azt, hogy tevékenységéért fizetésben részesüljön. Díjbevétel nélkül a mediációs program nem lehet vonzó a legmagasabban képzett munkaerő számára, amelyre pedig ennek a szakmának feltétlen szüksége van. Egy teljes egészében önkéntes mediátorokból álló rendszer viszont soha nem lesz képes egységes szakma létrehozására. Már csak ezért is fontos a kereskedelmi kamarák és a jogászok bevonása az országos mediációs rendszerbe. Az ügyvédeket felvonultató üzleti viták azok, amelyeknél a legnyilvánvalóbb, hogy a szóban forgó gazdasági érték igazolja a kijelölt mediátor díjazását.
Az Egyesült Államokban a kezdő mediátorok rendszerint a közösségi központokban vagy más, hasonló intézményekben részesülnek képzésben, majd eleinte ezekben a központokban vállalnak díjtalanul vagy igen alacsony díjazás mellett mediációt, hogy gyakorlatot szerezzenek. Csak később jutnak el odáig, hogy üzleti vitákban és más gazdasági vonatkozású ügyekben közvetítsenek, immár a professzionálisoknak kijáró juttatás ellenében. Ekkorra már széles körben elismert szakmai hitellel kell rendelkezniük és el kell nyerniük azoknak az ügyvédeknek a bizalmát, akiknek el kell dönteniük, hogy ajánlják-e ügyfeleiknek a mediációs megoldást.
Mindez egyfajta implicit partneri viszonyt teremt egyrészt a közösségi központok, másrészt a kereskedelmi és ügyvédi kamarák közt. Az előzők mindegyike hozzájárul ugyanis a rendszer működéséhez. A közösségi központok képzik és mentorálják az új mediátorokat, míg a gazdasági és jogi intézmények biztosítják azokat a gazdasági hátterű ügyeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a képzésen sikeresen túlesett mediátorok professzionális díjazásban részesülhessenek.
2. Mediátorképzés
Minden mediációs program legkritikusabb alkotóeleme a mediátori testület hatékony képzése. Egy ilyen képzés elindítása viszonylag egyszerű és számos szervezet foglalkozik vele.
Közép- és Kelet-Európában azonban sokszor elkövetik azt az alapvető hibát, hogy nem megfelelő embereket kezdenek el oktatni. Egy tanfolyam elindításakor ugyanis gyakran egyszerűen olyan felhívást tesznek közzé, hogy akit érdekel, jelentkezhet erre az ingyenes képzésre. Ennek eredménye pedig nem is lehet más, mint hogy olyanokat szednek össze, akiknek rengeteg idejük van, de akik aligha fognak egyetlen esettel is foglalkozni, miután a képzés véget ért.
Ez a probléma kétrétű. Először is számít a képzendők kora és tapasztalata. Az „ősz hajúak” igen nagy tiszteletnek örvendenek a közép- és kelet-európai országok lakói körében. Ezért ha – ahogy gyakran megesik – egy mediációs képzésen frissen végzettek vesznek részt, akiknek egyetlen érdemük, hogy ráérnek, az oktatás gyakorlatilag fölösleges. Legalább ennyire fontos, hogy azok a mediációs programok, amelyek úgy toboroznak, hogy azok jöjjenek, akik szeretnének mediátorokká válni, rossz helyen keresgélnek. Egy programnak ehelyett a végső fogyasztót kellene megszólítania, azaz azt a kérdést kell magának feltennie: „a célközönségem tagjai milyen mediátorokat szeretnének?”. Az erre a kérdésre adott válasznak kellene aztán eldöntenie, hogy kik vehessenek részt a képzésen.
Tehát egy gondos mediációsprogram-menedzser első feladata az legyen, hogy precízen meghatározza a program célpiacát. A második pedig az, hogy felmérést végezzen ezen a piacon, szereplői kikben bíznának meg mint mediátorban, kiket hívnának segítségül a viták rendezéséhez. Ezek nélkül egyetlen mediációs program sem reménykedhet sikerben az új mediátorok megtalálását és képzését illetően ebben a régióban.
3. A mediációt oktatók képzése
Sok közép- és kelet-európai mediációs program keretén belül indult mediációs trénerek oktatását célzó projekt. Ennek a lényege, hogy olyan hozzáértő tanárállomány jöjjön létre, amely idővel biztosíthatja a mediációs rendszer folyamatos utánpótlását, egyrészt mások ki-, másrészt önmaguk továbbképzésével. Ez az elmélet szép, de én arra figyeltem fel, hogy gyakran rosszul alkalmazzák. A probléma a következő: egy jól átgondolt trénerképző program előfeltétele, hogy az oktatásra kiválasztottak szilárd szakmai tapasztalatokkal rendelkezzenek, és csak pedagógiai készségeiket kelljen fejleszteni ahhoz, hogy tudásukat hatékony tudják átadni másoknak.
