Június 10-én Peter Mandelson kereskedelmi biztos Sanghajban megegyezett a kínai féllel az ázsiai országból származó textil- és ruhaexport korlátozásáról. A megállapodással lezárult az Európai Unió és Kína között az év eleje óta zajló „textilháború” első szakasza, de sokak szerint csak fegyverszünetet sikerült kicsikarni, tartós béke nem várható.
A „hadiállapot” a Textilkereskedelmi Egyezmény (Multi-Fibre Agreement) december 31-i megszűnésével alakult ki. Amíg ez érvényben volt, minden ország megszabhatta, hogy textil- és ruhaimportjából az egyes országok – mindenekelőtt Kína! – milyen arányban részesedhetnek. Az elemzők már jó előre figyelmeztettek: a liberalizáció nyomán a kínai textilipar világpiaci részesedése három éven belül háromszorosára nőhet, és 2008-ra akár az 50 százalékot is elérheti. Nem kellett soká várni a jóslat beteljesülésére: az év első hónapjaiban kilenc kategóriában 51 és 534 százalék között növekedett az Európai Unióba érkező kínai import mennyisége. Hasonló adatokat regisztráltak az Egyesült Államokban is; februárban például az USA-ba irányuló kínai export januárhoz képest 10 százalékkal bővült. Európában és az USA-ban egyaránt a szakmai érdekképviseletek emelték fel először a szavukat. A hazai ipar védelme mellett arra hivatkoztak, hogy a kínai üzemek nem biztosítják a nyugati normáknak megfelelő munkakörülményeket, így fair versenyről sem lehet beszélni. Április közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a politikusoknak dönteniük kell.
A beavatkozás jogi lehetősége megvolt és egy ideig még meg is lesz: Kína ugyanis a Világkereskedelmi Szövetséghez (WTO) való csatlakozásakor elfogadta, hogy 2008-ig a WTO-tagországok megakadályozhatják a kínai importjuk 7,5 százaléknál nagyobb mértékű éves bővülését. Az USA május közepén több kategóriában visszaállította a kvótarendszert, az unióban azonban a szakmai szervezetek tiltakozása mellett több tagállam – köztük Franciaország és Olaszország – hivatalos jegyzékére is szükség volt ahhoz, hogy a szabad kereskedelem híveként ismert Mandelson vizsgálatot rendeljen el. A biztos többször is türelemre intette a tiltakozókat, de a késlekedéshez az is hozzájárult, hogy az unió statisztikai hivatala, az Eurostat csak meglehetős késéssel tette közzé a kínai textilimport mennyiségére vonatkozó adatokat.
Kína közben – minimális mértékű, az elemzők által puszta porhintésnek tekintett – exportvámokat vezetett be, ezeket azonban az amerikai lépésre válaszul június 1-jével megszüntette. A kínai kormány többször is a világkereskedelem liberalizációjára hivatkozott; a kereskedelmi minisztérium szóvivője emellett emlékeztetett arra, hogy egyetlen Airbus 20 millió pólóingnek megfelelő értékű, Kína pedig az előbbiekből csak tavasszal 30-at rendelt meg. Mindezek fényében akár meglepő fordulatnak is nevezhetjük, hogy Peking – Mandelson már említett tárgyalásán – végül beleegyezett az „önkorlátozásba” és megígérte: a következő három évben az éves szintű exportnövekedést – kategóriától függően – 8–12,5 százalékra mérsékli. A legnagyobb kínai gyártóknak egy ideig az állami felügyelettel kell egyeztetniük az exportált áruk mennyiségéről, amennyiben azok célpontja az érintett országok valamelyike.
A magyar textilipar szempontjából viszont mindennek édeskevés a jelentősége: az utóbbi három évben – döntően a kínai termékek dömpingje miatt – az országban mintegy 60 ezer textilipari munkahely szűnt meg, a ruhaipari cégek száma országosan felére, az Alföldön pedig lényegében nullára csökkent. A kínai féltől a magyar textilipari érdekképviselet vezetői nem remélnek önkorlátozást, szerintük a 30–35 ezer kínai ruhaüzlet forgalma idén fog csak igazán megugrani.
Csaba Ferenc