Belső és külső feszültségek akadályozzák a megvalósítást

A pénzügyi szolgáltatások egységes európai szabályozására irányuló első törekvések tavalyelőtt jelentkeztek. A belső piacért és a pénzügyi szolgáltatásokért felelős 15. számú főigazgatóság (DG 15) ekkor, a britek soros EU-elnöksége idején hirdette meg az átfogó cselekvési tervet. Az akció célja, hogy egységes keretbe foglalják az eddig kibocsátott 57 pénzügyi jogi direktívát, amelyek több-kevesebb hatékonysággal szolgálták a tagországok vonatkozó szabályozásának harmonizációját.
Röviddel a program meghirdetése után a DG 15 bizottságot állított fel a európai magánszektor által nyújtott pénzügyi szolgáltatások átvilágítására. Általános megdöbbenést okozott, hogy a testületben számos amerikai befektetési banki szakértő is helyet kapott. Az idő igazolta a reformer gondolkodású főigazgatóság eljárását, a megpróbáltatások azonban ezzel még nem értek véget.
A brüsszeli döntéshozatali mechanizmus kitartást és jó diplomáciai érzéket követel a résztvevőitől. A DG 15, mivel a feladat- és hatásköre részleges átfedésben van több más főigazgatóságéval, az átfogó pénzügyi cselekvési tervnek már a puszta megfogalmazásával is számos érzékeny sebet szakított fel. Annak érdekében, hogy az akcióterv ne menjen füstbe, Mario Monti főigazgató elnöklésével és neves pénzügyminisztériumi és pénzpiac-felügyeleti szakértők részvételével még 1998 januárjában létrejött egy szakértői csoport.
A Financial Services Policy Group évente négyszer jött össze tanácskozásra, és tagjai elég befolyásosak voltak ahhoz, hogy az egységes pénzügyi szabályozás ügyét olyan magasabb fórumokra is felvigyék, mint amilyen a pénzügyminiszterek félévenkénti csúcstalálkozója. A DG 15 megnyugodott abban a hitben, hogy az Ecofin felkarolta a projektet, és a pénzügyminiszterek készek akár a csoportnyomás eszközével is élni, ha valamely tagország nem mutatkozik eléggé igyekvőnek a jogalkotásban.
Az akciótervben lefektetett menetrendet azonban még így sem sikerül tartani. Ez már nem a bürokrácia belső ellentétein múlik, hanem azon, hogy már az akció korai fázisában egymásnak feszültek a nemzeti indulatok olyan kérdésekben, mint a 20 százalékos kamatadó és a minimális vagy maximális harmonizáció.
Az unióban működő nagyobb hitelintézetek közül többen a maximális harmonizáció elvét támogatják, amely lehetővé tenné, hogy egy pénzintézet Európa-szerte értékesíthesse szolgáltatásait saját országának jogi és bankfelügyeleti szabályai szerint anélkül, hogy törődnie kellene a helyi szabályozás részletkérdéseivel. Ezzel szemben a minimális harmonizáció megvalósításával kevesebb egyeztetésre lenne szükség a közös szabályok kialakításához, az eladónak azonban figyelembe kellene vennie a helyi szabályozás sajátosságait. Ez a problémát persze meg lehetne kerülni egy egyezménnyel, amelyben a tagországok kötelezően elismerik az eladó anyaországának pénzügyi szabályozását.
A külső nyomás szintén jótékonyan hat az EU-bürokrácia lassan őrlő malmainak felgyorsítására. A brüsszeli bizottság, ha késlekedik, könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság (Basle Committee on Banking Supervisions) fekteti le az új szabályokat, s az uniónak azokhoz utólag kell alkalmazkodnia. A bizottságnak emellett úgy kell politizálnia, hogy enyhítse az angolszász befolyással kapcsolatos félelmeket is. Bár a nemzetközi pénzügyi szolgáltatások többsége valóban az amerikai vagy az angolszász szabályozás, illetve gyakorlat alapján működik, a pénzügyi szolgáltatások akciótervében ugyancsak szereplő elektronikus kereskedelem és elektronikus pénz ügye mindmáig az a terület, ahol az európai törvényalkotás az amerikai előtt jár, nem pedig követi azt.
T. K.-T. K. ZS.