A demográfusok becslése szerint az Európai Unió öt legnagyobb országában - Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban - 2030-ra a lakosság 25 százaléka lesz 65 évesnél idősebb. Ez az arány ma 16 százalék, 1950-ben pedig még csak 9 százalék volt.
Nagy-Britannia kivételes helyzetben van a fenti országcsoporton belül, s nem elsősorban azért, mert nem tartozik az euróövezetbe. A szigetországban már jó ideje visszaszorult az államilag irányított felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszer, s a munkavállalók a munkáltatói és a magánnyugdíjalapokon keresztül gondoskodnak saját időskori ellátásukról. Ennek eredményeképpen a brit kormány jelenleg a GDP-nek csak mintegy 4 százalékát fordítja nyugdíjkiadásokra, és ez az arány 2030-ra is csupán 5 százalékra emelkedik. Annál sötétebbek a kilátások az eurózóna meghatározó országaiban, ahol eddig többnyire csak beszéltek a nyugdíjreformról, vagy a kezdeti lépéseknél tartanak.
Franciaországban az OECD adatai szerint 2010-ben a GDP 9,7 százalékát viszik majd el a nyugdíjkifizetések, 2040-re pedig ez az arány 14,3 százalékra szökik fel.
A franciaországi nyugdíjalapokban mindössze 64,1 milliárd dollárnak megfelelő összeget kezeltek 1999 közepén - szemben a nagy-britanniai 1200 milliárd dollárral -, és egyelőre nem is várható gyors változás. Az eddigi óvatos reformkísérletek mindössze annyi újdonságot hoztak, hogy a nyugdíjat már nem az utolsó öt év, hanem a teljes életkereset alapján számítják ki, és az indexálása is jobban függ az áraktól, mint a bérektől. A szisztéma azonban alapjaiban változatlan. A szakértők gyakran a szakszervezeteknek róják fel, hogy nem lehet üzleti alapra helyezni a nyugdíjellátást, de a legutóbbi fejlemények azt mutatják, hogy a politikai elszántság is hiányzik. Lionel Jospin kormányfő a múlt hétre nagyszabású beszédet harangozott be azzal az ígérettel, hogy meghirdeti a nyugdíjreformot. Ehhez képest csupán azt közölte, hogy a francia gazdaság erőteljes fellendülése, a munkanélküliség csökkenése nyomán a kormány elegendő bevételre tesz szert ahhoz, hogy állni tudja a felosztó-kirovó rendszer költségeit. Jospin szerint a franciákhoz egyáltalán nem illik az angolszász ihletésű magánnyugdíjalapok rendszere. A kormány reformelképzeléseinek középpontjában egy speciális - természetesen állami kezelésű - alap áll. A francia társadalombiztosítási rendszer mostani többletéből létrehozandó alap kezelhetné az állami kézben levő vállalatok és bankok nyereségét, esetleg ide folyhatnának be az olyan nagy privatizációk bevételei, mint például a France Télécom állami kézben lévő 64 százalékának eladása. A kormányfő úgy látja, hogy egy ilyen alapban húsz éven belül ezermilliárd frank halmozódhatna fel, ami elég lenne a 2020 és 2040 közti nyugdíjszámla kifizetésére. A magánnyugdíjalapok továbbra is csupán az állami gondoskodás kiegészítői lesznek - a fejlődésüket természetesen nem gátolja a kormány -, de nem nyújtanak alternatívát helyette.
Olaszországban ugyan már a kilencvenes évek közepén megkezdték a nyugdíjreformot, a sok lépcsőben végrehajtandó folyamat jó néhány eleme azonban csak 2035-ben lép életbe. Ráadásul az új intézkedések itt is csak a felosztó-kirovó rendszert finomítgatják: emelik a nyugdíjkorhatárt, módosítják a nyugdíjkiszámítás módszerét, illetve a figyelembe veendő szolgálati időt, s fokozatosan megszüntetik az olasz specialitásnak számító kettős visszavonulási lehetőséget. (Hosszú ideig számos ágazatban - különösen a közalkalmazotti szférában - akkor is nyugdíjba lehetett vonulni, ha valaki nem érte még el a korhatárt, de leszolgált egy adott időszakot.) Gyökeres változásként harangozták be 1998 végén a magánnyugdíjalapok létrehozását is, ám azok működtetését igazából nem ösztönözték. A kormány nemcsak nem részesítette megfelelő adókedvezményben az oda irányuló befizetéseket, hanem ráadásul csak olyan külföldi befektetők megjelenését engedélyezte, amelyek legalább öt éve működtetnek nyugdíjalapot és minimum 10 milliárd dollárt kezelnek benne. A nagy külföldi intézményi befektetők egyelőre csalódottan várnak valamiféle módosításra - leginkább arra, hogy bizonyos korhatár alatt az állam tegye kötelezővé a magánnyugdíjrendszerhez való csatlakozást.
Az állami nyugdíjrendszer Németországban is szent tehénnek számít. Jelenleg az átlagos nettó életkereset 72 százalékát kapja meg a nyugdíjas az állami felosztó-kirovó rendszerben, de azt egy négy éve hozott módosítás értelmében már nem a bruttó, hanem a nettó bérek emelkedéséhez igazítva indexálják. (A korábbi szisztéma szerint a nyugdíjasok jobban jártak, mint az aktív dolgozók, mert az ő jövedelmüket kevésbé adóztatják). Most van a törvényhozás előtt egy olyan javaslat, amelynek értelmében 2003-tól kötelezővé tennék a munkavállalóknak, hogy magánnyugdíjalapba fizessék be a bruttó bér 0,5 százalékát, s a befizetési kötelezettség 2007-ig 2,5 százalékra növekedne. A javaslatot azonban a kormánykoalícióhoz tartozó zöldek nem támogatják, arra hivatkozva, hogy az hátrányos helyzetbe hozná az alacsony jövedelműeket.
