Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tizenegy év után a napokban hivatalosan is kimúlt a hosszú ideig a világ egyik legstabilabb feltörekvő piaci árfolyamrendszerének tartott argentin valutatanács, amely 1:1 arányban rögzítette a pesót a dollárhoz. A gyakorlatban a rendszer tulajdonképpen már hetekkel korábban, a bankbetétekre és a készpénzfelvételre vonatkozó korlátozások bevezetésével megszűnt, de a jelek szerint utcai zavargások és három héten belül öt elnök kellett ahhoz, hogy a tényt a hatóságok is elfogadják.
Az Eduardo Duhalde elnök által vezetett kormány mindenesetre ennél tovább még nem jutott. Azt tudják, hogy a valutatanácsnak vége, de azt nem egészen, hogy mi következzék. A friss intézkedések szerint a kereskedelmi és bizonyos tőkemozgásokra továbbra is rögzített árfolyam marad érvényben, méghozzá 1,4 peso/dollár szinten. Minden más tranzakcióra a szabadon lebegő piaci árfolyam vonatkozik. A kettős árfolyamrendszer minden elképzelhető variáció egyik legrosszabbika, hiszen elképesztő mértékű zavart és korrupciót képes magával hozni. Az argentin hatóságok deklarált célja, hogy a rendszert csak négy-öt hónapig tartsák fenn, amíg kidolgozzák a hoszszabb távon is működtethető árfolyamrendszer kereteit és az annak alátámasztásához szükséges intézkedéseket.
Elvben három lehetőség kínálkozik Argentína számára: a dollarizáció (a dollár mint hivatalos fizetőeszköz bevezetése), a lebegtetés és az ezzel nyilván együtt járó leértékelődés, valamint egy hivatalos leértékelés és az ezt követő dollarizáció. A választás közel sem egyértelmű, mindegyik eshetőségnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. A jelek szerint a kormány a lebegtetés felé hajlik, erre utal több, a leértékelődés szociális következményeit enyhíteni próbáló intézkedéstervezet is, de a végső szót még nem mondták ki. S különben is, akármikor jöhet egy újabb kormány a maga ötleteivel.
A probléma röviden a következő: mit csináljon egy olyan ország, amely - többek között - a reálértelemben túlértékelt árfolyama miatt recesszióval és deflációval, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó adósságteherrel küszködik, ugyanakkor a múltja és hitelességi problémák miatt betegesen fél az inflációtól? Abban mindenki egyetért, hogy reálleértékelésre szükség van, határozottan kellemesebb ugyanis, ha a hazai és a külföldi árak igazodása a nominális árfolyam leértékelődésén keresztül megy végbe, s nem deflációval. Ezért a tiszta, az egy az egyhez paritás megőrzésével végrehajtott dollarizációt kizárhatjuk a lehetőségek közül, hiszen az nem hozza meg a várt leértékelődést.
A (leértékelést követő) dollarizáció mellett kardoskodók egyik fő érve, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalatai miatt az argentinok nem bíznak saját gazdaságpolitikai döntéshozóikban. Ismét hitelességi problémák merülnének fel, s önbeteljesítő jóslatként hamarosan visszatérne a hiperinfláció. Ezért lenne szükség arra, hogy egy megbízható monetáris hatóság, jelen esetben a Fed határozza meg az argentin monetáris politikát. A másik gyakran hangoztatott érv szerint a szabad lebegtetés és a kezdetben valószínűleg drasztikus mértékű leértékelődés romba döntené minden gazdasági szereplő mérlegét, hiszen a kötelezettségek elsősorban dollárban állnak fenn. (A dollarizációt megelőző devalválás így is komoly fizetőképességi problémákat okozna, s minden bizonnyal a dollárbetétek egy részének adminisztratív leírására is szükség lenne a bankrendszer életben tartása érdekében.)
A dollár mint hivatalos fizetőeszköz ugyanakkor számos problémát megválaszolatlanul hagyna, illetve újakat teremtene. Először, az argentin és az amerikai üzleti ciklusok nem korrelálnak szorosan egymással, s az Egyesült Államokba irányuló export a GDP mindössze 2,5 százalékát teszi ki. A dollarizáció előtti leértékelés csak egy egyszeri kiigazítást tesz lehetővé a relatív árakban, hosszú távon nem oldja meg a belföldi árak és bérek merevségének problémáját. Az sem világos, hogy a külső hitelezők hozzáállásán rövid távon mennyiben javítana a dollárra történő átállás. A 135 milliárd dollárnyi külső adóssági szinten bejelentett fizetésképtelenség után így is, úgy is zárva maradnak egy ideig Argentína számára a nemzetközi tőkepiacok.
Az egésszel a legnagyobb probléma azonban a következő: mi van, ha az egyszeri leértékelés nem elég a reálárfolyam és vele együtt a reálkamatláb kellő mértékű csökkentéséhez? Vagyis, ki tudja, hol vannak az egyensúlyi mértékek és ezekhez képest mennyivel érdemes eltérni? A dollarizáció után már késő lenne ezen gondolkodni, s ha a gazdasági szereplők nem tartják hitelesnek ezt az utat, egyszerűen nem lesz miből végrehajtani a dollarizációt.
Röviden összefoglalva, mindaz, ami a dollarizáció előnye, az a lebegtetés hátránya és fordítva. A lebegtetés rugalmas eszközt ad a reálárfolyam (a relatív árak) és a reálkamatláb szintjének változtatására, ugyanakkor fennáll a hiperinfláció és a tömeges fizetésképtelenség veszélye. Ez utóbbi problémák enyhítése érdekében azonban lehet tenni valamit.
Az infláció elszabadulásának megakadályozására a kormánynak szigorú költségvetési politikával kell előállnia, s ezzel egy időben függetlenséget és inflációs célt kell adnia a jegybanknak. Ezzel se szükség, se lehetőség nem lenne a pénznyomdák beindítására. A csődprobléma egyik lehetséges megoldása lehetne az, ha a bankrendszer dollárban denominált eszközeit és forrásait inflációhoz kötött pesoinstrumentumokba konvertálnák, vagyis „dollártalanítanák" a gazdaságot (az ötlet Ricardo Hausmanné, az Inter-American Development Bank egykori vezető közgazdászáé, s többek között Michael Mussa, az IMF nemrég távozott kutatási vezetője is támogatja).
A lényeg éppen ez, lebegtetés esetén lehet cselekedni, a gazdaságpolitikának van mozgástere, s ha jól használja, van esélye a sikerre. A dollarizáció már egy végleges lépés, a hivatalos leértékelés csak egy egyszeri lehetőséget kínál a cselekvésre. Ha az bejön, rendben. De lehet, hogy nem jön be.
Gy. M.
