Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem sokra jutottak az EU-tagállamok a saját maguk szabta egyéves „reflexiós szünettel”, amelyet azt követően határoztak el, hogy az EU két alapítója, Hollandia és Franciaország népszavazáson utasította el az alkotmányt. Erre a beismerésre jutottak a külügyminiszterek múlt hét végi informális találkozásukon Ausztriában, amit a soros osztrák elnökség trombitált egybe annak érdekében, hogy főnökeik a júniusi csúcson érdemi jövőképet tudjanak adni. Mert az EU jövője immár elválaszthatatlan az alkotmány sorsától, amelyet egyébként a két leszavazás ellenében eddig 15 ratifikáció erősít.
A külügyminiszteri eszmecserén kiderült, hogy legszívesebben mindenki érintetlenül hagyná az alkotmány szövegét, de mivel sem Hága, sem Párizs nem akarja változatlan formában ismét szavazásra bocsátani azt, ezért inkább a szimbolikus jellegű elemein módosítanának. Ezt azonban mindjárt az elején tennék: korántsem biztos, hogy az új dokumentumot is alkotmánynak neveznék (hivatalosan eddig sem hívták így: a „Szerződés európai alkotmány létrehozásáról” címet viselte). Tehát a júniusi csúcson arra kötelezik el magukat az EU-vezetők, hogy 2009-től új alapszerződés lesz, amely tartalmazza majd az uniós intézmények reformját, de a részletekről majd csak jövőre kezdik el a hivatalos egyeztetéseket. Tehát a reflexiót további egy esztendővel megtoldották, nemcsak fantáziahiány miatt, de az év első felében lezajlanak a francia és a holland választások, amelyeken nagy eséllyel Chirackal és Balkenendével távozik majd az a két politikus, akiket a leginkább összekapcsolnak a referendum kudarcával. Hiszen abban többé-kevésbé megegyeznek a nézetek, hogy tartalmilag egyik népszavazás sem az alkotmányról szólt, sokkal inkább a két ország politikai elitjéről, illetve arról, hogy miként próbálták meg „eladni” az alkotmányt. Ugyanis elég jól kimutatható, hogy a vitákban felmerült negatív uniós fejleményekre éppenséggel az alkotmány intézményi reformokra utaló passzusai kínálták a megoldást, ez azonban elsikkadt a referendumot megelőző vitákban, tájékoztató kampányokban. Az alkotmány vitája kissé hasonlít az iraki háború vitájára: a támogatók táborának minden bagdadi bomba a szövetségesek jelenlétének szükségét jelzi, az ellenzők számára meg éppenséggel egy érvvel több a kivonulásra. Az alkotmányért küzdők az unió előtt álló minden kihívásra, a globalizációtól a bővítés következményéig, gyógyírt látnak benne, míg az ellenzők a szorosabb integrációra való törekvést teszik felelőssé az uniós kudarcokért.
A hét végi vitában az is kiderült, hogy magához az unió működéséhez új szabályokra van szükség – megint csak az alkotmány szellemében. Annak az intézményekkel foglalkozó része átmenthető, ezt a tagállamok egy kormányközi konferencián az alapszerződés részéve tehetik, és ezt nem is kellene referendumra bocsátani. A tagállamok tehát időt akarnak nyerni, ezért is az egy év: 2007-ben meg lehetne kezdeni a konkrét tárgyalásokat a „megszüntetve megőrizni” folyamatáról, addigra az alkotmány emléke elhalványul, viszont egyre nyomasztóbbá válik az intézményi reform szükségessége, legyen szó az Európai Bizottság összetételéről, a tanácsi döntésekről (a vétójog korlátozásáról) vagy a rotáló elnökségről.
