Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Római Szerződésben rögzítették az ún. négy szabadság elvét. Ezek ismerete nélkül nehezen értelmezhető az unió joga, illetve joggyakorlata. Ez a négy szabadság: az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása az unió határain belül. Ha a tagállamok a szabadságok tekintetében korlátokat akarnak felállítani, akkor azoknak szigorú feltételeknek kell megfelelniük:
- nem lehet diszkriminatív módon alkalmazni őket
- közérdek miatt legyen szükség rájuk
- a kitűzött cél elérésére alkalmasnak kell lenniük
- csak a szükséges mértékben lehet korlátozásokat bevezetni.
Ezeket a kategóriákat a bíróság tartalommal, az adott esetek és jogviták kapcsán a komoly értelmezéssel egybekötve töltötte ki.
A társasági jog kapcsán tulajdonképpen mind a négy szabadság releváns. Mégis a személyek szabad mozgását kell kiemelni, melynek problematikusságát számos, a bíróság elé került jogeset támasztja alá. A letelepedés szabadsága ugyanis a jogi személyeket is megilleti. A Római Szerződés 52. cikke alapján el kellett törölni azokat a korlátozásokat, amelyek az egyik tagállam polgárának a másik tagállamban történő letelepedésére, vállalkozására vonatkoztak. Ez kiterjed az ügynökségek, fióktelepek, valamint leányvállalatok létrehozására. Tehát a letelepedés szabadsága a társaságok alapítása terén megadja az egyik tagállam állampolgárának azt a lehetőséget, hogy ugyanolyan feltételekkel tevékenykedjen, mint az adott állam állampolgára, ez az ún. nemzeti elbánás elve. Azok a gazdasági társaságok, amelyeket valamely tagállam szabályai szerint alapítottak és alapszabály szerinti székhelyük, központi igazgatásuk, fő telephelyük a közösségen belül van, élvezhetik a letelepedés szabadságából származó valamennyi jogosultságot, éppúgy mint a természetes személyek. A későbbiekben irányelvek is rendelkeztek arról, hogy a kereskedelmi képviselők tevékenysége vonatkozásában is érvényesüljenek a liberalizációs elvek. Az "elhagyandó" állam sem gördíthet akadályokat a társaságok elé, ha azok más tagállamban kívánnak tevékenykedni.
A letelepedés szabadságának kapcsán a bíróság fontos döntéseket hozott, amelyek társasági jogi relevanciával is bírnak. Így megállapította, hogy a közösségi jog rendelkezéseivel ellentétes, ha
1) valamely tagállam egy halászhajó regisztrációját olyan feltételhez köti, hogy a vízi jármű tulajdonosai és haszonélvezői, illetve annak bérlői, vezetői és üzemeltetői az adott tagállam állampolgárai legyenek, vagy az adott tagállamban bejegyzett társaságok legyenek, illetve hogy az utóbbi esetben a társaság részvényeinek legalább 75 százaléka az adott tagállam állampolgárainak vagy ugyanilyen követelményeket teljesítő társaságoknak a tulajdonában legyen, valamint a társaság igazgatótanácsi tagjainak 75 százaléka az ilyen tagállam állampolgára legyen továbbá
2) az említett jog szerinti tulajdonosok, haszonélvezők, bérlők, irányítók, üzemeltetők, részvényesek, igazgatók - ahogy az eset megkívánja - az adott tagállamban állandó lakóhellyel rendelkezve ott éljenek. Azt azonban elő lehet írni, hogy a vízi járművet az adott tagállam területéről működtessék, irányítsák, ellenőrizzék. Tehát nem lehet indokolt valamely halászhajó nyilvántartásba vételének feltételéül az állampolgárság vagy állandó lakóhely követelményét előírni.
