Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A fontosabb keresztárfolyamok továbbra is szűk sávban mozognak, a dollár/jen kurzus 132,4 és 133,2 között ingadozott az elmúlt héten, vagyis a ritka kivétellel már hónapok óta jellemző, 130-135-ös sáv kellős közepén van az árfolyam. Az euró/dollár 0,8720 és 0,8820 között tartózkodott, ami a szintén huzamosabb ideje érvényes, 0,86-0,8850-es tartomány felső részét jelenti, s ha valahol, akkor inkább itt van esély a sávból való kitörésre.
A piac a jelek szerint már beárazta az üzleti ciklus lendületes feltámadását az Egyesült Államokban, s miközben vár a fellendülés tartósságát bizonyító adatokra, egyre többet foglalkozik a dollár értékelésével. Igaz, ezt egyelőre ellensúlyozza a vártnál kedvezőtlenebb inflációs tendencia az eurózónában, illetve általában a közös devizával szembeni örök szkepticizmus.
A pozicionálási és tőkeáramlási adatok szintén az euró térnyeréséről szólnak. A Chicago Mercantile Exchange pénzügyi szekciójában (IMM) a felügyelet által heti rendszerességgel gyűjtött adatok legfrissebb összesítése szerint emelkedett a nettó long (vételi) euró pozíciók száma, s hat hónapos csúcsot ért el. Pár hét semlegesség után a jen átkerült a nettó short (eladási) tartományba, de a befektetők még elég egyértelműen tartózkodnak határozottabb jenpozíciók felvételétől.
A keresztárfolyamok által implikált nettó dollár pozíció tovább mozdult a short irányba. A Morgan Stanley tőkeáramlási adatai március utolsó hetére ugyan azt mutatták, hogy az ügyfelek nettó értelemben dollárvevők és euróeladók voltak, a mozgás azonban csekély volt, a forgalom pedig az ünnepek miatt alacsony. A lényeg inkább az, hogy az elmúlt nyolc hétből hatban nettó euróvevők voltak a befektetési bank ügyfelei. A piac tehát pozitívabban állt hozzá az euróhoz az elmúlt hetekben, de egyben éppen ez jelenti a kockázatot is: ha az európai devizát nem várt negatív hatás éri mostanában, annál nagyobb lesz az árfolyam gyengülése. Az általunk említett pozíciófelvételi, tőkeáramlási adatokat éppen ezért inkább fordított (reverz) indikátoroknak használják, vagyis ha valamelyik irányba nagyon elmegy a piac, éppen akkor a legnagyobb a kockázata az ellenkező irányú mozgásnak.
Visszatérve a fundamentumokhoz, a legfrissebb amerikai és európai adatok mindössze megerősítették a fellendülés tényét.
Az Egyesült Államokban az NAPM utódja, az ISM feldolgozóipari index márciusban 54,7-ről 55,6-re emelkedett, s ezen belül az új rendelések alkomponense 16 éve nem látott szintet ért el. A szolgáltatási ISM ugyan 58,7-ről visszacsúszott 57,3-re, de ehhez hozzátartozik, hogy februárban nagyon nagyot ugrott az index, illetve általában a mutató - rövid múltja és ezért talán kiforratlan módszertana miatt - felettébb volatilis.
Az Atlanti-óceán másik oldalán az eurózóna feldolgozóipari PMI-indexe 48,6-ről 50-re ugrott, így egy év után ismét visszakerült a növekedést jelző tartományba, sőt, a kibocsátást és az új rendeléseket követő alindexek már bőven 50 fölött vannak. Árnyalja a képet ugyanakkor, hogy a foglalkoztatási alindex, valamint Németország, Hollandia és Ausztria nemzeti indexei még a küszöb alatt tartózkodnak. A szolgáltatási PMI értéke már egyértelműbb, hiszen itt az index a márciusi 53,5-es értékével már bőven a növekedési tartományban van.
Ami a piacot tehát mostanában érdekli, az nem is annyira a gazdasági növekedési ciklus jelenlegi helyzete, inkább a dollár értékelése. Több piaci szereplő szerint a dollár a kilencvenes évek második felében kezdett bull (erősödési) periódus végén van, s egy komolyabb korrekció előtt áll (ilyet persze már sokan mondtak az elmúlt öt évben). Ezt látszik alátámasztani az, hogy a közel-keleti helyzet, illetve az olaj drágulása nem erősítette a dollárt. A geopolitikai helyzet instabilabbá válása esetén a dollár jellemzően a biztos menedék szerepét tölti be, főleg a fizetésimérleg-többlettel rendelkező ázsiai országok számára. Ez paradox módon még akkor is igaz szokott lenni, ha az instabilitás forrása maga az Egyesült Államok, mint például tavaly szeptemberben.
Az olaj drágulása szintén általában pozitív hatással van a dollárra, annak ellenére, hogy az USA a világ legnagyobb olajimportőre és -fogyasztója. Erre magyarázatul azt szokás felhozni, hogy a petrodollárok, vagyis az olajexportálók bevételei leginkább dolláreszközökbe vándorolnak. Most pedig a Közel-Kelet a háború szélén áll, az olaj ára a tavaly novemberi szintnél 60 százalékkal magasabban van, a dollár mégse erősödik, sőt.
Az, hogy a dollár minden számításba vehető árfolyammodell szerint túlértékelt, közhely. A témát azonban más tényezők is napirenden tartják. Az amerikai feldolgozóipari lobbi egyre erőteljesebb nyomása, valamint a New York-i Fed elnökének minapi megjegyzése a dollár túlértékeltségéről sokakban azt az érzést keltette, hogy a Bush-adminisztráció felhagy az erős dollár politikájával.
Éppen ezért szokatlanul nagy érdeklődés kísérte a hét közepén John Taylor, a nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettes sebtében összehívott sajtótájékoztatóját, ahol azonban kifejezetten nem volt téma a dollár, s a folyó fizetési mérleg hiányáról is csak annyi hangzott el, hogy az nem okoz problémát. (Taylor egyébként Greenspan legesélyesebb utódja, így a Wall Street nagyon kíváncsi rá mostanság.) Főnöke, Paul O'Neill explicite megerősítette az erős dollár politikáját.
Elemzők ugyanakkor rámutatnak, hogy a politika nyílt feladása nem racionális. Ha a politika rossz, s hozzájárult a dollár túlértékeltségéhez, akkor az árfolyam összeomlana egy hivatalos váltás után. Ha pedig a politika jó, miért kellene feladni? A kormány nyilván örülne a dollár gyengülésének, de csak akkor, ha az a piac által és fokozatosan megy végbe. Éppen ezért például az acél importvámjának megemelését a piac egy része nem is annyira protekcionista intézkedésnek tekinti, hanem az erős dollár politikája implicit gyengítésének.
Gy. M.
