Csak lassan hódít az energiaadó

Minden fenntartható gazdasági rendszerrel szemben követelményként fogalmazódik meg, hogy a gazdasági tevékenységgel a társadalomnak okozott rejtett veszteségek környezetvédelmi adók formájában beépüljenek a kárt okozó termékek árába. Európán belül eddig viszonylag kevés kormánynak sikerült létrehoznia egy átfogó ökoadórendszert, jóllehet ezzel könnyebb lenne elérniük a légszennyezés kiotói jegyzőkönyv diktálta mérséklését.
Kiotó diktálja a tempót
Az Európai Unió 1997-ben, a Japánban rendezett világtalálkozón vállalta, hogy a levegőminőség globális javítása érdekében a maga részéről 2010-ig 8 százalékkal az 1990-es szint alá viszi a kibocsátását a jegyzőkönyvben rögzített hat üvegházhatású gáz alkotta "kosárból". 1998. június 28-án az EU-tagországok közös megállapodással felosztották egymás között a 8 százalékos "buborékot" (lásd táblázatunkat), és a 15 tagországból nyolcnak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy a szennyezés visszaszorításában teljesítse a rá szabott kötelezettséget.
Tekintettel arra, hogy a légkörben keletkező üvegházhatású gázmennyiség zöme a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből ered, az energiahordozók megadóztatása célravezetőnek tűnik - feltéve, hogy nem sújtja aránytalanul a lakosság alacsonyabb jövedelmű rétegeit. Egy a közelmúltban megjelent tanulmány azonban arra mutat rá, hogy az EU-ban az energiaadók enyhén regresszívek, mivel a szegényebbek a kiadásaik nagyobb hányadát fordítják energiára.
Bár a kisebb jövedelműek számára - akik rendszerint a legerősebben szennyezett területeken élnek - vigasztaló lehet, hogy az energiaadó környezetbarát termelésre ösztönző hatása miatt az ő lakóhelyük nagyobb ütemben tisztul, mint más, kevésbé szennyezett területek, a pusztán a környezetminőségben megnyilvánuló kompenzációt nehéz számszerűsíteni. A brüsszeli bizottság állásfoglalása szerint a regresszivitásnak leginkább úgy lehet elejét venni, hogy a tagországok az energiaadó bevezetésével egyidejűleg csökkentik az élőmunkára nehezedő adó- és járulékterheket. Az unió törvényhozó és végrehajtó szerve egyúttal kikötötte, hogy a káros verseny elkerülése érdekében a nemzeti kormányok a saját országuk területén nem alkalmazhatnak az energiahordozónként megállapított minimumnál alacsonyabb adómértékeket (lásd a táblázatot). A különleges ipari, kereskedelmi vagy kutatás-fejlesztési célok szolgálatába állított energiahordozókra kivételes rendelkezések vonatkoznak, melyeket a harmonizációs direktívát előkészítő keretjogszabály tételesen felsorol.
Élen a skandinávok
Finnország már 1990-ben adót vetett ki a szén-dioxid-kibocsátókra és energiafelhasználókra, Svédország pedig 1991-ben vezette be a szén-dioxid-adót, és a környezetvédelmi adók aránya a teljes adóbevételben ma már eléri a 10 százalékot. Észak-Európában a kormányok a hagyományosan magas állami elvonás átrendezésével könnyen el tudják fogadtatni az ökoadókat. A svéd szén-dioxid-adót például a személyi jövedelemadó jelentős leszállításával egyidejűleg, mintegy annak áraként vezették be, a legmagasabb szja-sáv kulcsa ekkor 80 százalékról 50-re csökkent.
Hasonlóan környezetbarát árrendszer alakult ki Olaszországban. Itt a jövedelemeltitkolás miatt az állam az szja helyett inkább a közvetett adókra támaszkodik, ezen belül jelentős részben a luxuscikknek tekintett benzin utáni jövedéki adóra. Általános jelenség viszont, hogy egyes lobbicsoportok rést ütnek az egységes szabályozáson és kedvezményeket csikarnak ki. A leggyakoribb - jogos - hivatkozási alap az energiaintenzív iparágak külföldi versenyképessége, de például Norvégiában az autóbusz-üzemeltetők is kaptak kedvezményt.
Az öko- és ezen belül az energiaadók ügye tehát ott áll a legjobban, ahol azokat - kimondva vagy kimondatlanul - az szja alternatívájaként alkalmazzák. Az EU vezető országaiban a 90-es évek második felében hatalomra jutott baloldali kormányok is ebbe az irányba indultak el.
Különösen Németországban volt ez jellemző, ahol az ökoadóztatás európai összehasonlításban csupán a középmezőnybe tartozik, bár a környezetvédő mozgalmak nagyon erősek. A Schröder-kormánytól sokan drasztikus lépéseket vártak, egyes zöldek ötmárkás benzinárat követeltek. Ehhez képest a német ökoreform - amelynek részeként az üzemanyagok literenkénti adóját négy éven keresztül évi 7 pfenniggel, azaz mintegy 3 százalékkal növelik - nem tűnik túl ambiciózusnak. A benzinár mégis éppen ezzel lendült át a kétmárkás lélektani határon, és beindult a környező országokba irányuló benzinturizmus is. Németországban többletadó sújtja a fűtőolajat, a földgázt és az áramot is, a bevételt pedig a bruttó bérek adó- és járulékterheinek 2 százalékos mérséklésére fordítják, amitől a foglalkoztatottság javulását várják.
Itthon: versengő alternatívák
Magyarországon az utóbbi évtizedben tisztán fiskális okokból hozzávetőleg 70 százalékra srófolták a benzinár adótartalmát, így - a szükségből erényt kovácsolva - viszonylag környezetbaráttá tették a magyar adórendszert. Az EU-csatlakozás miatt fontossá vált adóreform-folyamatban azonban a kormányzat most válaszút elé került.
Az egyik lehetőség a Környezetvédelmi Minisztérium által kidolgozott környezetterhelési díjak (ktd) bevezetése, ami a levegő-, víz- és talajszennyezésnek szabna árat.
A Pénzügyminisztérium (PM) ennek alternatívájaként energiaadó kivetésére tett javaslatot. A tárca először az energiahordozókat adóztatná meg azok energiatartalma alapján, majd egy második lépcsőben - amelynek előkészítése hosszabb időt igényel - a szén-dioxid-, a kén-dioxid- és a nitrogén-oxid-kibocsátás után külön is szednének díjat. Az első fázisban kivetett adóból a PM 50 milliárd forint bevételt tervez, ami az energiafelhasználás költségét átlagosan 8,9 százalékkal növelné. Az elképzelés - nyugati mintára - a nagyfogyasztók számára 20, illetve 40 százalékos kedvezményt is felvet, ebben az esetben a többi adózóra nagyobb teher hárulna. A PM a káros oxidok kibocsátásának 6-8 százalékos csökkenését várja az adóktól.
T. G.