Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mi az Európai Unió, vagy ha úgy tetszik az uniós intézmények, röviden Brüsszel helye, súlya a hazai belpolitikában? A magyar konvergenciaprogram központi szerepet játszik, ez nyilvánvaló, ám úgy tűnik, hogy Brüsszel kétes eszközzé vált a politika kezében. Egyszer hivatkozási alap, másszor demagóg módon leintik. Az Európai Parlament magyar képviselői és még inkább frakcióvezetői nyilatkozatháborút folytatnak, gyakran állásfoglalásra késztetik a két nagy politikai család, a Néppárt és a szocialista frakció elnökét is. Páratlan az EP történetében, hogy egy tagállam képviselői hazai nézeteltéréseiket Brüsszelbe (vagy Strasbourgba) viszik, mint ahogy az is, hogy a néppárti elnök nyilatkozatot ad ki egy magyar tévé védelmében. (Vajon védelmébe venné-e Hans-Gert Pöttering azt a német kereskedelmi tévét, amely futballhuligánokat, skinhead rendbontókat forradalmárokként üdvözöl?)
A két legnagyobb magyar politikai tábor élén két erős egyéniség áll, a politikai kultúra koordinátáit ma az ő párbajuk jelöli ki. Az ország felzárkóztatása azonban nem akadhat el személyes csatározásukon, uniós hitelesség dolgában egyiknek sincs mit felróni a másiknak. Gyurcsány Ferenc elismerte, hogy átverte Brüsszelt, és ehhez gyakorlatilag tettestársként leleplezte Veres János pénzügyminisztert is. Nem hangzik jól az sem, hogy Veres a brüsszeli pozitív fogadtatás után azt követelte az ellenzéktől, hogy „hagyjon fel azzal a hitegetéssel, hogy a maastrichti feltételek adó- és járulékcsökkentéssel teljesíthetőek”. Nemrégen ők is adócsökkentéssel kampányoltak… Orbán Viktor brüsszeli hírnevét viszont aligha javítja az, hogy a konvergenciaprogram elfogadása után – szakmai érvek helyett – fölemlegette az Európai Bizottság illetékes tagja, Joaquín Almunia jövedelmét. „Brüsszelből, az ő fizetésével, én is kitűnő ötleteket tudnék adni, mit csináljanak a magyarok, hogyan nyúzzunk le róluk még egy bőrt.”
Brüsszelben láthatóan létezik egy bizalmi, ha nem is válság, de kétség az új tagállamokkal szemben. A gyorsan változó politikai és gazdasági ígéretek azt a stabilitást kérdőjelezik meg, amely az egész EU számára a legfontosabb és amelynek egyik eszköze az unió felzárkóztatási politikája. Az uniós kohézió a politikai közösségen kívül a gazdasági szolidaritást alapozta meg, és az eurómilliárdok fejében várja el minden tagország (nemcsak a költségvetés nettó befizetői), hogy választási, kalandor politika helyett az egész régió stabilitását tartsák szem előtt. Ennek a politikának az alapelveit, feltételrendszerét és eszköztárát a tagállamok (a Tanács) maguk fektetik le az EU alapszerződésében. Az Európai Bizottságnak kettős feladata van: ha szükségét látja, kezdeményezheti az EU-törvénykezés megváltoztatását, illetve őrködik az EU alapszerződése fölött – hatásköre kiterjed a jogsértők elleni eljárás megindítására is. A magyar konvergenciaprogram brüsszeli fogadtatása ambivalens volt, mert elfogadta a makrogazdasági mutatókat, de amikor óvatos aggályokat is megfogalmazott, akkor a reformokhoz elengedhetetlen hátországi támogatás esetleges hiányát „árazta be”. Azóta kiderült, hogy jogosan: az önkormányzati választások megmutatták, hogy szűk a kormány mozgástere. Öngólt lő azonban a Fidesz, amikor megkérdőjelezi a bizottság elfogulatlanságát (fölemlegetve, hogy Almunia spanyol szocialista), hiszen végső soron nem a testület dönt, hanem a Tanács. Az Európai Parlamentben be lehet gyűjteni a rokonszenv-nyilatkozatokat, de valójában az számít, amit az unió pénzügyminiszterei jövő heti ülésükön határoznak. Ott a szakmai érvek döntenek.
