Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Egyesült Államok belső piacának gazdasági előnyéhez két tényező járul hozzá, amelyek közül az Európai Unió csak az egyiket tudta lemásolni – így teremtette meg a közös pénzt, az eurót. Az áruk, szolgáltatások szabad áramlását, a piaci szabványok vagy a szabadalmak bejegyzése egyszerűsített eljárásának titkát már nem ilyen könnyű utánozni. Az Egyesült Államokban közel 300 millió ember egy nyelvet beszél, míg az EU belső piacának 500 millió fogyasztója vagy 30 nyelven érintkezik egymással. Az unió 20 hivatalos nyelve pedig az utolsó bővítés után még tovább szaporodhat, mert ír, katalán, baszk politikusok vérszemet kapva a kis nyelvek bevonulásán, az eddigi második vagy kisebbségi nyelv elismertetésért indítottak harcot. Törekvésük érthető, hiszen ha a négyszázezres máltai vagy a másfél milliós észt (akiknek harmada ráadásul orosz), a kétmilliós szlovén hivatalos nyelv lehet, akkor miért ne fogadtathatnák el a lélekszámban nagyobb közösségek nyelvét is. Akár az összes még beszélt kelta nyelvet, mint az írek gaelját, a skótok vagy a bretonok önálló nyelvét. A demokrácia ára – ezzel szokták lesöpörni az unió működtetése adminisztrációs költsége fölött sopánkodók érveit. És most, amikor minden korábbinál erősebb az eltökéltség, hogy az EU-t „közelebb vigyék” lakosaihoz, nem lesz könnyű elhárítani a ráadásul nemcsak gazdaságilag, de általában politikailag is kényes követelést.
Mindazonáltal két ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi. Szép a demokrácia, de az unió működése megbénulhat, legalábbis súlyosan akadályozódik a bábeli zavarban. Például évek óta folyik a vita az EU-szabadalom bejegyeztetéséről, amelynek költsége, éppen a sok nyelv következményeként, többszöröse a japán vagy az amerikai eljárásnak, annak minden negatív hatásával.
A nyelvekről folyó vita kiegészül a nemzeti büszkeség kevéssé megfogható, de annál inkább jelen lévő attribútumával. A franciáknak tudomásul kell venniük, hogy nyelvük visszafordíthatatlanul kiszorul, teret enged az angolnak. A brüsszeli bizottság 25 tagja közül kisebbségbe kerültek, akik az angol mellett bírják Moliére nyelvét is. Párizs elkeseredett küzdelmet indított, nyáron ingyen franciatanfolyamot kínált a biztosoknak, de tudnia kell, hogy ezt a harcot nem most veszítette el. A 15 régi tagállamban az idegen nyelvet beszélőknek csak 19 százaléka választotta az angol után a franciát, az újaknál még rosszabb a helyzet, csupán három százalék tanulja az angol, az orosz és a német után. A bővítés után az új EU-s posztra jelentkezett 38 ezer jelöltnek a három munkanyelv egyikén kell vizsgáznia. Háromnegyedük az angolt, egyötödük a németet és mindössze 5 százalékuk választotta a franciát. Amelynek a visszaszorulását jól tükrözi, hogy a közösségi dokumentumoknak 1986-ban még 56 százaléka született franciául, ez 1997-ben 40 százalékra fogyott. A mai 30 százalékot Párizs szinte megalázónak tartja, ezért páratlan hadjáratba fogott: el akarja érni, hogy az unió igazságügyi nyelvezete elsődlegesen és konzekvensen francia legyen, hogy elkerüljék az eltérő jogértelmezést. Tény, hogy a luxemburgi bíróság munkanyelve ma is a francia, tehát a bírák és kabinetjük franciául kommunikál egymással, de innen még nagy a távolság a nyelvi harmonizációig.