A következő ügyben az volt a kérdés, hogy egy brit cég, amely át kívánja helyezni székhelyét Hollandiába abból a célból, hogy így bizonyos brit adók alól mentesüljön, megteheti-e ezt az otthoni hatóságok jóváhagyása nélkül? Az ügy kapcsán a bíróság megállapította, hogy valamely tagállam jogszabályai szerint bejegyzett társaság, amelynek székhelye ebben a tagállamban van, nem jogosult arra, hogy központi irányítási és ellenőrzési funkcióit egy másik tagállamba helyezze át, eredeti honosságának és jogi személyiségének megtartása mellett, ha azt az adott tagállam (Nagy-Britannia) hatósága jóvá nem hagyja. A társaságok a nemzeti jogok alapján jönnek létre, ezek a nemzeti jogok igen különbözőek, azonban ezen eltérések feloldására nem használhatók fel a letelepedés szabadságát biztosító közösségi szabályok. Természetesen emellett fontos cél a harmonizáció a társasági jog területén, de ezt a társasági jogi irányelvek segítségével kell elvégezniük a tagállamoknak. A brit cégnek tehát a brit szabályokat kell figyelembe vennie székhelyének áthelyezésekor. Ezt a döntést egyébként utóbb sok kritika érte.
A letelepedés szabadságának problematikussága a társaságok vonatkozásában tehát a székhely (központi adminisztráció) áttételében jelentkezett talán legerőteljesebben. Egyrészt mert a tagállamok eltérően szabályozzák a társaságok honosságának a kérdését, másrészt olyan érzékeny területeket érint, mint a tagállam adóhoz vagy felügyelethez való joga és érdeke. Így a bíróság is megállapította, hogy egyes tagállamok joga lehetővé teszi, hogy a társaság egyik országban bejegyeztesse magát, ám egy másik országban legyen a székhelye, tevékenységének fő központja. Más tagállamok szabályai szerint viszont a bejegyzett honosság és a székhely nem válhat el egymástól, ezért ha a társaság át kívánja helyezni székhelyét egy másik államba, akkor előbb fel kell számolnia eredeti honosságát, illetve magát a társaságot, ennek minden vonzatával - így az adójogiakkal is - együtt. A tagállamok azonban nem eshetnek el bevételtől azért, mert nem kötik a székhely áthelyezését előzetesen a társaság felszámolásához és az azt terhelő adók megfizetéséhez. Egyszóval az eltérő tagállami társasági jogi szabályok nem szolgálhatnak indokolatlan előnyök és hátrányok forrásául az adott állam államháztartása javára vagy rovására.
FIKCIÓ ÉS A BEJEGYZÉS ELVE
A piacok globalizációjának és az egységes európai piac megvalósításának következtében a határon átnyúló üzleti tevékenységet folytató társaságok száma és jelentősége megnövekedett. Mint már említettük, e társaságokra a belső jogok eltérő szabályozást ismernek. Van olyan jog, amelyben elegendő, ha a társaságot megfelelően bejegyzik a tényleges székhely joga szerint, más országokban viszont külön el kell ismerni a külföldi társaságot, hogy az adott országban is jogalanyisága birtokában tevékenykedhessen. A tényleges székhely elve szerint a társaság abban az államban honos, ahol tényleges székhelye vagy központi ügyvezetése van és ennek az államnak a joga szerint létrejött, bejegyezték. Így belső ügyeire a tényleges székhely országának joga irányadó. A bejegyzés elve szerint a társaságra a bejegyzés országa szerinti jog az irányadó. Ebből az elvből következik a székhely áthelyezhetősége anélkül, hogy a társaság elvesztené eredeti jogi személyiségét. A tényleges székhely elv kialakulásának indoka az volt, hogy meg akarták előzni a társaságok "elmenekülését" illetve "beáramlását" a számukra kedvezőbb gazdasági környezetet biztosító országokba. Ezen elv háttere a fikciós elmélet, mely szerint a társaság léte csupán fikció, a társaság csak az állami jogrend teremtménye. Így az adott állam teremtményeként nem létezhet azon az államon kívül, mint ahol létrejött. Ez az elv főleg a német és egyéb kontinentális jogokra jellemző. Lehetőséget ad többek közt arra, hogy megakadályozza a különböző társasági jogok "exportját" és ezzel védi a belső jogrendet és a jogalkalmazás egységét. A bejegyzés elve az angolszász jogokra jellemző. A természetes személyek honosságának analógiájára a társaságok