Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ami még néhány hónapja szinte biztosnak látszott - hogy az írek nagy többsége megszavazza a lisszaboni szerződést -, az mára az EU-vezetők legnyomasztóbb rémálmává vált. Hirtelen ugyanis a nemmel szavazók feljöttek, és a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint korántsem lehet biztosra venni az igenek győzelmét. Márpedig nem lehet még egyszer eljátszani azt, ami az európai alkotmány holland és francia leszavazását követően történt. Akkor ugyanis megpróbálták értelmezni a két ország elutasításának motívumait, és úgy tenni, mintha a reformszerződés már figyelembe vette volna a szempontjaikat. Nem követték el még egyszer a korábbi hibát, és nem bocsátották referendumra a lisszaboni szerződést, amely - ne legyenek kétségeink - a lényeget tekintve nem nagyon marad el az alkotmánytól. Akik a szavazók becsapásáról beszélnek, megfeledkeznek két dologról: egyrészt a parlamenti ratifikáció is legitim, másrészt a referendum kimenetele protestszavazás volt, valójában nem az alkotmány konkrét szövegébe kötöttek bele a nemmel voksolók.
Ma annyiban hasonló a helyzet Írországban, hogy aligha valószínű, hogy a "nem" tábor vette volna a fáradságot és átrágta volna magát a szerződés szövegén. Tegyük hozzá: az is nehezen elképzelhető, hogy az igenlők éjjeliszekrényén ott állna a vastag dokumentum. Mindenesetre ember legyen a talpán, aki meg tudná mondani, hogyan kellene módosítani a szerződést, hogy az mindenkit kielégítsen.
Dick Roche, az ír európai ügyek minisztere egyértelművé tette: csak egyetlen népszavazás van, ha győznek a nemek, nem írnak ki új referendumot. Azaz ebben az esetben bukik a lisszaboni szerződés, és - ezt már Brüsszelből jegyezhetjük meg - ekkor tényleg nincs B terv, a 27 tagállamból álló Európai Uniónak olyan keretek között kell tovább élnie, amelyeket hat országra terveztek, ráadásul a jelenlegi közösségi politikák töredékére. Ezzel persze "zsarolni" is lehet az íreket: lám, hová vezetne, ha a saját szuverenitásuk (vélt) védelmében egész Európát gáncsolnák el. Az ír euroszkeptikusokat különben nem sok különbözteti meg az unió többi országaiétól. Szerintük a szerződés túl sok hatalmat ad az uniós intézményeknek, az ír nép politikai befolyása zsugorodna, Dublin nem tudná megakadályozni a nemzet érdekeivel ellentétes döntéseket. Erre pedig csak hasonló klisészerű válaszok vannak: Európa érdekei nem ütközhetnek az ír (hosszú távú) érdekekkel, hiszen a közösségi kompetenciák értelmesebb alternatívát kínálnak, a föderációs törekvésekkel párhuzamosan pedig erősödik a demokratikus kontroll is. Ha erre mondanak nemet az írek, belátható időn belül nem lesz új kormányközi konferencia, még egyszer nem esnek neki a reformszerződésnek. Az európai ambíciókból törölni kell az idealizmust.
