Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság új elnöke még nem tudhatta, mennyire fején találja a szöget, amikor a közelmúltban egy „vak randevúhoz” hasonlította testülete tagjainak verbuválását. A tagállamok kormányai jelölik a biztost, akinek személyéhez igyekeznek tárcát találni/ajánlani. A bizottság elnökének legfeljebb nem hivatalosan van módja arra – amennyiben persze előtte nem hivatalosan vele is konzultálnak –, hogy egyetértését, netán rosszallását fejezze ki. A tárcák elosztása ugyan az ő hatásköre, de a mozgásterét beszűkíti a tagjelölt alkalmassága és a delegáló tagállam érzékenysége.
Nos, a vak randevú ismét zavarhoz vezetett: a francia Jacques Barrot – aki a közlekedéspolitikáért felelős alelnök – mind Barroso, mind az Európai Parlament előtt elhallgatta, hogy 2000-ben illegális pártfinanszírozásban talált bűnrészessége miatt nyolchavi felfüggesztett börtönre ítélték. Miután azonnal amnesztiában részesült, otthon az ügyből semmilyen hátránya nem származott. Jogilag büntetlen előéletű, sőt az amnesztia értelmében aki francia földön kétségbe vonja makulátlanságát, az maga követ el jogsértést, amiért bíróságra citálható. Csakhogy a bizalom, a közhivatal betöltéséhez szükséges erény nem jogi kategória.
Barrot-nak az ellene felhozott vád szerint a Szociáldemokrata Centrum főtitkáraként része volt abban, hogy pártja 1986 és 1991 között egy titkos svájci bankszámla segítségével illegális anyagi támogatást kapott. Mivel akkortájt Franciaországban – több más EU-tagállamhoz hasonlóan – nem volt egyértelmű törvényi szabályozása a pártfinanszírozásnak és az állam biztosította forrás kevés volt, a politikusok gyakorta kényszerültek kétes dotációk elfogadására. Amikor a kilencvenes években Párizs a helyzetet orvosolni akarta, dönteni kellett a múltról is. Ezért született meg 1995-ben az amnesztiatörvény, amely automatikusan vonatkozott bizonyos esetekre, ha a kirótt börtönbüntetés nem haladta meg a kilenc hónapot. És mivel Barrot-ra is azonnal alkalmazták, nem volt lehetősége arra – érvel most ügyvédje útján –, hogy fellebbezzen, ő ugyanis ártatlannak vallotta magát.
A bíróság szerint az adakozás nem gyarapította Barrot magánvagyonát, amit enyhítő körülménynek tudtak be. Csakhogy a politikusoknak nemcsak saját lelkiismeretükkel kell elszámolniuk. Aki közhivatalt tölt be, márpedig az Európai Bizottság tagjaként a közjót hivatott szolgálni, annak illik elszámolnia a múltjával. Barrot ezt nem tette meg, európai parlamenti meghallgatásakor nem hozta nyilvánosságra az ügyet, bár ha csakugyan ártatlan, akkor nem lett volna félnivalója. Másrészt a jogi felelősség mellett van morális felelősség is: a miniszter általában lemond, ha hivatalában törvénytelenség történik, még ha nem is tud róla, hiszen felel tárcájáért, az ellenőrzésért. Ráadásul Barrot a karrierjét pártja sikeréhez kötötte, vagyis az illegális támogatásból közvetve mégiscsak részesült.
Az Európai Bizottság kétfelől kapja legitimitását. A biztost jelölő kormányokat választották, és a kollektív testületet megszavazó EP-képviselők is demokratikus választásokon foglalták el helyüket. Annál nagyobb a felelősség, hogy az általuk végérvényesen jóváhagyott bizottsági tagokra a kétségnek még árnyéka sem eshet. Ezért kényszerült jelöltje visszahívására a lett kormány: Ingrida Udre ellen hazájában ugyanis szintén az illegális pártfinanszírozás vádja merült fel. A jelek szerint Barrot sorsa az EP-ben dől el: ha a frakciók többsége szerint alkalmatlan a hivatala betöltésére, akkor a tagállamok vagy Barroso aligha állhat ki mellette. Willy Brandt egykori német kancellár mondta: az EP soha nem fog hatalmat kapni, azt magának kell kiharcolnia. És mikor, ha nem válságos időkben?