státusát is a "születés"-bejegyzés országának joga határozza meg. Indokát a brit gyarmatbirodalom kereskedelmi érdekeinek védelme, illetve a külföldi társaságok becsalogatásától várt előnyök adták. Ez más államokat gyakran kényszerített védelmi mechanizmusok kiépítésére azokkal a társaságokkal szemben, amelyek tevékenységének döntő része az államon belül van, de máshol vannak bejegyezve (például New York és Kalifornia államok). Napjainkban tiszta formájában már egyik elv sem érvényesül. A két elv közelítése kapcsán a legfontosabb probléma akkor merül fel, ha a fogadó állam társasági joga eltérő szabályokat tartalmaz a szervezet, az igazgatóság vagy a tagok (részvényesek) vonatkozásában. A tényleges székhely elve védekező és védelmező, de például amikor a tényleges székhely és a bejegyzés államának eltérő joga miatt megtagadják a társaság bejegyzését vagy elveszti azt, a társaság hitelezői még rosszabb helyzetbe kerülnek. A társaságok határon átnyúló mobilizációját alapvetően visszaveti az elv alkalmazása, és ezzel jelentős üzleti érdekek sérülnek. A bejegyzés elve ösztönzi a mobilitást és elkerüli a tényleges székhely meghatározásának nehézségeiből és különbözőségeiből fakadó bizonytalanságot. A közrend, illetve a kisebbségi tulajdonosok és hitelezők védelme azonban háttérbe szorulhat ezen elv alkalmazásával.
Az Európai Közösség joga jelenleg nem kívánja meg a bejegyzés elvének elfogadását, bár az kétségtelenül jobban illeszkedik a letelepedés szabadságának követelményébe. A tényleges székhely elvének kivédése érdekében a társaságoknak a gyakorlatban alternatív megoldásokat kellett találniuk a székhelyáthelyezés problémájára. Ilyenek lettek a leányvállalat létesítése, illetve új társaság alapítása a célországban és ezt követően - különböző technikák alkalmazásával - a vagyon áthelyezése. Az 90/434 EGK-irányelv adómentességet biztosított a határon keresztüli vállalatiközpont-áthelyezések és egyesülések számára. Az irányelv szerint csak akkor kell adót fizetni, ha az üzemet is áthelyezik vagy a részvényesek elidegenítik a részvénycsere során kapott részvényeket.
A szolgáltatások szabadsága szintén közelről érinti a közösségi társasági jogot, mivel ez esetben az egyik tagállamban székhellyel bíró társaság egy másik államban honosnak nyújthat korlátozásoktól mentesen szolgáltatást. A bíróság gyakorlata alapján kibontakoztak azok az okok, amelyek miatt korlátokat lehet felállítani, feltéve hogy az adott tagállam jogrendszere nem nyújt megfelelő garanciákat az adott szolgáltatásra, valamint hogy a korlátozások nem lépik túl a védelemhez szükséges mértéket. A fontosabb és problémásabb szolgáltatásokat irányelvek is szabályozzák; így a banki, biztosítási és pénzügyi szolgáltatásokat is.
A tőke szabad áramlása alapvető fontosságú a belső piac létrehozásánál, a társaságok működésénél pedig megkerülhetetlen kérdés. Sok problémát idejétmúlttá tett az euró bevezetése, amely közös pénznemként megkönnyítette a tőke szabad áramlását a közösségen belül. A bíróságnak e szabadság kidolgozásában is elévülhetetlen érdemei vannak, hiszen tisztázta az áru és fizetőeszköz, valamint a fizetések és a tőketranszfer közti különbséget. A fizetőeszköz nem áru és a jog erejénél fogva tölti be szerepét (legal tender). A fizetés egy szolgáltatás ellenében juttatott ellenszolgáltatás, míg a tőketranszfer önálló pénzügyi művelet, amelynek célja a befektetéssel szerezhető profit realizálása. A bankjegyek szállítására nem az áruk szabad mozgásának szabályait, hanem a tőkemozgásét kell alkalmazni. Folyó fizetésnek minősülnek az olyan valutaátutalások, amelyek valamilyen alapul fekvő ügylet ellenszolgáltatását testesítik meg. A bankjegyek fizikai átutalását nem lehet tőkemozgásnak tekinteni, amennyiben az átutalás az áruk vagy a szolgáltatások áramlása eredményeképpen létrejövő ügyletből eredő kötelezettség teljesítését szolgálja. 1988 után megvalósult a tőkemozgások integráción belüli liberalizálása - ideértve a bankjegyek forgalmát is -, eltűnt a folyó fizetések és a tőkemozgások közötti állandó különbségtétel indokoltsága.
