Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kórházak többségének vezetése manapság tényként kezeli, hogy az állami finanszírozás és támogatás kiegészítésre szorul. A műszer- vagy pénzfelajánlások érdekében mindenki másképpen lobbizik. Vannak, akik jótékonysági esteket szerveznek, vannak, akik a zárójelentésben kérik az adó egy százalékát. Sok főigazgató szerint nagyon nehéz meghúzni a határvonalat az etikus és a célravezető praktikák között.
Minden jel szerint a magyar kórházakat sokáig jellemző "tanult tehetetlenség" immár a múlté, az állami támogatások elnyeréséért ugyanúgy "meg kell dolgozni", mint a magán- vagy a vállalati felajánlásokért. A lobbizás eszköztára szinte kimeríthetetlen és kizárólag a kórházi illetékesek kreativitásának, erejének és idejének a függvénye, hogy mekkora "extra" bevételhez juttatják az intézményt. A legkülönfélébb jótékonysági akciók, kulturális rendezvények a mindennapok részévé váltak, úgy tűnik, a gyógyítók és gyógyítandók egyaránt tisztában vannak azzal, hogy az egészségügyi kasszát csak ily módon lehet foltozgatni.
Míg a rendszerváltozást követően határozottan és folyamatosan növekedett az egészségügyi célokra szánt adakozási kedv Magyarországon, addig újabban, az ágazati reform meghirdetése óta mind a felajánlások értéke, mind a felajánlók száma érzékelhetően csökkent. Szakemberek úgy vélik, hogy az önzetlen segítségnyújtás szándéka alapvetően változatlan, ám addig nem szívesen nyúl senki a zsebébe, amíg nem tudja pontosan, hogy mi lesz a sorsa egy-egy adománynak. Márpedig az egészségügy átalakításával járó bizonytalanságok az adakozókat is elbizonytalanítják. Számos cégnél továbbra is megvan a jó szándék, ám a tényleges támogatást, adakozást - akár közvetlenül egy kórháznak szólóan vagy alapítványi közvetítéssel - egyelőre halogatják, többen is kivárnak, amíg egyértelműbb, tisztább lesz a helyzet az egészségügyi intézményrendszerben.
L. Kovács Tamás szociológus, pr-szakértő eleve kettéválasztja a magánszemélyek adakozását és a vállalati szponzorációt. Jóllehet az elsődleges szándék és a végeredmény mindkét esetben ugyanaz - vagyis a gyógyítás körülményeinek jobbítása -, ám a felajánlások oka igencsak eltérő.
Szerinte a média főként a magánszemélyek adakozási hajlandóságát befolyásolja, az ismert személyiségek: színészek, sportolók televízióban való megszólalása önmagában is figyelemfelkeltő erejű és igen hatásos, ha valamilyen jótékony célt is fölvállalnak. Az ilyen felhívások főleg a lakossági gyűjtést célozzák meg, a cégeket más eszközökkel lehet motiválni.
A magánszemélyek kis összegű, ám önzetlen felajánlásaival ellentétben a vállalati szponzoráció az üzleti tevékenységhez kapcsolódhat - mutat rá a szociológus. Ma még kevés olyan cég van, amely a nemes cél fölvállalását nem köti egyértelműen publicitáshoz. Az így gondolkodó vállalkozások csak alkalmi, üzleti lehetőséget látnak a szponzorálásban, és még nem ismerték fel azt a hatást, ami az adományozások nyomán kevésbé direkt módon, ám annál pozitívabb eredményt hoz. Egyelőre a nagyobb - meghatározóan külföldi tulajdonosi háttérrel és üzleti kultúrával rendelkező - cégek képviselik azt az elvet, amely kerüli a harsány adományozást. A jó tettnek előbb-utóbb úgyis híre megy, persze a nagy társaságok is szeretnék tudni, hogy mondjuk egy általuk finanszírozott orvosi műszer hosszú ideig egy helyen s jó kezekben marad és tartósan a gyógyulást szolgálja. Ezért is fontos mielőbb átlátható feltételeket teremteni az egészségügyben.
