Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kisebb riadókészültséget okozott a piacokon az elmúlt fél évben néhány vezető francia politikus kardcsörtetése a nemzetgazdasági érdekeket felülíró üzleti jelenségek, elsősorban a határokon átnyúló cégfelvásárlások ellen. A gazdasági patriotizmusról megfogalmazott szólamokat úgy lehetett lefordítani a politika nyelvéről hétköznapi beszédre, hogy az államoknak ki kell menteniük országuk vállalati ikonjait a külföldi vevők karmai közül. Muszáj volt komolyan venni mindezt, mivel egy olyan ország vezetői adtak hangot véleményüknek, amely hagyományosan szkeptikusan viszonyul a szabadpiaci liberalizáció elveihez. Nem csoda, hogy a kontinens versenyhatóságai megrökönyödve álltak a fejlemények előtt. Még az Európai Bizottság pénzügyi biztosa, Joaquín Almunia is szükségét látta, hogy figyelmeztesse Párizst, azzal vádolva a francia politikusokat: vissza akarják vonni országukat a második világháborúban használhatatlannak bizonyult Maginot-vonal bunkersora mögé.
Az elmúlt néhány hónap, különösen az elmúlt néhány hét piaci fejleményei bebizonyították, hogy a „nemzetvédő piacpolitika” csak a szólamok szintjén működött. Az utóbbi idők szociális hátterű lázongásai, illetve diákmegmozdulásai miatt a népszerűségi listákon lefelé szánkázó Jacques Chirac államelnök és Dominique Villepin miniszterelnök valószínűleg nem elég erős ahhoz, hogy érvényt szerezzen vehemens piacellenes retorikájának. Legalábbis erre utal, hogy mind a gázforgalmazó Gaz de France és a Suez közüzemi nagyvállalat egyesülési ügyében, mind az Arcelor acélóriás külföldi tulajdonba kerülésével kapcsolatban, mind az EADS repülőgépgyártó menedzsmentválságának kezelésében alulmaradt a gazdasági racionalitást képviselő üzleti szereplők akaratával szemben.
Az első esetben még közbeavatkoztak: annak érdekében, hogy megakadályozzák az olasz ENEL közműcéget a Suez felvásárlásában, a hazai Gaz de France kezébe adták volna a céget. Az ötlet azonban még Chirac saját pártjában sem váltott ki osztatlan lelkesedést, ezért szeptemberig jegelik az ügyet, ám akkorra, a franciaországi választások közeledtével igencsak megváltozik majd a politikai klíma, más fogja foglalkoztatni a politikusokat. Az Arcelor külföldi kézbe kerülése ellen az állami vezetők egész hada szállt ringbe Franciaországban és Luxembourgban, mégis megvalósul az ügylet: az indiai Mittal veszi meg az annak idején francia–spanyol–luxemburgi fúzióból született acélcsoportot. Végül a kormányzat szinte teljesen erőtlennek bizonyult az európai állami hátterű high-tech ipar egyik zászlóshajójának számító EADS repülőgépgyártónál kirobbant menedzsmentválság kezelésében. (Kiderült, hogy a cég francia vezérigazgatója akkor adott el EADS-részvényeiből, amikor már tisztában volt vele, hogy a gyár nem tudja tartani az első szuperjumbó utasszállító repülőgépek szállítási határidejét.)
„Mindez megmutatja, hogyan változnak a dolgok Franciaországban, nemcsak a lakosságnak a külföldi tulajdonhoz való viszonyában, hanem a kormány hozzáállásában is bizonyos dolgokhoz” – célzott egy a Reuters által megkérdezett elemző a fejlemények hosszabb távú tanulságaira. Chirac reakciója azonban már sokkal „politikusabb”, vagy ha tetszik, „politikusibb” volt, ő azt mondta a francia televízióban, hogy az Arcelor-ügyben tanúsított francia és luxemburgi kormányzati ellenállás segített a kezdetben ellenséges Mittal-ajánlatot barátságos Mittal-ajánlattá alakítani...