A tagállamok tehát semmiféle akadályt nem gördíthetnek a tőke szabad áramlásának útjába, azonban az adójog, a pénzintézetek felügyelete terén mégis joguk van bizonyos biztonsági típusú, esetleg korlátozó tartalmú szabályokat bevezetni, amennyiben azok nem ütköznek az általános négy feltétellel. A társasági jog és a tőke szabad áramlása sok ponton találkozik a közösségi jogban. A tőkemozgások korlátozása alapvetően tilos, akár diszkriminatív, akár nem. Így a társaságokat is érinti, hogy nem lehet maximálni a gazdasági társaságokban más államok polgárai által megszerezhető szavazati joggal bíró részvények mennyiségét, vagy általános engedélyezési eljárást bevezetni a megszerzés feltételeként.
A TÁRSASÁGI JOG
A Római Szerződés 58. cikke alapján egy tagállam jogszabályai szerint létrejött gazdasági társaságot vagy céget, amelynek bejegyzett irodája, központi igazgatása vagy üzleti tevékenységének fő helye a közösségen belül van, ugyanolyan elbánásban kell részesíteni, mint azokat a természetes személyeket, akik tagállamok állampolgárai. A belső piac megvalósítása, valamint a tagállamok különböző társasági joga jogharmonizációs szükségletet támasztott a társasági jog területén is. Ez nyilván a fő gazdasági cél, az integrált belső piac kiépítéséhez, a gazdasági élet zökkenőmentes, határok nélküli működéséhez elengedhetetlen feltétel mind a mai napig. A harmonizált társasági jogok, valamint a közös társasági formák költségcsökkentő, illetve gazdaságot serkentő és erősítő hatása evidens. Mivel az alapítók, illetve a tagállamok elsődleges célja még ma is inkább a gazdasági unió, érthető, ha nagy hangsúlyt helyeznek a közös társasági jog ki, illetve továbbfejlesztésére. Fontos azonban felhívni a figyelmet egy lényeges változásra, amely nagymértékben befolyásolta a jogalkotási folyamat irányát a közösségben. A globalizációs folyamat, amelyről ma oly gyakran esik szó, átrajzolta a társasági jog szociológiáját is. A hatalmas, óriási tőkeerővel rendelkező transznacionális vállalatok nemcsak azért problematikusak, mert túlnyúlnak az unió határain, hanem azért is, mert gazdasági erejüknél fogva nehéz őket bármely rezsim alá kényszeríteni. A közösség tagállamainak piacain is erőteljes jelenlétük következtében egy sor - a társasági joghoz szorosan kötődő - uniós politika (verseny-, adó-, regionális, illetve szociális, környezetvédelmi és agrárpolitika) néha "tehetetlen" velük szemben. A preferenciák tétova vagy elkésett megfogalmazása miatt az unió bizonyos válsághelyzeteket képtelen megelőzni. A határok nélküli egységes piac - ahol alapvetően a szabad verseny és a diszkriminációmentesség az elsődleges - koncepciója maradt, de a külső gazdasági feltételek jelentősen változtak az alapítás óta, amihez néha csak igen lassan tud adaptálódni az uniós gazdaságpolitika.