Sajnos ez a feltétel a világ eme részén nem érvényesül, mert a képzésben részt vevők majd' mindegyike tapasztalatlanul kezdi meg a tanfolyamot. Így az oktatók kiképzésének ez a megközelítése sérti a professzionális tanárképzés alapkövetelményét, ami nem más, mint hogy a tanár már eleve mestere annak, amit a jövőben tanítani fog. Nem lehetséges szakértővé válni egyetlen területen sem pusztán egy-két előadás végighallgatásával. Több hónapos, netán éves gyakorlatra van szükség a kellő tapasztalat megszerzéséhez.
Emiatt egy másik megközelítést ajánlok, amely időigényesebb ugyan, ám végső soron hatékonyabb. Ez pedig elsőként a mediátornak képzett egyének szelekciója szakmai és pedagógusi képességeik alapján, másodikként pedig a kiválasztottak négyszemközti mentorálása olyasvalaki által, aki ő maga is a mediátorok gyakorlott tanára. A kiválasztás történhet a képzés legelején szerepjátékokkal, s csak a kezdeti rostán átmentek folytathatják a tanfolyamot.
Jellemzően csak kevés mediátordiák (talán az összes 5-10 százaléka) jut át a szűrőkön. Ők már ígéretes gyakornokoknak és tanárjelölteknek tekinthetők, s a hozzájuk kirendelt mentor segítségével beszélhetik meg a jól összeállított esettanulmányokat, amelyek mind a legjobb tanári jellemzőkkel, mind a kellő szakmai tudással vértezik fel őket.
3. Egy országos szövetség a mediáció népszerűsítésére
A szakma kialakításának utolsó lépcsője egy országos szövetség létrehozása a mediáció népszerűsítésére. Egy ilyen szervezetnek tagja lehet az ország összes professzionális mediátora, jogászok és „szakmánkívüliek” egyaránt és lehetővé kell tennie a szakmai eszmecserét, szponzorálhat továbbképzéseket és támogathatja társadalmi státuszuk növelését és más módokon is szolgálhatja közös szükségleteik és érdeklődésük kielégítését, például rendszeres időközönként megtartott taggyűlésekkel, oktatóanyagok készítésével és terjesztésével, a sajtó tájékoztatásával, a „segítőkész” törvényhozás előmozdításával, és a mediátorjelöltek alkalmassági vizsgálatával.
Egy teljesen kifejlett mediációs rendszerben egy ilyen társaság akár egy olyan szolgáltatást is működtethet, amely lehetővé teszi, hogy tagjainak olyan ügyek jussanak, amelyek megfelelnek specifikus szakmai tapasztalatuknak. A mediációs kultúra létrehozása során egy ilyen jogi személy NGO alapítása az első lépések közé kell, hogy tartozzon.
A „mediációs klíma” Romániában
Az ebben a cikkben kifejtett összes elgondolás fejlesztés alatt áll Romániában. Sok teendő van még itt a teljes mediációs potenciál eléréséig, akárcsak a többi közép-kelet-európai országban. Az út a sikerhez bizonyosan hosszú, nehéz és néha frusztráló lesz. De az ennek fejében az ezen országok intézményei és állampolgárai által megkapható jutalom is ennek megfelelően értékes lesz, tehát folyatatni kell az erőfeszítéseket.
Amit eddig tapasztaltam a régióban, az bizakodásra ad okot. Romániában például az állami intézmények már tudatában vannak a mediáció előnyeinek, és lépéseket tesznek, hogy a mediációt bevegyék az általuk nyújtott közszolgáltatások közé. A jogászok és az ügyvédi kamarák felismerték, hogy a mediáció a közeljövőben része lesz szakmai mindennapjaiknak és közreműködnek olyan mediációs programok megalkotásában, amelyekben a jogászok nem csak ügyvédi, hanem professzionális mediátori szerepet is vállalhatnak. A kereskedelmi kamarák is kezdik feltárni, hogyan vehetik be a mediációt az üzleti szektornak nyújtott szolgáltatásaik körébe. Az erős, aktív vezetők által irányított közösségi mediációs központok gombamód szaporodnak az országban. Mediátorok egy aktívabb csoportja pedig egy országos szövetséget alapított a szakma népszerűsítésének céljával.
Minden ok megvan tehát az optimizmusra, hogy Románia vezető szerepet fog betölteni a mediációs kultúra és környezet kialakításában Közép- és Kelet-Európában. Büszke vagyok, hogy tanúja és részese lehettem ennek a fejlődésnek.
Terry F. Peppard
(Fordította: Brett András)
A szerzőről (fotó nincs róla!!!!!!!!!!!!!)
Ügyvéd, választottbíró és mediátor Madison-ban, az USA Wisconsin államában. Több mint 20 éve tevékenykedik „professzionális alternatív vitamegoldóként”. Tagja a Sections of Alternative Dispute Resolution és az International Law and Practice of the State Bar of Wisconsin igazgatóságának. 2000-ben és 2001-ben Romániában egy nemzetközi NGO-nál dolgozott, feladata a román államnak nyújtott szakmai tanácsadás volt a mediáció bevezetéséhez szükséges kedvező környezet megteremtésében. A fenti cikkben leírt vélemények a szerzőtől származnak, és nem feltétlenül egyeznek meg bármely szervezetével, amelynek dolgozott vagy dolgozik. E-mailben a terrypeppard@hotmail.com címen érhető el.