Mindazonáltal a legoptimistább szakértők sem vonják kétségbe, hogy előbb-utóbb minden euróországnak hozzá kell nyúlnia a nyugdíjrendszeréhez. Mivel az elöregedő lakosságon belül az arányaiban egyre zsugorodó aktív keresői réteg járulékbefizetései egyre kevésbé fedezik a nyugdíjakat, a kormányok kénytelenek lesznek adósságból finanszírozni azokat, ami megjósolható költségvetési következményekkel jár majd. A francia, az olasz és a német költségvetési deficit GDP-hez viszonyított aránya már jövőre is 2,2-2,4 százalék közt lesz, miközben a maastrichti kritériumok szerint a megengedett felső határ 3 százalék. A plafonokat persze mindig lehet módosítani - vélekednek elemzők -, ezzel azonban a kormányok csak elodáznák a megoldást. Ideális esetben az eurózónának - s még jobb, ha a tizenöt tagú EU-nak - közösen kell megvalósítania a reformot, mégpedig egy közös nyugdíjrendszer kialakításával. Szakértők szerint egy páneurópai nyugdíjalap létrehozása talán a munkaerőpiacot is rugalmasabbá tenné, hiszen a munkavállalók könnyebben mozdulnának egyik országból a másikba, ha mindenhol azonos járulékfizetési feltételek, illetve kedvezmények várnák őket, és nem fordulnának elő olyan helyzetek, hogy aki külföldön dolgozik, az nem vonhat le annyi nyugdíjjárulékot az ott fizetett adójából, mint odahaza. Üdvözölnék az ötletet a multinacionális vállalatok is, amelyek szakértők szerint rengeteg adminisztrációs költséget megspórolhatnának, ha nem kellene minden egyes országban alkalmazkodniuk az ottani nyugdíjrendszerhez - nem beszélve arról, hogy mekkora tőke mozoghatna Európa piacain. A Dresdner Kleinwort Benson becslései szerint 2010-re 4 ezer milliárd dollár tőketöbblet jelenhetne meg, ha végbemenne egy olyan piaci alapú nyugdíjreform, amely az egész unióra kiterjed. Ebben az esetben a magánnyugdíjalapokban kezelt összeg az Európai Unió teljes GDP-jének 78 százalékára emelkedhetne a mai 19 százalékról, s ezzel Európa egy vonalba kerülhetne az Egyesült Államokkal, ahol ez az arány ma 75 százalék, s ahol a rendszer bírálói még így is a nyugdíjmegtakarítások válságáról beszélnek.
(NAPI)
**** KERETBEN ****
Miközben az uniós tagországok kormányai nagyvonalúságban egymást túllicitálva évről évre csökkentik a jövedelemadók kulcsait, láthatóan senki nem törődik azzal, hogy miből és hogyan lehet megreformálni az egyre nagyobb anyagi áldozatot követelő jóléti rendszereket. Az egészségügyi kiadásoknak a lakossági igények és a technikai fejlődés által diktált folyamatos növelése, valamint a nyugdíjrendszerek felkészítése a népesség öregedésével kapcsolatos kihívásokra nem történhet meg az adóbevételek növelése nélkül. Az unió a káros adóverseny kiküszöbölésében, az adóparadicsomok szigorúbb ellenőrzésében látja a megoldás kulcsát.
Miközben az uniós tagországok kormányai nagyvonalúságban egymást túllicitálva évről évre csökkentik a jövedelemadók kulcsait, láthatóan senki nem törődik azzal, hogy miből és hogyan lehet megreformálni az egyre nagyobb anyagi áldozatot követelő jóléti rendszereket. Az egészségügyi kiadásoknak a lakossági igények és a technikai fejlődés által diktált folyamatos növelése, valamint a nyugdíjrendszerek felkészítése a népesség öregedésével kapcsolatos kihívásokra nem történhet meg az adóbevételek növelése nélkül. Az unió a káros adóverseny kiküszöbölésében, az adóparadicsomok szigorúbb ellenőrzésében látja a megoldás kulcsát.
.
A nyugdíjirányelv általánosságokról szólna
Az EU nyugdíjdirektívája, amelynek tervezetét várhatóan még az idén előterjeszti a brüsszeli bizottság, csupán egyetlen óvatos lépést tesz a harmonizáció irányába. Az unió döntés-előkészítő szerve továbbra is óvakodik attól, hogy konkrét mennyiségi előírásokat állítson fel - ehelyett általános prudenciális elveket fektet le, hogy javítsa a nyugdíjbiztosítók működésének átláthatóságát. Elemzők szerint ez félmegoldás: addig nem lehet kialakítani a nyugdíj-megtakarítások páneurópai piacát, amíg nem egyenlítődnek ki a nyugdíjjárulékok és -kifizetések adóügyi kezelésében megmutatkozó nemzetközi különbségek. Márpedig kevés terület van az EU-ban, ahol annyira akadozik a kooperáció, mint az adóztatásban.