Mint szó volt róla, az unió társasági jogának egyik alapköve a letelepedés szabadsága, amely valamennyi létfázisukban megilleti a társaságokat, egyrészt a természetes személyekkel azonos módon, másrészt honosságra tekintet nélkül (nemzeti elbánás elve). Itt fontos megjegyezni, hogy közösségen kívüli honossággal (székhellyel, irányítási központtal) rendelkező társaság természetesen nem élvezheti a letelepedés szabadságát. Kivétel, ha valamely közösségi tagállam gazdaságával intenzív és szoros a kapcsolata (real connection). A közösség határain túlról érkező társaságok alapvetően hátránnyal indulnak az unió piacán, ami tükrözi az alapítók elképzelését. A gazdasági integráció egyik fontos célja volt a 70-es, 80-as években a sok ágazatban lemaradó európai ipart megerősíteni a világpiacon a prosperáló amerikai és japán iparral szemben. Amint arra történt utalás, a transznacionális mamutvállalatok erőteljesebbé válásával sok minden megváltozott az alapítási koncepciók óta.
A letelepedés alapvető kritériumai egyébként a társaságok tekintetében: a fizikai jelenlét és az, hogy az adott tagállam gazdaságának integráns szereplője legyen (tipikusan ilyen, ha fiókvállalatot, leányvállalatot, ügynökséget, telephelyet hoz létre).
(Folytatjuk)
Dr. Kulcsár Judit
EURÓPAI BÍRÓSÁG
A tagállamok bíróságainak előterjesztésére a közösségi jog értelmezésének és érvényességének kérdéseiről dönt. Az Európai Bíróság úgynevezett előzetes határozatot hoz az alapszerződés, a közösségi intézmények által hozott intézkedések érvényessége és értelmezése, valamint egyes közösségi intézmények szabályzatainak értelmezése tárgyában. Ha valamely tagállam előtt folyó ügyben közösségi jogszabály, illetve egyedi aktus érvénye vagy értelmezése válik kérdésessé, a tagállami bíróság előzetes határozat meghozatala céljából az EK Bíróság elé terjesztheti az ügyet. Köteles ezt tenni, ha az adott tagállamban a döntése ellen nincs helye további jogorvoslatnak. Az előzetes határozat a bíróság egyik legfontosabb hatásköre a jogharmonizáció szempontjából. Egyéb hatáskörei: a közösség és alkalmazottai között felmerült viták; a bizottság vagy egy másik tagállam a Római Szerződésből fakadó kötelezettségét megszegő tagállam ellen indított eljárás; tagállam vagy közösségi szerv által indított eljárás a Tanács vagy a bizottság ellen mulasztásos jogsértés miatt; hatásköri túllépés, lényeges eljárási szabálysértés, közösségi jog megsértése vagy mérlegelési jogkörben elkövetett jogsértés miatt indított eljárás a tanács, a bizottság, a tagállam vagy bármely természetes vagy jogi személy által.
Az Európai Közösség joga jelenleg nem kívánja meg a bejegyzés elvének elfogadását, bár az kétségtelenül jobban illeszkedik a letelepedés szabadságának követelményébe. A tényleges székhely elvének kivédése érdekében a társaságoknak a gyakorlatban alternatív megoldásokat kellett találniuk a székhelyáthelyezés problémájára.
Ez a rész a Római Szerződés alapján az uniós társasági jog alapjait mutatta be; rövid áttekintést adva a négy szabadság elvének releváns mozzanatairól, a fikciós és bejegyzés elvének dualizmusáról és a konkrét társasági jogi szerződéses alapokról. A következő részben a jogforrások vizsgálatát folytatva a társasági jogi irányelvekre és rendeletekre térünk át, amelyek már részleteiben szabályozzák a társasági jog egyes területeit.
RÓMAI SZERZŐDÉS
Az Európai Gazdasági Közösséget hozta létre 1957-ben. A tagállamok gazdasági integrációját tűzte ki célul és ehhez főbb alapelveket rendelt. Azóta több fontos módosításon ment keresztül. A bíróság a 26/62 van Gend en Loos v. Nederlendse Administratie der Belastingen-ügyben mondta ki, hogy a szerződés egyben közösségi jog is, amely közvetlen hatállyal bír.
