Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az Európai Unió érdeke és egy tagállam nemzeti érdeke nem feltétlenül esik egybe. Elvárható-e egy kormánytól, hogy adott kérdésben országa érdeke ellen foglaljon állást? Mi lehet a mérce, kijelölhető-e egyáltalán a fájdalomküszöb, amelyet átlépve már önmagába, hazájába mar a politikus?
A napokban ilyesmi történt. Jean-Claude Juncker, Luxemburg kormányfője és egyben pénzügyminisztere megvétózhatta volna a szolgáltatások utáni áfafizetés módosítását, ami országának évi 220 millió euró veszteséget okoz, ám ehelyett több hónapon át érlelgette "üzenetét" és az eredmény nem is maradt el, hiszen kompromisszum született, többévi haladékot nyertek. Vagyis belátta, hogy az uniós érdek előbbre való - mert tényleg abszurd, hogy a telekommunikációs szolgáltatások áfája eltérő legyen például az iparcikkek áfájától, amikor a fogyasztó hazájában fizeti meg a forgalmi adót.
Arra is van példa, amikor az uniós partnerek lesznek nagyvonalúak. Szintén a minap döntöttek az uniós közlekedési miniszterek a műholdas helymeghatározó, a Galileo kivitelezésének mikéntjéről. Spanyolország úgy érezte, hogy hátrányosan kerül ki a projekt megvalósításából, ezért körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy a korábban eldöntött két földi ellenőrző központ mellett legyen egy harmadik is, Madrid mellett. A soros portugál elnökség kétségbeesetten kereste a kompromisszumot - hasztalan. Amikor szavazásra bocsátotta a kérdést, érkezett a hideg zuhany: a spanyol miniszter egyetlenként nemmel voksolt, jóllehet ennek nem volt jelentősége, mert a miniszterek minősített többséggel döntenek, a spanyoloknak esélyük sem volt a blokkolásra. A szavazás azonban meglepte a tagállamokat, ilyen nagy léptékű ügyekben ugyanis jobban szeretik a konszenzust. Ezért másnap a már jogilag megerősített döntést a portugál elnökség formai manőverének tudták be, és újra a tervezőasztal fölé hajoltak. Az eredmény: Spanyolországnak végül is kiizzadtak egy központot - még ha nem is lehet tudni, mit kell lecsípni a másik kettő funkciójából, hogy kellően felturbózzák a harmadikat.
Az Európai Unió nyilvánvalóan nem csak az érdekérvényesítésről szól, de sokatmondó, milyen módon jutnak kifejezésre a kisebbségi vélemények. Ebben pedig meghatározó a hazai politikai kultúra, az uniós szintű mozgástér kihasználása akár még tükörképe is lehet a hazai kompromisszumkeresésnek.
A közelmúltban Tabajdi Csaba, az Európai Parlament szocialista képviselőcsoportjának vezetője nyerészkedéssel vádolta meg az Európai Bizottságot, amiért az el akarta vinni a még Magyarországon lévő, de már EU-tulajdonba került intervenciós kukoricát. Így nehéz lesz érdeket érvényesíteni. Érvelése fölért azzal, mintha valaki visszakérné a tavaly befizetett autóbiztosítását, mert nem érte kár. Az intervenció éppen a szolidaritás jegyében született, hiszen olyankor ajánlják fel a gazdák készletüket, amikor a piaci ár alacsonyabb. Az EB nem nyerészkedik, hanem az uniós joganyag, szabályok jegyében jár el. Amikor Magyarország még alig volt tagja az EU-nak, sok millió eurót kapott, mert az uniós kasszában bent ragadt pénzek visszamentek a tagországoknak, és nem számított, hogy olyan időszakból származott, amikor az új tagok még nem járultak hozzá a költségvetéshez. Senkinek nem jutott eszébe, hogy elmarasztalja az újakat, mert "nyerészkedtek"…
Miközben az európai sajtó egymásra licitálva gúnyolódik az euroszkeptikus briteken, az Európai Parlament két liberális brit képviselője - frakcióvezetőjük, Graham Watson és az alkotmány (reformszerződés) szóvivője, Andrew Duff - számít talán nemcsak az EP-ben, de az egész unióban az integráció legelkötelezettebb hívének. Vagyis olyan uniós politikát vállalnak, amelyért hazájukban az elsöprő többség kiátkozná őket. Rosszul felfogott nemzeti érdek? Vagy "csak" felülemelkednek a nemzeti érdeken? Hajlunk arra, hogy az utóbbiról van szó...
