Az unió külügyminisztereinek az értekezletükön dönteniük kellett, hogy miként juttassa kifejezésre nemtetszését az EU a demokrácia megcsúfolása miatt Fehér-Oroszországban, a Palesztin Hatóság támogatásának felfüggesztéséről és végül arról, hogy milyen eszközökkel próbálják meg rávenni Iránt az atomprogramja megváltoztatására.
Egyik feladat sem volt könnyű. Részben, mert a szankcióknál mindig felmerül a kérdés, hogy hol húzzák meg a határt, miként lehet kárt okozni a demokrácia ellenségeinek úgy, hogy közben ne büntessék a lakosságot. Nem beszélve az ilyenkor törvényszerűen felmerülő morális kérdésről: elkerülhető-e a kettős mérce alkalmazásának vádja. Ma már – sajnos – erre a legkönnyebb válaszolni: nem. S ebben a demokratikus nemzetközi közösség egyetlen tagjának sem lehet jó a lelkiismerete. Milyen alapon kérik számon Minszken az emberi jogok megsértését és tesznek feketelistára 31 magas rangú személyt, amikor szomszédja, Oroszország esetében beérik egy erőtlen dorgálással? Tudjuk, a stratégiai érdekek… Putyin visszavághat, Lukasenko nem. Viszont az is tény, hogy attól, hogy az EU szemet huny az egyik országban, még fölléphet a demokrácia védelmében másutt. A fehérorosz ellenzék természetesen örül, hogy nem hagyják magára, legfeljebb nem érti, hogy miért éri be az EU csupán azoknak a megbüntetésével, akiket első helyen tesznek felelőssé a parlamenti választások eredményének meghamisításáért, és miért nem terjeszti ki a rezsim vezérkarára. Ellenzéki vezetők szerint ugyanis legalább tízszer ennyi személyt kellene megnevezni.
Sok vita előzte meg a palesztinoknak nyújtott, mintegy évi félmilliárd eurós EU-segély részbeni felfüggesztését. Kompromisszum született. Mivel a Hamász rajta van a terrorista szervezetek listáján, nem lehet, hogy a Palesztin Hatóság eltartását továbbra is az EU finanszírozza. Itt viszont egyértelmű, hogy a csapok elzárása a lakosságot bünteti. Ezért a humanitárius segélyeket fenntartják, de azokat a Hamász vezette kormány megkerülésével kell eljuttatni. A cél az, hogy rávegyék a szervezetet Izrael elismerésére és bevonják a békefolyamatba, ennek eszköze – ha úgy tetszik – az anyagi zsarolás. Igen ám, csakhogy az oktatás vagy a közegészségügy fenntartása a népjólétet szolgálja, ami támogatandó. Viszont a bérek kifizetése a kormány hatásköre – és itt nem lehet élesen különválasztani a közigazgatást és a Hamászt. Mi tehát a teendő? Távolságot tartani a Hamásztól és az ENSZ humanitárius szervezeteinek struktúráin keresztül juttatni el a támogatásokat a rászorulókhoz. De ez nem oldja meg a dilemmát. Egyrészt, mert a Hamász a népszerűségét részben éppen a szociális munkájának köszönheti, másrészt a nemzetközi szervezetek eddig a mérsékeltek vezette Palesztin Hatósággal működtek együtt, rá támaszkodtak a segélyek elosztásában, nem nehéz belátni, hogy végső soron itt sem lehet következetes szankcionálásról beszélni. Ugyanennyire ellentmondásos a Hamásszal való kapcsolattartás: hivatalosan a külügyminiszterek nem tárgyalnak a kormánnyal, ám ha nemzeti parlamentek vagy szervezetek, mint az EBESZ vagy az Európa Tanács meghív egy Hamász-küldöttséget, az adott tagállam adhat beutazási engedélyt. (Március közepén Belgium megtagadta a vízumot a Hamász egyik tagjától, aki az EU és a mediterrán országok találkozóján akart részt venni, a jövőben tehát nem lesznek ilyen jellegű problémák.)
És végül Irán. A külügyminiszterek elfogadták az EU külpolitikai főmegbízottja, Javier Solana javaslatát, hogy milyen szankciókat alkalmazzanak Teheránnal szemben, ha nem működik együtt az ENSZ-szel. Leállítják az Iránnal üzletelő uniós cégek exporthitelét, beutazási tilalom súlytja az iráni atomprogramban résztvevőket, teljes fegyverembargót mondanak ki és felfüggesztik az EU és Irán között folyó szabadkereskedelmi tárgyalásokat. Solana elismerte, hogy a brit–német–francia trojka közvetítési kísérlete – amelynek egyik célja volt, hogy ne taszítsák Teheránt Moszkva kitárt karjaiba – kudarcba fulladt. A szankciós lista meglehetősen „puha”. Ez érthető, hiszen az intézkedések könnyen sülhetnek el visszafelé, Irán bármikor kijátszhatja az energiakártyát.
A luxemburgi vitában azért az mégiscsak kiderült, hogy összeegyeztethető 25 ország külpolitikai érdeke, még ha a hangsúlyok között van is különbség. A közösség stratégiai, értsd gazdasági érdekei előbbre valók. Az EU külpolitikai lelkiismeretének szerepét egyre inkább az Európai Parlament veszi át, a közvélemény megnyugodhat: ott terítékre kerülnek az emberi jogok, megannyi határozatban ítélik el a jogsértéseket. Még ha nincs is foganatja…
Gáti Tibor