Írországnak meg kellene tennie azt a szívességet Európa többi országának, hogy kilép az Európai Unióból. Legalábbis úgy tűnik, ez az egyetlen tartható megoldása a lisszaboni szerződés ír elutasítása után kialakult helyzetnek. Az írek maguknak okoznak ezzel problémát. Nem lenne szabad azonban mások dolgát is megnehezíteniük - írta kommentárjában Uffe Ellemann-Jensen volt dán külügyminiszter.
Szomorú volna elveszíteni a smaragdsziget víg lakóit az európai népek közösségéből. Még szomorúbb volna azonban, ha az írek elutasítása miatt járnának pórul mindazok, akik éppen az európai integráció ugyanazon előnyeit kívánják megerősíteni, amelyek lehetővé tették Írország felvirágzását.
Az EU bővítése nem folytatódhat a lisszaboni szerződésben foglalt ésszerű és gyakorlati elemek nélkül. A bővítés pedig a legjelentősebb vállalkozás - az euró bevezetésével együtt -, amibe az unió valaha is belevágott.
Az unió már tagjaivá fogadott olyan országokat, amelyeknek kiemelt figyelmet kell kapniuk - és újabb tagjelöltek várakoznak kapui előtt. Fel akarnak zárkózni azokhoz, akik szabadon fejlődhettek a hidegháború idején és a méltányosság jegyében meg is kell kapniuk a lehetőséget erre. A bővítést emellett az európai biztonságpolitika fontos elemének kell tekintenünk, mivel az a nemrég demokratizálódott országok belső stabilitásának biztosítását és a külső nyomással szembeni ellenálló képességüket segíti.
Sajnálatos tény, hogy az írek - és partnereik - nem vonták le a tanulságot a nizzai szerződés hét évvel ezelőtti ír elutasításából. Akkor, ahogy most is, a szavazóknak csak töredéke vette a fáradságot, hogy leadja voksát, és azoknak is csupán 54 százaléka - akkor is, mint most - szavazott nemmel. Egy évvel később az újra kiírt népszavazáson fogadták el az írek a szerződést, miután egyértelművé vált, hogy Írország EU-tagsága forog kockán.
E kiábrándító élmény után érdemes lett volna újragondolni az ír népszavazások nem túl szerencsés hagyományát. Ez nem történt meg. Az unió pedig ismét az ír kalamajkában találta magát. Ezúttal azonban egy újabb népszavazás nem tűnik könnyű kiútnak a csávából. A szerződést újratárgyalni képtelenség, hiszen módosítási igények lavináját indítaná el számos tagállamban. A gubancot az írek okozták, nekik is kell kibogozniuk.
A mostani eset óhatatlanul az 1992-es helyzetet juttatja eszembe, amikor a dán szavazók egy kis csoportja elutasította a maastrichti szerződést. A tizenkét tagot számláló integrációt akkor még Európai Közösségnek hívták. A szavazás után egyértelművé tették a dánok számára, hogy így vagy úgy, az országnak el kell hagynia a közösséget, hacsak nem talál valamilyen megoldást. Dánia külügyminisztereként akkor sikerült bizonyos mentességeket biztosítanom az EU-direktívák alól, újabb népszavazásra került sor, amivel Dánia elfogadta a maastrichti szerződést. Ám ezek a mentességek azóta is csak hátrányt jelentenek nekünk.
Európai partnereink nem szabadultak meg tőlünk 1992-ben, létrejöhetett azonban egy tizenegy szereplős csapat, a dánok pedig magukra maradhattak a tizenkettek Európájának üres keretei közt. Ezúttal azonban nehéz elképzelni, hogy a többi tagállam egy működőképes EU-26-ot alkosson, míg Írország a huszonhetek régi szabályai szerint játszva elszigetelődik. Ezért kellene Írországnak némi nagyvonalúságot mutatnia és megmondani a többi tagállamnak, hogy nélküle kell folytatniuk az utat.
Az írek jó példát mutattak az új tagoknak. Amikor Írország 1972-ben belépett a közösségbe, olyan szegények voltak, hogy sokan attól tartottak, kolonc lesznek Európa nyakán. Ennek éppen az ellenkezője történt: az ír nép megmutatta, hogyan képes egy kicsi, ám eltökélt ország kihasználni az integráció előnyeit és a fejenkénti vásárlóerőt tekintve Európa egyik leggazdagabb országává válni.
Írország valóban szép példa mindazok számára, akik fel kívánnak zárkózni Európa többi részéhez. Ezért is volna fájó veszteség búcsút mondani az íreknek, és ez az, ami a lisszaboni szerződés elutasítását oly tragikussá teszi.